Úgy nézett ki, hogy ez is csak egy hétvége lesz a sok közül. Teljesen normálisan indult, szerdán délelőtt megérkeztem a ferihegyi reptérre, ugyan úgy, mint máskor. Voltak fotósok, meg riporterek, meg rajongók, ugyan úgy, mint máshol. Mosolyogtam a kamerákba, válaszoltam a kérdésekre, aláírtam a képeket, mint mindig. Aztán beültem a taxiba, ami elvitt a szállodába. Elfoglaltam a szállást, a nap többi részét netes pókerezéssel töltöttem. Este pedig szponzor-parti volt, ahol a Vodafone vezérigazgatójának a lánya teljesen rám akaszkodott. Valamikor tíz óra körül léptem le, de ő jött utánam. Amikor a szállodába értem, úgy döntöttem, hogy a lépcsőt használom a lift helyett, mert a végén még egy másfél m² alapterületű liftben kell vele kettesben maradnom. A szobám a hatodik emeleten volt, ezért elég sokat kellett lépcsőznöm. Mire a negyedik emeleti lépcsőfordulóhoz értem, nem éreztem a lábam a cipő miatt. Épp arra gondoltam, hogy még a nevét sem tudom, mikor megbotlottam valamiben, illetve, mint kiderült valakiben. Ugyanis a lépcsőfordulóban egy lány ült.
- Hát te? – Csak ennyit tudtam kinyögni.
- A nevem Kaneki Suklaa.
- Enyhén szokatlanul hangzik. – A lány csak nézett rám, nem szólt. Kezdtem zavarba jönni – Nem?
- Nekem nem – vont vállat.

- A szüleidtől kaptad? – Tagadó fejrázása miatt tovább kérdezősködtem. – Mi baja volt a névnek, amit a szüleidtől kaptál?
- Semmi. Jó név volt.
 Mi volt az?
- Mirja.
- És miért nem azt használod?
- Mert nem érzem magam Mirjának.
- Szóval nem teszik a neved, ezért megváltoztattad?
- Nem azért, mert nem teszik, hanem ha nem mert nem illik rám. Tudod én a nevem vagyok. Ha nem illik rám, nem érzem jól magam. A Mirja most még túl felnőttes, de ha majd felnőttem, akkor illeni fog rám, mert én most Mirja előző élete vagyok. Mint lepkének a hernyó.
- Értem. És mit csinálsz itt?
- Semmit. Vagyis semmit próbáltam csinálni.
- Akkor én megyek is. Szia!
- Szia!
Ez a rövid párbeszéd, ami alig 3 percig zajlott, rengeteg gondolkodni valót adott. Ezen járt az agyam, még el nem aludtam.

Másnap reggel, rögtön miután felébredtem ért az első meglepetés. Az éjjeli szekrényemen egy csésze állt, tele gőzölgő forró csokival. Erről azonnal eszembe jutott a lány a lépcsőfordulóban. De gyorsan másra terelődtek a gondolataim, amint kinéztem az ablakon. Esett. Hogy jobb kedvre derítsem magam, úgy döntöttem, szétnézek a város egyik nagyobb boltjában, és veszek magamnak valamit. Csütörtök lévén délelőtt nem volt programom, csak délután megbeszélés, és este egy újabb szponzor-parti, ezért rögtön indultam. Nem hiszem, hogy létezik Sors, de ha létezik, ez az ő akarat volt. A lift ugyanis nem működött. Kaneli megint ott volt a lépcsőfordulóban, de most nem kifelé nézett, hanem befelé, az emberekre. Mindenki vetett rá egy pillantást, de senki sem állt meg. Én se akartam, de amikor a szemébe néztem, megszólalt.
- Ízlett a forró csoki?
- Igen, nagyon finom volt, köszönöm szépen.
- Hova mész?
- Veszek magamnak valamit. Nem akarsz velem jönni?

- Szívesen elkísérlek. Ki tudja, a végén még nekem is veszel valamit!
- Azt hiszem, egy kicsit elragadtatod magad.
- Szívből remélem – válaszolta. – Nincs is jobb annál, mint ha az ember elragadtatja magát!
Egész úton beszélt. Csak csacsogott mindenről, a versekről, a kártyákról, amelyeket küldözgetni szokott, a fenyőfákról, a tündérekről, a moákról, és bár mindenféléről beszélt, amit mondott az egy kerek egész volt. Megmutatta, hogyan kell nevetni. Volt nekem is olyan humorérzékem, mint akárki másnak, de félénk, zárkózott énem nem fitogtatta, én csak mosolyogtam. De ő fél óra ismeretség után elérte, hogy hátra vetett fejjel röhögjek. Mire a boltba értünk el is felejtettem, hogy azért jöttem, mert szomorú voltam. Egyszer csak megkérdezte:
- Akarsz kártyázni? – Volt egy olyan érzésem, hogy nem pókerre gondol.
