Késő délután szállt le a gépünk. A szüleim persze jöttek elénk. Nagyon megörültem nekik. Ők pedig nekünk. Dicsérték is, hogy milyen jó húsba lettem Kimi mellett. Ez igaz volt, felszedtem pár kilót az elmúlt hónap alatt. Persze az igazi okát nem tudták.

Szóval lelkesen meséltem anyának, apa pedig Kimivel beszélgetett az autókról. Azt hiszem találtak közös témát, még ha nem is a forma 1-et.

-          Végre itthon!- mondtam megkönnyebbülten mikor beértünk a házba.

-          Akkor nálam már nem is érzed magad otthon?- tört elő Kimiből az aggodalom.

-          Tudod, hogy nem úgy gondoltam!- szóltam rá.

-          Jól van, na!

-          Gyerekek, ne civakodjatok!- szólt ránk anya.

Mi csak kedvesen mosolyogtunk. Aztán felmentünk a szobánkba. A cuccaim, az utolsó itthonlétem óta változatlanul voltak… akkor indultam Sebastianhoz Sanghajba.

Kimi észrevette az elkalandozásomat, és gyengéden érintette meg a vállam. Kérdőn néztem rá.

-          Előtörtek az emlékek?- kérdezte együtt érzőn.

-          Igen… minden úgy van, ahogy hagytam, mielőtt…- kezdtem.

Kimi bíztatón ölelt át. Ő tudta a világ a legklasszabb és legmegnyugtatóbb öleléseit adni, persze másban is ő volt a leg…

-          Nem kell emlékezned!- mondta szelíden.

-          Igazad van. Túl sokat rágódok a múlton.

-          Senki se tökéletes.- mondta és megsimogatta a hátam.

-          Akkor te nem tökéletes pasi, gyere enni!- kértem.

-          Megyek, de csak a nem tökéletes lány kedvéért.- folytatta a viccelődést.

Jókedvűen értünk be a konyhába, miután gyorsan körbevezettem a házban, ami nem volt túl nagy. Anyáék már az asztalnál ültek. Gyorsan mi is helyet foglaltunk. Ki voltunk éhezve, így mindent eltűntettünk.

-          A lányokat mikor látogatjátok meg?- kérdezte a vacsi befejezése után anya.

-          Úgy gondoltam, hogy holnap felhívom Gerdát és majd egyeztetünk. Jut eszembe, még otthon lakik?

-          Mért ne lakna otthon?- kérdezett vissza anya.

-          Mert utoljára a pasihoz készült.- magyaráztam.

-          Hát lányom, nem mindenkinél történnek olyan gyorsan az események.- mondta sejtelmesen.

„Na, szép. Most megkaptam. Reméltem, hogy több ilyen beszólást már nem akar közzé tenni Kimi jelenlétében. Jól nézek ki, ha még a saját anyám is ellenem van!”- méltatlankodtam magamban. Nem szálltam vitába vele, igaza volt.

-          Akkor köszi a vacsit, mi megyünk pihenni.- jelentettem be.

-          Én is köszönöm, nagyon finom volt.- dicsérte Kimi anya főztjét.

-          Ó, nincs mit. Egészségetekre.

Felkeltünk és elköszöntünk az idősebb generációtól. Kéz a kézben indultunk a szobánk felé. Alig csuktam be az ajtót, Kimi akcióba „lendült”, aminek nem lehetett ellenállni.

Hevesen csókoltuk egymást és elvesztünk egymás tekintetében.

Vágyakozó csókok kíséretében szabadítottuk meg egymást a ruháktól, majd az ágyig hátráltunk, ahol még a kipakolásra váró táskák voltak. Nem törődve ezekkel, Kimi gyorsan ledobálta a földre őket és helyet csinált az ágyon. Tekintetünk találkozott, és vágyainkhoz nem fért kétség. Vágyakozón és szenvedélyesen csókoltuk egymást, alig bírtunk parancsolni vágyainknak, de még halogattuk a beteljesedést… olyan jó volt látni a másik arcát, ahogy egy érintéstől is megremegett…aztán Kimi adta fel hamarabb és  testünk szorosan fonódott össze, éreztük egymás szívverését… már egy ritmusban, egy ütemre dobogott tovább…

Reggel kipihenten és boldogan ébredtünk, szinte egyszerre. Én voltam a fürgébb, letusoltam és ennivaló után néztem. Kimi addig ágyban maradt.

A konyhában már anya készített reggelit.

- Nekünk?- kérdeztem köszönés helyett.

- Neked is jó reggelt!- köszönt rám.- Egyébként igen, gondolom, kell az energia.- folytatta anya.

- Jó reggelt!- köszöntem, és puszit nyomtam az arcára.

- Mi a baj?- kérdezte, mintha gondolatolvasó lenne.

- Ezt honnan veszed?- kérdeztem csodálkozva.

- Az anyád vagyok…

- Ne is folytasd!

- Elmondod?

- Szeretném, de nem akarom, hogy idegeskedj miattam.

- De ha nem mondod el, azért fogok idegeskedni.- válaszolta ő.

