Igazán ezt a ficet csak a Doctor Who kedvelőinek kéne ajánlanom, de elég kusza és elvont ahhoz, hogy merjem odaadni a drága honlapszerkesztőnk kezébe. Ezzel a rövid kis beteg szösszenetemmel kívánok az F1fanfic összes olvasójának Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket, és Sikerekben Gazdag Új Esztendőt! :)

Éjszaka volt. Sötét, csöndes, felhős éjszaka borult Berettyóújfalura. Hirtelen egy éles, földönkívüli hang hasított bele a Csillag utca villanyfényes rengetegébe. Egy kék telefonfülke körvonalai villódzva jelentek meg az egyik elhagyatottabb ház mellett, s néhány ember a hangjára az ablakokhoz vonult. Köztük ő is, aki a szemközti ház sötét ablakából nézett ki. Voldemort arcán először lehetett látni a félelem nyomait.

- Már megint? Sietnem kell – sóhajtotta, majd fejrázva kislattyogott a házból, arckifejezése közben egészen ördögivé változott. Fekete selyemtalárja a földet súrolta utána.

Egy narancssárga hajzuhatag tűnt fel a régi londoni bódé ajtajában, zöld szemei érdeklődően csillogtak, ahogy körbenézett a kihalt utcán.

- A Doktor nélkül már semmi sem ugyanolyan, semmi sem működik ugyanúgy. Neked is hiányzik, igaz? – búslakodott Hayley, és végigsimított a TARDIS oldalán. Halk gitárszóló hangzott fel az irányítófülke felől, míg Hayley leült az ajtóba és suttogva énekelni kezdett.

Egy robogó hangosan elzúgott előtte, s Hayley még időben elkapta Voldemort gonosz mosolyát, s csontos, véres kezét, amivel erősen szorította a kormányt. A lány gyorsan az irányítóhoz rohant.

- Vissza kell mennem az időben pár órával. TARDIS, gyerünk már, siess! – Ráütött a kalapáccsal az egyik konzolra, lehúzta a kart, de semmi sem történt. – Hol van ilyenkor a Doktor?! – ütött bele az irányítókarba, és a fülsüketítő hang ismét felharsant. A monitoron a gallifrey-i minta visszafelé kezdett pörögni, az éjjel délutánra váltott, a fekete árny pedig csak látszat volt a város határában.

Hayley egy kicsit lenyugodott. Már épp szállt volna ki a TARDIS-ból, hogy megkeresse Voldemortot, mikor kopogtattak az ajtón. A lány furcsállta a dolgot, nem szoktak az emberek csak úgy bekopogni egy bizarr külsejű bódéba. Kerekek gördülését hallotta.

- Kell valami, de nagyon gyorsan. Hol a szónikus csavarhúzó?! – suttogta, és benézett a rejtett zugba. Nem volt ott. Mély levegőt vett, és remegő kezét a kilincsre tette.

- Ezt kerested?

- Doki!

Hayley a Doktor nyakába ugrott. Levakarhatatlan mosoly terült szét az arcán.

- Te mit keresel itt? És mi ez a…? – Felhúzott szemöldökkel nézett végig a Doktor új kinézetén.

- Először köszönöm kérdésed, nagyon jól működik mindkét szívem. Amúgy ez az inkognitóm – mutatott végig magán, szokásos félmosolya és tökéletesen beállított haja kíséretében. Hayley szíve nagyot dobbant.

- Jó, jó, de… Mindegy. Öltöny nélkül még úgysem láttalak - nevetett a lány, de bele is pirult, ahogy rájött kétértelmű mondandójára.

- Miért? Nem tetszik, amit látsz? – Ráállt a barna alapon kék csíkos gördeszkájára, és zsebre tett kézzel gurult vele egyet.

- De, tetszik… - Nagyon is. – Csak ez annyira nem te vagy – mutatott Hayley az óriási kosaras pólóra, és a buggyos nadrágra. – Kivéve… a kéket és a barnát.

- Ezek az én színeim. De nem folytathatnánk bent?

Betolta a lányt a TARDIS belsejébe. Mire Hayley hátrafordult, a Doktor már nem volt sehol. Ijedten körbenézett. Úgy érezte a szíve kiugrik a helyéről, de erőt vett magán és felkiáltott.