- Persze.
És már mondta is a játékot: kiszúrunk valakit, követjük 15 percig, kicsit se tovább, Aztán kitalálod milyen ő, és milyen kártyára van szüksége.
- És hogyan juttatod el hozzá? Azt se tudod, hol lakik.
- Igaz. De csak eddig tart. Hiszen ez csak játék.
Egy kb. 16 éves lányt néztünk ki. Fekete haj, köröm, smink, ruha. A barátnőivel találkozott egy kávéházban, majd bementek egy cipőboltba, egy ékszerészhez, majd a rajzeszközöknél állt meg, de csak ő. Amikor letelt az idő, épp egy fekete tollat tett a kosarába.
Kanelivel egy fagyizóban tanácskoztunk.
- Na, mit gondolsz? – kérdeztem.
- Jenifernek hívják,  Debrecenben született, a szülei válnak. Építész szeretetne lenni, beszél franciául, Valentino Rossinak szurkol. – Elképedtem.
- Honnan tudsz róla ennyit?
- Csak tipp! – mondta nevetve. – Hiszen épp ez benne a poén!
- És milyen kártyát küldenél neki?
- Egy „Ne hagyd magad!” kártyát. Te?
- Én egy „Próbálkozz, és sikerülni fog!” kártyát. – Ekkor megszólalt a telefonom. El kellett indulnom vissza a szállodában, mert különben lekéstem volna a megbeszélést. Elbúcsúztunk, és megegyeztünk, hogy holnap reggel a lépcsőfordulóban.
A péntek jól kezdődött, szépen sütött a nap. Forró csoki volt az éjjeliszekrényemen, a mobilom pedig 2 nem fogadott hívást jelzett. A szüleim kerestek, ezért miközben ittam, felhívtam őket. Nem szoktak pénteken hívni, ezért megijedtem, hogy baj van. Csak eltévesztették a napot. A lépcsőfordulóban, a megbeszéltek szerint ott állt Kaneli. Megkértem, hogy jöjjön velem a pályára. Még senkit nem kértem ilyenre, ő volt az első. Az úton megint nem jutottam szóhoz, de ez nem is zavart. Mire kiértünk, már kezdődött a szabad edzés. Viszonylag jól sikerült, 3. lettem Elmentünk enni, és kiderült, hogy vegetáriánus. Miközben sétáltunk vissza a boxba, megkérdezte, hogy mit gyűjtök.
- Semmit.
- Az nem lehet. Mindenki gyűjt valamit.
- Te mit gyűjtesz?
- Én kérdeztem hamarabb. Teás tasakokat.
- Teás tasakokat? Ugyan minek?
- Nincs oka, vagy célja, csak gyűjtöm őket. Te?
- Talán repülőjegyeket.
- Heikki! Tudnál jönni? Már mindjárt kezdődik az edzés, és változott a terv. – És már húzott is maga után a mérnököm. Nem tudtam javítani az előző edzéshez képest, ezért kicsit kedvetlenül ballagtam átöltözni. Mikor vissza értem Kaneli karon ragadott, és húzott maga után.
- Hiszed, hogy vannak elvarázsolt helyek?
- Nem is tudom. Sose gondolkodtam rajta.
- Mutatok egyet. – Percekig mentünk így, csöndben, karöltve, gondolkozva. –Tudod, hogy van egy ország, ahol hivatalosan feltüntetik az elvarázsolt helyeket?
- Nem. Melyik ország ez?
- Izland. – Aztán megállt. – Megérkeztünk.
Körül néztem. A hely nem is lehetette volna mindennapibb. Egy dombon voltunk, és az egyetlen említésre méltó dolog a színe volt. Nagyon szép zöld színe volt.
- Nem ilyennek gondoltam.
- Hanem? Különlegesnek? Látványosnak?
- Aha. Olyasminek.
- Ez még nem minden. Leülni! –leültünk. – És most várunk.
- Sokáig kell várni a varázslatra?
- A varázslat már elkezdődött. Amikor a Föld született.
- Akkor mit csinálunk?
- Épp ez a titok. – Megfogta a kezem, és folytatta. – Nem csinálunk semmit. Csináltál már valaha semmit?
- A főnököm szerint állandóan.
- Ne mond meg neki, de szerintem nincs igaza. Teljesen semmit csinálni nagyin nehéz. Ha nem is mozogsz, az agyad jár. Így nem tudod meg, hogy mi történik.
- Nem arra való a szemem, meg a fülem?