- Nem akarom elrontani a mai napot, olyan jól ébredtem.

- Persze lányom, azért vettem észre, hogy valami bajod van.- jegyezte meg anya.

Nem tudtam mit mondani erre. Úgy látszott ki fogja szedni belőlem, el akartam én mondani neki, de féltem… nagyon féltem a véleményétől.

-          Úgyse nyugszol, míg el nem mondom, ugye?- kérdeztem leülve az egyik székre.

Anya is leült mellém. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem nagyon ment.

-          Anya…- kezdtem, majd egy kis szünetet tartottam-, ne haragudj rám, kérlek!- kértem, már szinte sírva.

-          Nincs semmi baj, tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz, nem fogok rád haragudni.- bíztatott anya, és közben megfogta a kezem.

Lopva néztem rá. Aggódást láttam a szemeiben. Alig bírtam folytatni:

-          Nem húzom tovább, anya te nagymama leszel.- mondtam halkan és leszegett fejjel.

Csend telepedett a helyiségre. Majd anya kapcsolt, hogy valamit kéne mondania.

-          De hisz ez jó hír!- lelkesedett egy kis kétellyel a hangjában és megölelt.

Tudtam, hogy a kétely nem a ténynek, hanem a körülményeknek szól a részéről.

-          Tudom, ez önmagában nagyon jó, csak van egy kis bonyodalom…

-          Baj van a kicsivel?- kérdezte rögtön anya.

-          Nem, dehogy ő rendben van!- nyugtattam gyorsan meg.

-          Akkor Kimi nem akarja?- kérdezte rosszalló tekintettel.

-          Anya!- szóltam rá.

-          Jó, csöndben leszek, de mond már!

-          Nem biztos, hogy ő az apa.- miközben kimondtam ezt, mintha valaki a szívem marcangolta volna. Remegni kezdtem és kivert a víz. Mekkora hatalma van a szavaknak!

Anya gyorsan átölelt és simogatta a hátam… jelenleg ő volt az egyetlen, aki meg tudott érteni. „De mért csak ő?”- kérdeztem magamtól.

-          És ki lehet még?- kérdezte óvatosan.

-          Nico… tudod, minden olyan gyorsan történt akkor… pedig szedtem a gyógyszert… szóval nem szabadott volna megtörténnie…- próbáltam felidézni a dolgokat.

-          Gondoltál már arra, hogy a sors akarta így?- kérdezte anya kedvesen, még mindig fogva a kezem.

Értetlenül néztem rá. Ő folytatta:

-          Biztos idővel meg lesz a miértje, hogy mért pont azé a baba, akié…

-          Gondolod?- kérdeztem kételkedve.

-          Tudom!- jelentette ki. Én pedig hittem neki. Kicsit derűsebben láttam már a dolgokat, de akkor is féltem minden új naptól, ami rám várt.

-          Köszönöm!- mondtam nagyot sóhajtva.

-          Nincs, mit… egyébként meg gratulálok lányom, és bárki is az apa, a mi unokánk, és ez csodálatos dolog! Vigyázz magatokra, és ha bármire szükséged lenne, szólj!- kérte.

Hálásan néztem rá.

-          Most megyek, mert nem akarom, hogy Kimi gyanakodjon.

-          Oké, de ugye még beszélgetünk a kicsiről?

-          Persze, mindenképp.- nyugtattam meg.

Mikor felértem Kimi még mindig ágyban volt.

-          Na végre, már azt hittem éhen maradok!- lelkesedett, mikor meglátta a tálcát nálam.

-          Akkor mért nem jöttél utánam?- kérdeztem kötözködve.

-          Reméltem, hogy ágyba kapom a reggelit.

-           Te kis mázlista.- jegyeztem meg miközben elé raktam a tálcát.- De holnap te leszel a soros!- hívtam fel a figyelmét.

-          Felőlem.- egyezett bele Kimi.

-          De vannak elvárásaim!

-          Óh, és mik azok?- kérdezte kíváncsian.

-          Forró kávé, friss kenyér, sonka, sajt, eperlekvár, uborka… soroltam, ami eszembe jutott.

Kimi csak csodálkozva nézett rám.

-          És ezt mind meg is eszed?

-          Na-ná!

-          Akkor lassan gurulni fogsz!- kötözködött.

Egy pillanatra elkomorodott a tekintetem, és ezt Kimi is észre vette.

-          Rosszat mondtam?- kérdezte.

-          Nem, dehogy csak… belegondoltam. Az ki van zárva!- szögeztem le.

-          Jól van, értem.

-           Megyek, felhívom Gerdát.- váltottam gyorsan témát.

Nagyon megörültünk egymásnak, és ebéd utánra beszéltünk meg találkozót náluk. Ígérte addig a lányokat is összeszedi.

A délelőtt lustálkodással telt, kimozdulni nem volt kedvünk, így vagy zenét hallgattunk, vagy rajzfilmet néztünk. Az ebédnél sem okoztunk csalódást anyának, mert mindent eltüntettünk.