- Te nem vagy a Doktor! Te nem lehetsz ő! Akármi is vagy, told ide a mocskos képed, és add vissza a Doktort! A Doktor… a Doktor… ő

- Itt áll előtted, Hayley.

A lány reszketve az adrenalintól fordult hátra, és szembe találta magát a Doktorral – vagyis az idegennel, aki a Doktornak álcázza magát. A TARDIS egyik folyosójáról fordult ki, a Doktor kedvenc barna öltönye volt rajta, és a ballonkabátja gallérját igazgatta. Hayley már épp a fejéhez akarta vágni, hogy azonnal tépje le magáról a Doktor ruháit, mikor a férfi odaért hozzá, mélyen a szemébe nézett, és megsimította az arcán.

- Igen, emlékszek mindenre. Az óra csak egy trükk volt. Muszáj volt eljátszanom, hogy ember vagyok, máskülönben nem tudtam volna kutatni. Egyedül.

A lányt hatalmas nyugalom kerítette hatalmába. Hitt a férfinek, tudta, hogy ő a Doktor – érezte az illatát, azt az észveszejtő illatot, amire sosem ismert rá, honnan származik, mégis állandóan érezte és megbabonázta. És amúgy sem tudnák ilyen tökéletesen utánozni az irányító pult felé araszoló Doktor ruganyos lépteit. Hayley beharapta az ajkait. Azért ez az öltöny mégis jobban áll neki – gondolta, és mosolyogva, a fejét rázva a Doktor után indult.

- Kutatni? Mégis mi után?

- Sokat kiderítettem. Voldemort nyomkövető. Megrögzötten keresi az idegeneket. Nekünk pedig meg kell állítanunk. – Feltette fekete szemüvegét, és a TARDIS monitorát bámulva pötyögött valamit a gépen.

- Hm… így már érthető. A materializálódás előtt láttam, nagyon elégedetten vigyorgott, és azt hiszem, tiszta vér volt a keze. De vér? Minek neki vér? És egyáltalán mit keres itt? Neki…

- Vámpírvér.

Hayley nem hitt a fülének. - Mi van?

- Voldemortnak vámpírvérre van szüksége az életben maradáshoz. Edwardnak és Stefannak különlegesen intelligens vére van, ami évtizedekkel növelheti Voldemort élettartamát. Ezért vadászik rájuk. Ohohohó! Megvan! – Győzelemittasan felkiáltott, és a hajára tolta a szemüvegét. – Ezért kell hát neki!

- Doktor… ezek mik?

A lány közelebb sétált, hogy végre közelebbről is láthassa, mit tart a kezében a Doktor. Egy fiolányi vér volt az, amiben ezernyi kis aranysárga valami nyüzsgött.

- Huon részecskék. Bámulatos! A népem száműzte a részecskéket, mert az emberre halálosak, de ők ketten… Azt hiszem, a világ két legellenállóbb vámpírjával van dolgunk – nevetett.

- Doktor, ez rohadtul nevetséges. Ilyen nem létezik. – Sötét pillantást vetett a vért bámuló Doktorra, de valamelyest őt is megigézte ez a sok rejtély. Hirtelen elfordult, hogy normálisan tudjon beszélni. – Figyelj, ez lehetetlen. Láttam már sok mindent: szlitének támadtak rám a fürdőszobában, cápa fejű lényekkel ebédeltünk az öt és fél milliárdodik évben, inkompatibilisnek nyilvánítottak a kiborgok, de még életemben nem láttam vámpírokat. Ha ezek léteznek, én a Paramore éneknője vagyok.

- Vedd komolyan, kérlek, és ne hisztizz.

- Még hogy ne hisztizzek? Nekem…

Már a Doktor is felemelte a hangját. - Te is bajban vagy! Ezért is jöttem vissza.

- Nem értem. Miért lennék bajban? Tudomásom szerint a szüleim amerikaiak, nem egy másik galaxisról jöttek, és még csak véletlenül sem gerjedek a nyaki verőeredre – fejtette ki véleményét Hayley, majd magában hozzátette: Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod…

- Voldemort nem csak a vámpírokra vadászik, igaz ez a fő tápláléka. Mint mondtam, kutatja az idegeneket. – Hayley szólásra nyitotta volna a száját, de a férfi leintette, és próbálta beindítani a TARDIS-t. – Nem a megfelelő időpontba jöttünk. Szóval, hiába születtél embernek, és hiába érzed magad teljes mértékben annak, csatlakoztál hozzám, együtt utaztunk térben és időben. Na, végre! – Az időgép dübögve elindult. – Tehát, aki járt már a nulltérben, a Semmiben, az szennyeződik egyfajta háttérsugárzással. De ezt már tudnod kéne…

Hayley figyelmen kívül hagyta a szkeptikus megjegyzést. – Nulltér? De hát…

-… mint ahogy azt is, hogy a mi kis Voldikánk látja rajtunk ezeket a… Nézz rám evvel!