- Többnyire. De néha csak útban vannak. A Föld beszél hozzánk, de az érzékeink akkora lármát csapnak, hogy nem halljuk. Ha sikerül őket kiradírozni, akor-talán-elér hozzánk a Föld. És akkor látunk, hallunk, de nem a szemünkkel, fülünkkel.  Már nincs különbség köztünk és a világmindenség között. Egyek vagyunk.
Megpróbáltam nem mozdulni, és abban a pillanatban rájöttem, hogy igaza van. Lehetek mozdulatban, de bennem egy nagyváros csúcsforgalma zajlott. Soha nem voltam annyira tudatában a lélegzetemnek, szívverésemnek. Próbáltam magam kiradírozni, de nem ment. Kukucskáltam. A nap épp lement, döbbenetes látványt nyújtott. Megértettem, hogy miért hívta elvarázsolt helynek. Kaneli láthatólag kiradírozta magát. Maga volt a higgadt derű. Ajkán mosoly, bőrén és haján csillogtak a napsugarak. Mintha napfénybe mártották volna, és oda tették volna száradni. Mélyet lélegeztem, újra neki rugaszkodtam az elvarázsolódásnak. Aztán történt valami. Apróság. Átléptem egy vonalat. Átléptem a béke és a csönd területére. Bennem még mindig zajlott a csúcsforgalom, de halkabban, mintha ködön áthallanám. És történt még valami. Önmagam tudatát egy percre sem vesztettem el, de Kaneli kezét igen. Nem éreztem a melegségét, mintha már nem lennénk külön lények. Mintha egyek lennénk. Nem tudom, meddig maradtam így, de mire kinyitottam a szemem Kaneli már engem nézett. Így néztük egymást egy darabig. Amikor a nap a hegyek mögé bukott, a sötétség nagyon gyorsan kezdett terjedni. Ez törte meg az idillt. Gyorsan megállapodtunk, hogy holnap a lépcsőfordulóban, és már rohanunk is.
Szombaton is találtam a forró csokiból, de ez most először nem lepett meg. A lépcsőfordulóban találkoztunk, és ismét hívtam a pályára. Nem tudott jönni, a mamájának kellett segítenie a családi virágüzletben, de arra rávettem, hogy jöjjön el este a McLaren boxban tartandó póker partira. A 3. szabadedzéshez nem fűznék semmit, az időmérőn pedig a 2. helyet szereztem meg. Épp visszajöttem az interjúkról, amikor csörgött a mobilom. Ezt a számot csak nagyon kevesen ismerik, ezért nagyon meglepett, amikor ismeretlen számot jelzett. De azért fölvettem. Legnagyobb meglepetésemre Kaneli volt az.
- Bocsi, hogy zavarlak, csak meg akartam érdeklődni a helyezésed.
- Nem zavarsz. A 2. legjobb idő az enyém.
- Az nem lehet.
- Miért nem?
- Senkinek sem lehet ideje. Az idő senkié. Vagyis mindenkié. De ügyes voltál, és ott leszek a partin. Viszlát.
- Szia.
Lufi voltam, mosolygósan, lomhán lebegtem a boksz fölött. Valaki megrágatta a zsinóromat. Kimi volt az.
- Hős szerelmes, jössz pizzázni? – Igent intettem a fejemmel, és álmatagon ellebegtem az autómhoz. A srácok végig ugrattak, és megpróbálták kitalálni, hogy ki lehet az a lány. Azt mondtam, hogy este megtudják, mert elhívtam a póker partura. Ekkor jöttem rá, hogy nem szóltam róla a főnöknek. Ebből nagy baj lesz - ez volt az első gondolatom. Eszeveszett sebességgel száguldottam vissza a boxhoz, így pont láttam az érkezését. A boksz előtt már ott álltak a fotósok, meg a riporterek. Ő szoknyában volt, egy hosszú, földet söprő mézszínű szoknyában, és egy bézs színű blúzban. Az emberek előbb még fényképezték a belépő sztárokat, most meg csak néztek. Egyetlen kamera villant, semmi több. Ő senki. Ő csak a lány, akiről hallottak. Elhaladtában nem is próbálta kerülni a pillantásukat. Épp ellenkezőleg: erre fordult, majd arra, mindenkinek a szemébe néz, és úgy mosolyog, mintha mindegyikükkel száz meg száz szebbnél szebb emléken osztozna. Némelyek elfordultak, kényelmetlenül érezték magukat, hogy miért maguk se tudták. Másokban hirtelen üresség támadt, amikor pillantása elhagyta az övéjüket. Annyira lekötötte a figyelmet, annyira teljes volt önmagában, hogy már bent volt, mire bárkinek feltűnt volna hogy egyedül jött. Gyorsan utána mentem, de elkéstem. A főnököm már ordítozott vele, de ő csak derűsen nézett rá, majd, mire odaértem, mosolyogva távozott. Mindenki úgy nézett rá, mintha szörny lett volna. Szerintem ők voltak szörnyek. Az irigység-szörny megtestesítői. A parti további része nekem kínszenvedés volt. Úgy aludtam el, hogy azon gondolkodtam, hogy mit mondok neki holnap. Ha egyáltalán még szóba áll velem.
