"Semmi Twilight, Harry Potter nincs benne, csak a tiszta szeretet lengi be a novellámat - reményeim szerint. Ezúttal is kívánok minden kedves olvasómnak Kellemes Karácsonyi Ünnepeket! :)"

Szereplők:

Jenna Scott - főszereplő, Shawn neje

Shawn Scott - Jenna férje

Sean Scott - Jenna és Shawn fia

Marie-Anne Scott - Sean huga

Cody Calahan - Jenna öccse

Lynn Calahan - Cody neje

Caden McEvans - Shawn unokaöccse

Amber McEvans - Caden élettársa

Jaycey McEvans - Caden lánya

Corey Butte - család barátja

Amy Butte - Corey húga

Jack Calahan - Jenna és Cody apja

Bryanne Calahan - Jack neje

az ajándék

- Itt jó lesz? – kérdezte Caden, ahogy a fával egyensúlyozva állt a nappali közepén. Vacilláltam a sarok és a kandalló melletti helyen, s mintha Caden megérezte volna, egyszer csak így szólt: - Szerintem jobb lenne a sarokban. Nem szeretném, ha felgyulladna itt valami.

- Oké, akkor ott jó lesz.

A Frank Sinatra lemez elhallgatott, ahogy a fa megállt a helyén a negyed kör alakú szőnyeg végében. Odasétáltam a lemezlejátszóhoz, és turkálni kezdtem a borítók között.

- Mit hallgassunk?

Corey és Caden összenéztek, majd rávágták: - Paul McCartney!

Mosolyogva megráztam a fejemet, és beállítottam a tűt. Caden táncolt, Corey pedig énekelte a dalt. Kezembe kaptam a díszekkel telepakolt kartondobozt, mikor a hasamon enyhe fájdalomhullám suhant át, és felnyögtem a hirtelen jött kellemetlen érzéstől. Caden gyorsan odafutott hozzám, és elvette a dobozt. Homlokán mély ráncok keletkeztek, de szemében ott csillogott a féltés. Már nyílt a szája, hogy mondjon valamit, mikor apró lábak csattogását hallottam az emeletről. Aprót bólintottam, hogy minden rendben, majd odasettenkedtem a lépcső aljába, és ahogy Marie-Anne megpillantott, felkaptam, és megpörgettem a levegőben. Kacagva kapaszkodott a nyakamba.

- Na, segítesz anyunak és Caden bácsinak feldíszíteni a fát? – Nyűgösen rázta meg a fején. Végigsimítottam puha, szőke tincsein. - Mi a baj, bogaram?

- Sean nélkül nem.

- Akkor gyere – fogtam meg a kezét. -, és felébresztjük Seant is.

Kihúzta a kezét az enyémből, és egészen Sean szobájáig szaladt. Szinte feltépte az ajtót, pici száján mosollyal rohant oda testvére ágyához. Felmászott rá, ugrálni kezdett, mint egy szöcske, mire Sean ijedten nyitotta ki a szemeit.

- Kelj fel, kelj fel! Nemsoká jón a Télapó, és, és nekünk fel kell díszítenünk a fát! Jaj, Sean, ne totojázz már! Anyu szólj már rá!

Csak nevettem Annie-n, hogy oly buzgón próbálja kiráncigálni testvérét a kék huzatos ágyneműjéből.

- Annie, kicsim, Sean még csak most kelt fel…

- Semmi baj anyu. – Sean felkelt az ágyból, az ajtó felé menet, ahol guggoltam, egy puszit nyomott az arcomra. - Gyere Annie, sietnünk kell, vagy Corey megeszi az összes csokis sütit.

- Hallottam ám! – jött a fenyegetőző hang a földszintről. A két pöttöm angyalka lerohant a lépcsőn, és egyenesen Corey karjaiba ugrottak.

- Corey bácsi! – ujjongott Annie az erős férfi nyakba kapaszkodva.

Szétnéztem a szobában. Most a Last Christmas szólt a lemezlejátszón, és rájöttem, hogy sehol sem látom Cadent.

- Hé, hová tűnt Caden?

- Amy átjött. Kellett neki a segítség.

- Fadíszítés és miegymás? – kérdeztem. Annie kiszedte az égősort a dobozból, miközben Sean a gömböket próbálta felrakosgatni a fára.

- Anyu, segíts, belegabalyodtam! – görbült le Annie szája. Letérdeltem elé, kiszedtem a hajába akadt izzókat, és a karjára tekeredett zsinórt. Felvidulva rohant el a másik, szalagokkal teli dobozhoz. Corey-val körbetekertük a fát, Annie aranyos masnikat kötött az ágakra, és Sean a piros-kék gömböket akasztgatta fel. Corey-nak pár perc múlva megcsörrent a telefonja: Lynn hívta, hogy nemsoká jönnek a vendégek.

- Anyu, kezdődik a Grinch. Megnézhetem? – kérdezte Sean hátrafogott kézzel, s kiskutya szemei csak úgy csillogtak.

- Én is, én is! Anyuci…

Végigsimítottam a selyempuha arcocskákon, és melegen rájuk mosolyogtam. - Na, irány a kanapé!

Egyedül álltam a fa mellett, és csak néztem egy gömböt, ami feltűnően sziporkázott a napfényben – amin mi voltunk rajta: Shawn, Annie, Sean és én. Tavaly még hazajöhetett, jelenleg azonban szükség van a segítségre a frontvonalon. Most valahol az Atlanti-óceán kellős közepén lehet egy anyahajón, vagy épp felderítő körutat tesz a vadászgéppel – fogalmam sincs. Azt viszont mindennél jobban érzem, hogy hiányzik. Már két és fél hónapja nevelem úgy a gyermekeimet, hogy nem látták az apjukat, és az a legszörnyűbb, hogy kezdik megszokni, nincs férfi a háznál – Shawn az előtt hat hónapot volt kint. Nagyon nehezen fogom kibírni, ha még hónapokig nem láthatom. Abba már belerokkannék.