Értetlenül nézett a még a szokásosnál is izgágább Doktorra, aki szélsebesen keresgetni kezdett valamit. Tekintete elidőzött vékony derekán, és tökéletes szabású kabátján, amely lágyan lengedezett a férfi körül. Hayley megrázta a fejét. Bolond vagy, bolond vagy…

- Ne mozogj annyit, nem tudom feltenni.

A Doktor egy furcsa szemüveget tartott a kezében, majd gondosan a lány orrára biggyesztette. Tekintetük pár pillanatra egybeolvadt, míg a Doktor keze Hayley arcát érintette. Romantikus pillanat volt – a Doktor kedves félmosolyában volt valami más, valami eldugott, Hayley szíve pedig egyre gyorsabban kezdett verni a bordái alatt -, a lány ideges izgalmában azonnal tönkretette ezt, mikor remegő hangon megszólalt:

- 3D szemüveg? Ezt most ko… - Nem tudta befejezni, mert ahogy a két színű lencsék a szeme elé kerültek, a Doktor teste körül kis smaragdoknak tűnő dolgok kezdtek repkedni, és ahogy meg akart fogni egyet, meglátta, hogy a saját keze is csak úgy csillog a sugárzástól. A férfi időközben zsebre tette kezeit, és idétlen hatást keltve, egyik lábáról a másikra dőlt, miközben a lányra vigyorgott. - Azta!

- Jó, mi? Na, szexi vagyok? Tudom, mondták már, hogy kiemeli a szemeimet.

- Ja…

Csak ennyire telt Hayley-nek, mert ha több kurázsi lett volna, a távozó Doktor fenekére csap.

Te tényleg bolond vagy! Pontosan tudod, hogy a szabályainak él, hogy nem kezdhet útitársakkal, te meg csak úgy a seggére csapnál?! Uramisten, Hayley!

A lány dühös volt, legfőképpen magára – meg a Doktor idióta szabályaira. Még éppen elkapta a férfi apró mosolyát, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

- Szóval – kezdett vele a Doktor. – Voldemortnak…

- Neki is ilyen szemüvege van? Azért azt megnézném – röhögött Hayley.

-… nincs szüksége semmilyen eszközre. – Sötéten nézett a lányra, de a kis mosoly még mindig ott ült az ajkain. – Kifejlesztett magában egy olyan képességet, amivel spontán észreveszi a sugárzás maradványait a finom prédákon. Rendkívül eszes lény, meg kell hagyni. Na, gyere, menjünk.

Megpaskolta a TARDIS irányítóberendezését, és karon ragadta Hayley-t.

- Hölgyen! Csak ön után. – És mosolygott. Mint még soha.

- Mi ez az udvariasság… Sir Doktor of TARDIS? – nevetgélt.

- Megmutatom ennek a szemrevaló kisasszonynak, miként viselkedtek az urak a régmúlt Britanniájában. – Színpadiasan meghajolt, majd megcsókolta a lány kézfejét.

- Na, és most merre…? Ó, most már értem az előbbi… szerelésedet. – Az egyetlen változatlan dologra mutatott. – Kellett valami, ami feltétlenül megy a Converse-edhez.

- A kedvenc cipőm, sosem vennék fel mást – nevetett.

- Tudod… én eddig azt hittem, már semmi újat nem tudsz mutatni, hisz annyi mindent bejártunk együtt. Erre meg… már bocs, de felveszel egy idétlen, tizenéveseknek tervezett bandagöncöt, csakhogy beszivárogj, és bennfentes infót tudj szerezni egy… ki tudja, miről. Csodá…

Még be sem tudta fejezni a mondatot, a Doktor hirtelen megdermedt mellette.

- Itt van. Érzem.

- Hol? – Hayley ijedten nézett körbe.