Reggel találtam a forró csokiból, amit jó jelnek vettem. Rekordidő alatt készültem el, majd rohantam a lépcsőfordulóba. Üresen találtam. Nagyon csalódott voltam, a homlokomat a hűvös üveghez nyomtam, és kinéztem az ablakon. Kaneli az udvaron táncolt. Nem már nem volt ott, hanem még. Túl korán érkeztem. A McLarenesek még mindig úgy néztek rá, mintha szörny lenne. Szemükkel szinte megkövezték. Tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Odamennem, és táncolni vele. Vagy legalább tapsolni. Megmutatni, hogy én szeretem őt, hogy más vagyok. De nem mentem. Nekem jobban számított, hogy mit gondolnak rólam a McLarenesek, mit ő. Csak néztem, ahogy befejezi a táncot, és elindul a szállóba. Tudtam, hogy ide jön, nem sokára itt fog állni ahol én. Azon gondolkodtam, hogy ,megvárjam-e. Megvártam. Felért, rám mosolygott, meghajolt, puszit adott, és távozott. 1 perc volt az egész, mégis egy életnek éreztem. Mikor magamhoz tértem, elmentem versenyezni. Egésznap csak rá gondoltam. 27 éves vagyok, hány ezer mosolyt címeztek már nekem? És mégis. Hokiütő nem vághatott volna jobban fejbe, mint ez a mosoly. Tétován lötyögtem végig a napot. A versenyen nyugisan körözgettem. Aztán láttam a kockás zászlót, hallottam, hogy nyertem. Még ez se térített magamhoz. A mérlegelés, és az interjú sem. Aztán a csapat a vállára vett, és kivitt a nézők elé. És akkor észre vettem őt. Egy pillanatra egymás szemébe néztünk, és megint rám mosolygott. Ez felébresztett, visszamosolyogtam. Ekkor láttam utoljára Kaneli Suklaat.
Este beültem a szálloda bárjába. Egyszer csak Kimi tűnt fel, és leült mellém. Rendelt egy vodkát, majd szótlanul ücsörögtünk egymás mellett.
- Órákkal ezelőtt még itt volt, most meg olyan mintha csak álom lett volna. Tényleg itt volt? Valódi volt? – Kimi a poharát nézte, majd felpillantott.

- Á, szóval válaszra vársz? Tudod egyszer én is találkoztam egy ilyen lánnyal. Ő Tähtilikka-nak hívta magát. Ő mondta nekem, hogy minket is ugyanabból gyúrtak, mint a csillagokat, a kezdett kezdetén. Mikor elváltunk, arra jutottam, hogy ő egy kicsit őseredetibb, egy kicsivel közelebb van ahhoz, amiből mindanyiunkat gyúrtak. Kicsivel közelebb a csillagokhoz.
- Ezt te mondod? Az örök racionalista? Hogy őseredetibb, meg közelebb a csillagokhoz? És el is hiszed?
- Mivel találkoztam Tähtilikka-val, elhiszem. Egyszerűen nincs más magyarázat. És te is elhiszed. – kiittam a poharam, és ott hagytam Kimit. De igaza volt, elhittem.
A következő években a munkámba temetkeztem, gyűjtöttem a repülőjegyeket, és emlékezetem. Néha eltűnődtem: Ő vajon hol van most? Hogy hívja most magát? Kapok-e még egy lehetőséget? Eltűnődtem, de nem estem kétségbe. Családom nem volt, de nem éreztem magam egyedül. Aztán születésnapomra kaptam egy levelet és egy repülőjegyet. „Boldog szülinapot! Vagy használd fel, vagy tedd be a gyűjteményedbe.” Nem volt név, de tudtam, hogy más nem lehet. A jegy Izlandra szólt. Felhasználtam, és amikor megérkeztem, láttam egy képet egy hivatalos „elvarázsolt” helyről. Odamentem. Tényleg olyan volt, mintha elvarázsolták volna, és én csak követem az ösvényt, amikor megláttam. Szinte semmit nem változott az évek során.
- Kaneli?
- Nem, már felnőttem.
- Mirja?
- Igen.
- És mond csak, leszel a feleségem?
- Igen. –Felhúztam az ujjára a gyűrűt, amit még azon a hétvégén választott ki, amikor először megismertem. Azóta boldogan élek egy őseredetibb lánnyal, és újra meg újra átélem a megismerés örömét, mert Mirját nem lehet teljesen kiismerni. Ahogy a csillagokat sem…