- Arra – mutatott előre a Doktor. – Gyere, már nem sok időnk van Stefanig.

A lány nem tudott elindulni, fel sem fogta, hogy a férfi már futásnak eredt a napfényben úszó háztömbök között – most kezdett megérteni mindent.

- Hayley, mire vársz? Gyere már!

- Te átvertél! Egész végig csak a bolondját járattad velem! – A könnyeivel küzdött. – Először elhiteted velem, hogy az Idő Lord mivoltodat és órába rejted, odaadod, hogy vigyázzak rá, és itt hagysz egyedül a TARDIS-szal, amit kezelni sem tudok. Azt mondtad nulltér, igaz? Akkor még annyira nem érdekelt, hisz ha veled vagyok, minden gond elszáll, de… A nulltér a világok közti anyag. Te tényleg azt hitted, hogy előbb utóbb nem jövök rá, hogy ez egy párhuzamos világ? Doktor, mégis hogy a francba kerültem ide? Azt mondtad, a TARDIS nem képes erre. És most mégis itt vagyok 22 évesen, és egy időutazóval üldözöm a Harry Potterből megpattant fő gonoszt, aki a világ kedvenc vámpírjaira vadászik egy jelentéktelen kis városkában! Uramisten, azt hiszem, idegösszeroppanást kaptam…

A Doktor még időben kapta el a lány derekát, mielőtt az aszfalton kötött volna ki.

- Figyelj Hayley, én megértem, hogy nehéz neked mindezt feldolgozni… de ilyen a világ. Még ha ez egy másik világ is. Minden döntésünkkel egy újabb Földet hozunk létre, egy újabb univerzumot, de ezek olyan messze vannak, hogy sosem láthatjuk őket. Még mi sem. – Lassan végigsimított a lány kába arcán. – A TARDIS egy repedésen keresztül jött ide, vonzotta a vámpírok vérében levő huon részecske – ugyanis ez van a TARDIS szívében is. Nálam maradt a TARDIS hívógombja, én intéztem, hogy ide gyere. Bár egy kicsit elszúrtam az időpontot. Most már fel tudsz állni?

- Persze – nyögte Hayley, és próbált stabilan megállni a helyén. Vett egy mély lélegzetet, és összekulcsolta a kezeiket. – Allons-y!

- Ez az én szövegem!

Futottak, és ugyan Hayley szédült még egy kicsit, csodálattal nézett a Doktor elszánt arcára. Gyönyörű barna szemeiben a félelem szikráját sem lehetett látni, csak azt, hogy minden áron meg fogja menteni a világot, és küzdeni fog a fronton, mint ahogy azt régen, az időháborúban is tette. Küzdeni, bármi áron…

A Doktor mosolyogva Hayley-re nézett. – Mi az?

- Te nem… Ez hülyeség! Te nem mehetsz oda! – Megállt a járda szélén. – Nem engedhetlek az öngyilkosságba! Doktor, nincs fegyverünk, mégis hogy akarsz elbánni egy vérszomjas izével? Ennek a dögnek az lesz az első lépése, hogy megöl, érted? Menekülj, amíg lehet, megpróbálom feltartóztatni valamivel. Ha pedig meghalok, az… mindegy, csak egy ember vagyok… De neked meg kell menekülnöd, a másik Földön várnak rád, meg kell mentened a vilá…

A Doktor befogta Hayley száját, és az előttük levő sikátor végébe mutatott – a lány még így is felsikoltott, érezte, hogy eljött a vég. Voldemort gonosz, már-már démoni mosollyal suhant feléjük, ami sehogy sem illett a helyzet komolyságához. Kopasz fején meg-megcsillantak a beszűrődő nappal fényei.

- Lám-lám, a Doktor! Minő meglepetés! – kacarászott.

A Doktor keze lecsúszott Hayley tátva maradt szájáról, majd lazán a sikátor belseje felé sétált. A lány eszében eközben csak egy valami járt: Meg fogok halni. Meg fogunk halni! Nem, nem, nem! Nem engedhetem, hogy a Doktornak valami baja legyen!

- Á, a Nagyúr! Merre jártál az elmúlt évtizedekben? Rég láttalak. Eléggé… megviselt a sok napfény.

- Ne nevettesd ki magad, Doktor. Azt hiszed, nem tudom, hogy az utóbbi hetekben utánam nyomoztál a magad furcsa álarcában?

- Ugyan, persze, hogy tudtam. Téged, kedves barátom, nem lehet átverni. – Voldemort büszkén elmosolyogott, tekintetét a sápadt Hayley-re függesztette.

- És te, ifjú hölgy, miért adtad fel az életedet egy ilyen roppant veszélyes és rövid kirándulás kedvéért? Hisz mindig is tudtad, hogy egyszer téged is ki fog dobni valahol. Ott bent, a lelked mélyén pontosan tudod, hogy igazam van.

Hayley-ben mintha helyrekattant volna valami – érezte, hogy Voldemort a félelmeire akart hatni, de teljesen mást ért el vele.

- Nekem már ez az életem. – Minden szót kihangsúlyozott, és közelebb lépett a Sötét Nagyúrhoz. Érezte, hogy a Doktor tenyere az övébe csúszik, és lassan visszafelé húzza, de lerázta magáról. – És maga miért öl ártatlanokat? Mit vétettek ezek az emberek… és lények maga ellen? Egy cseppnyi bűntudata sincs?

- Ne, Hayley, hagyd! – súgta a Doktor, de a lány rá sem figyelt.

- Igaza van, Doktor. Magam sem tudom a miértjét, de a testem az ő vérükre szomjazik. És mégis ki ítélne el amiatt, hogy az életemet mentem? – Ártatlan arcát látva egy idegen biztos hinne neki. Hayley-t azonban még jobban felbőszítette.

- Ó, minő gyarlóság volt részemről elítélni Önt, ó, kegyes Voldemort! Hiszen ez csak olyan táplálékszerzés, mint az embereknek megfőzni egy csirkét. – Színpadiasan a homlokára tette a kezét, majd nagyon komoly, csaknem vészjósló hangon folytatta: - Csakhogy az ember nem egy állat. És akár ember, akár vámpír, semmi joga nincs hozzá, hogy megölje őket. Szóval idefigyeljen: maga most szépen eltűnik innen, megpróbál nem megölni bárkit is, és rászokok az emberi ételekre… vagy én magam kezeskedem a temetése ügyében. – Érezte, hogy az adrenalintól reszketnek az ajkai, és legszívesebben máris behúzna egyet az elégedetten vigyorgó Voldemortnak.

Humortalanul felkacagott, majd fogvicsorítva a lányra förmedt. – Mit értesz te ehhez, gyönge, buta teremtés? Maradj a magad világában, és ne avatkozz bele a felnőttek dolgába.

A keze lendült, és akkora csattanással ért célba, hogy Hayley fájdalmasan nyögve verődött neki a téglafalnak.

- Ne merd bántani! – ordította a Doktor, de mielőtt előkaphatta volna a szónikus csavarhúzóját, Voldemort a nyakánál fogva felemelte.

- Nem jobb volna egyedül, Doktor? Mi mindketten magányos utazók vagyunk, hasonlítunk egymásra. – Hayley közben kinyitotta a szemét, és majdnem felsikoltott fájdalmában, ahogy látta a Doktort levegőért küzdeni. - Ha nem hozod magaddal ezt az ostoba emberlányt, most felajánlanám, hogy légy az én társam. Két ilyen rettentő nagy elme megváltoztathatná az egész romlott emberiséget. Istennek tartanának bennünket. Visszahozhatnád a szülőbolygódat a halálból. Gondolkozz Doktor, megéri neked ilyen tudatlan népen segíteni, akik meg sem ismernek, sőt megvetnek, holott már ki tudja, hányszor mentetted meg őket a végső bajtól?

- Az emberiség… mindent túlél. Menekülj Hayley, fuss már! – nyögte.

A lány négykézláb hátrált, úgy futott a sikátorban mintha tüzes vassal kergetnék.

Voldemort leeresztette a Doktort, de kezeit a vállán tartotta.

- Doktor. El sem tudod képzelni, mennyire okos véred van…

- De, el tudom. És te el tudod képzelni, hogy egy olyan csöppnyi, gyenge kis nép, mint az emberiség, mennyire fel tudja magát találni stresszes helyzetekben?

- Ó, engem nem tudnak megállítani az emberek, mellettem ők senkik. Lehet, hogy nekik szenátoruk, kormányzójuk, meg ki tudja, hányféle rendőrségi szervük van, de rajtuk még te, az Idők Ura sem tudsz segíteni, és én a világmindenség ura leszek! – Hangosan tört ki belőle a nevetés, az a gonosz kacaj… iszonyatos volt.

Voldemort vérben forgó szemekkel a Doktorra nézett, de rajta még ekkor sem lehetett látni semmi rémületet – és akkor a bőrébe mélyesztette a fogait. Voldemort mohón szívta az édeskés vért, közben élvezettel nyögdécselt.

A Doktor félrebiccentett fejjel mosolyogott.

- Még a túlvilágról is?

Voldemort eltávolodott a Doktor nyakától, összevont szemöldökkel nézett a férfira. Ekkor elviselhetetlen roppanás hallatszódott – és Voldemort utolsó hangja, egy kétségbeesett nyögés, mielőtt élettelenül az aszfaltra zuhant.

- Gyűlölök bármilyen létformát megsemmisíteni, de ez még a kiborgoknál is rosszabb volt. Köszönöm Hay…

A Doktor mosolya eltűnt, eszméletlenül terült el Voldemort teste mellett. Hayley-nek alig volt ereje a Doktorhoz mászni, minden testrésze reszketett, el sem hitte, hogy épp az előbb gyilkolt. Majdnem fennakadt a Voldemort hátából kiálló karón. A Doktor mellé térdel, és az ölébe vette a fejét.

- Gyerünk, gyerünk Doki, ébredj fel! – simogatta az arcát. – Lehet, mindjárt felkel onnan, mennünk kel!

- Nem fog. Megölted.

A Doktor lassan kinyitotta a szemeit.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy most is csak hülyére vettél, és hagytad, hogy aggódjak? – Hayley-ben általában nagyon hamar felmegy a pumpa. Most is.

- Tényleg elájultam.

- Szerencséd, különben véletlenül leejtettem volna a fejedet. – Próbált szigorúan nézni, de csak mosolygás lett a vége. – Jól vagy?

A Doktor feltolta magát, majd a lányt is felsegítette. – Egy kis vérveszteség nem árt meg – tapogatta meg a nyakát. – Huh! – megrázta magát, hogy feltöltődjön egy kicsit, majd Hayley-re vigyorgott. – Mit szólnál, mondjuk… az Ötös Tárolóbolygóhoz? Ott még sosem jártam, de azt beszélik, félelmetes tud lenni éjszaka. Vagy például 1957, Elvis Presley, Börtönrock bemutató?

- Hát… ha már választani kell, inkább a Királyt nézném meg. A félelemből elég volt mára.

A Doktor ravaszul elmosolyodott, és Hayley felé lépdelt.

- Let's rock, everybody, let's rock – Megfogta Hayley kezét, és megpörgette a zavartan nevetgélő lányt. - Everybody in the whole cell block was dancin' to the jailhouse rock.

Magához rántotta Hayley-t a derekánál fogva. A lány nem tudott egy szót sem kinyögni, csak azokat az igéző barna szemekbe nézett. Még hogy Voldemort volt számomra a vég! A Doktornak még az eszét sem kell használnia, hogy megöljön. Itt vannak helyette a gyönyörű szép szemei…

- Annyira nem is szépek. Mindig kéket akartam vörös hajjal, de sosem jött össze.

Hayley szíve kihagyott egy ütemet. Meg még egyet. – Te meg miről beszélsz?

A Doktor még szorosabban magához szorította a lány vékonyka testét, már csak centik voltak közöttük.

- Ezúttal nem hagyom, hogy elmenekülj tőlem.

- Sosem tenném – lehelte Hayley, és érezte, a térdei felmondják a szolgálatot, ahogy a Doktor gondosan a füle mögé simított egy kósza tincset.

- Dehogynem. Mindig csak menekülsz. Félsz magadnak is beismerni az igazságot. Már a TARDIS-ban is eljutottunk volna idáig, ha nem hátrálsz meg.

Hayley kezdte azt érezni, hogy ez a Doktor tényleg nem az ő Doktora.

- Pedig én volnék az. Hagyod, hogy bebizonyítsam?

Meg sem várva a választ, rányomta a száját a lány ajkaira. Hayley a döbbenettől még a szemeit sem tudta becsukni – de ez csak egy pillanatig tartott. Istenem, de jól csókol! És milyen puhák az ajkai, atyám…! Addig bírnám csókolni, amíg bírja szusszal!

Ekkor a Doktor megragadta Hayley tarkóját. A lány megadóan nyitotta szét ajkait, hogy elmélyülhessen a csókjuk. Kábultan kapkodta a levegőt, szinte harapta a Doktor száját – aztán erőt vett magán, és elhúzódott, bármennyire is fájt neki.

- Egy… egy hulla mellett ácsorgunk. Nem… kéne bemenni a… TARDIS-ba? – kapkodta a levegőt, de már kézen is fogta a Doktort. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, a férfi rögtön ledobta magáról barna ballonkabátját, és kezeibe fogva a lány arcát, újra csókolózni kezdtek – bár már lassabban, mint az előbb. Hayley eszét teljesen elvette a mámor, már a Doktor öltönyének gombjaival bíbelődött, de férfi lefogta a kezeit. A füléhez hajolt, és lassan ezt suttogta:

- Mellesleg hallom a gondolataidat.

Hayley tüdejében rekedt a levegő, tágra nyílt szemekkel meredt a Doktorra – aztán már csak a férfi karjai tartották. Lefektette a TARDIS rácsos aljára.

- Ajj, Hayley Williams. Néha azt veszem észre, hogy tényleg egy gyenge kis humanoid vagy… - A Doktor érezte, hogy valami megragadja a nyakkendőjét, és lerántja. Hayley arcán ravasz mosoly terült szét, a Doktorra nézett, és csábítóan felhúzta az egyik szemöldökét.

- Mellesleg én voltam a színtársulat legjobbja a gimiben.

***

- Egy kis meglepetéssel készültem neked. Sosem fogod kitalálni, hol vagyunk most. - A Doktor keresztbe tett lábakkal támaszkodott a TARDIS ajtajának, és Hayley-re vigyorgott. – A női praktikáiddal nem mész nálam semmire, rám nem hatnak az ilyen trükkök.

- Ó tényleg? – Hayley a Doktor elé állt, szorosan nekipréselődött. Tekintetük találkozott, majd az ajkaira nézett, és vissza. Csókra nyújtotta az ajkait, de mielőtt a férfi elérte volna, hátrarántotta a fejét. – Nos, hol vagyunk?

A Doktor nevetve sóhajtott egyet. – Még hogy te sosem változol!

- Ilyet nem is mondtam.

- De gondoltál.

- Illetéktelen behatoló vagy, mondták már?

- Elég sokszor. – Megsimította a lány arcát, majd kitárta a TARDIS ajtaját. – Üdv itthon!

Hayley szóhoz sem jutott, annyira meglepte a fehér kis utca látványa. És a szülei a járdaszegélyen ácsorogva. Rögtön odafutott hozzájuk a záporozó hóban.

- Anya, apa! Istenem, annyira hiányoztatok!

- Te is nekünk kincsem! Ne tudd meg, milyen üres volt nélküled a ház. Apád állandóan csak azt hajtogatta, hogy takarítsuk ki a szobádat, mert bármikor hazajöhetsz. És mindig énekelt. Ezek után szerintem el tudod képzelni, milyen rossz volt nekem.

- Jaj, anya! – nevetett Hayley, és szorosan magához ölelte a szüleit.

A Doktor mosolyogva támaszkodott a TARDIS-nak, és megint elöntötték az időháború előtti emlékek. Hayley hirtelen ránézett.

- Doki, ne álldogálj ott, még megfázol. Anya, kell még egy teríték!

- Megyek is. Gyere Fred, gyönyörű karácsonyunk lesz!

Hayley bevárta a sétáló Doktort, majd megfogta a kezét. – Nem hagyom, hogy a szeretet ünnepén egyedül szomorkodj.

- Ez a gondolatolvasás visszafelé is működik?

- Nem. Éppen csak… nagyon rád vagyok hangolódva – nevetett Hayley, és lágy csókot nyomott a Doktor szájára.

- Gyerekek, gyertek, kész van minden!

- Boldog karácsonyt, Doktor! Az én Doktorom.

- Boldog… Ó! Majd elfelejtettem. – A TARDIS felé irányította a kulcsait, és a bódé furcsa hangot adott ki, a lámpája duplán felvillant.

Hayley felvont szemöldökkel nézett a Doktorra. – Mi van?

- Egy autóriasztó? Ez komoly?

- Most miért? Szerintem vicces.