Nagyon halk sustorgás ütötte meg a fülemet:

- Szerinted apa hazajön? – kérdezte Annie reménytelt hanggal.

- Nagyon remélem. Úgy hiányzik. – Sean szomorkás hangja most érettebbnek hangzott.

- Nekem is.

Csend telepedett a házra, csak az égők pislákolása, és a tévé halk búgása hallatszott. Hirtelen felkongott a csengő, s éles zaja belehasított a nyomasztó némaságba. Csak egy órakor jönnek anyuék, rémlett fel bennem, most pedig csak fél van!

Átszeltem a konyhát, s mire az ajtóhoz értem, Annie és Sean is a sarkamban voltak. Ahogy ujjaim megérintették a kilincset elöntött az a meleg bizsergés, amit utoljára Shawn érintésénél éreztem. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy a hideg fuvallat magával hozta a szeretett Hugo Boss illatot. Szélesre tártam az ajtót, és Shawn mosolygós arcának látványára kicsordultak az elfojtott könnyek.

- Shawn!

- Apu!

Egyszerre estünk neki Shawnnak: én a nyakába csimpaszkodva hullattam az örömkönnyeket, a gyerekek átölelték Shawn derekát. Enyhén eltolt magától, és ajkait az enyémre nyomta. Még erősebben magamhoz szorítottam, s a fülébe súgtam:

- Annyira hiányoztál!

Rám mosolygott, majd magához ölelte a gyerekeket.

- Hogy mekkorát nőttetek! Ti biztosan az én srácaim vagytok? – nevetett fel, mély tónusú hangja vidámabb volt, mint valaha, áthatotta az egész szobát. - De most menjetek! Skubizzátok meg ki van ott!

Sean és Annie egy-egy puszit nyomott az arcára, és felborítva Codyt a nyakába ugrottak. Letöröltem a könnyeimet, és egy csókot nyomtam a szájára.

- Ezt még mindig nem hiszem el! És…

- Hogyhogy mind a ketten? – Bólintottam. Könnyedén felkapta a csomagjait és elindult velük a hálószobába. - Tudod, mondtam már neked, mennyire nehéz volt Kerry tábornokkal beszélnem. Eleinte nem is akart elengedni. – A csomagokat ledobta az ágy mellé, és elindultunk visszafelé. - Aztán felhívta Natasha, hogy megszületett az unokája.

- Komolyan? Nem is tudtam, hogy Natasha gyereket várt. És fiú vagy…

- Simon a neve. Szóval ő is látni akarta a családját, McRoy a kinevezésére várt, Cody és én meg egész évben mindent megtettünk. A végén már csak annyit mondott, hogy pakoljunk.

Megálltam a lépcső közepén, és megfogtam Shawn kezét, mielőtt leért volna. Kérdő tekingetettel nézett rám, ami egyre csak lágyult, ahogy karjaimat a mellkasára tettem, és fejemet nyaka hajlatába fúrtam.

- Üres volt a ház nélküled. Csak a gyerekek tartották bennem a lelket – motyogtam puha haját piszkálva. - Legközelebb nem engedlek el.

- Nem lesz legközelebb.

Riadtan néztem fel rá. Megkeményedett hangja félelemmel töltött el. Nem akartam arra gondolni, hogy elhagy minket, nem lenne olyan, hogy a gyerekeit itt hagyja. De egy őrizetlen rémkép felütötte fejét szívemben: közelebbről megismerkedett egy gyönyörű tizedessel, vagy az anyahajón szolgáló szakács bűvölte el olyannyira, hogy otthagyja miatta a családját…

Önkéntelenül begörbültek az ujjaim, úgy markoltam a terepszínű egyenruhát, mintha az életem függne tőle. Shawn mélyet szippantott a levegőből, hogy aztán nagyot sóhajtva kifújja. Reménytelen arcát a hajamba temette, lehűlt keze a hátamat cirógatta, én pedig értetlenül álltam viselkedése előtt.

- Hogy… hogyhogy nem lesz… legközelebb? – Hangom a kelleténél magasabban csengett a néma helyiségben, ahová Cody és a gyerekek hó dobálása halkan szivárgott be.

- Abbahagyom. Beadtam a felmondásomat Kerrynek, mielőtt hazament. Csak… először nem akartam szólni. – A remény halvány tüze ott pislákolt a lelkemben, de a baljós gondolat nem hagyott nyugodni. Miért ölel úgy magához, hogy szinte kiszorítja belőlem a levegőt? Miért érzem azt, hogy tökéletes boldogság vesz körül? Talán csak rosszul feltételeztem – gondoltam, és a remény lángja fellobbant bennem.

Pár néma, simogatással egybekötött pillanat után sóhajtva folytatta: - Nekem is annyira nehéz volt nélkületek. Itt hagytam a szívemet, és minden újabb kiküldetésnél azt hittem, hogy soha sem térhetek haza. Szörnyű volt.

Fellélegezve öleltem át a nyakát. - Azt hittem, találtál egy másik nőt, aki… – Belém fojtotta a szót, ahogy szigorral teli szemeit rám emelte.

- Ezt most hagyd abba! – Pillantása elgyengült, nagy tenyerébe vette az arcomat. - Nekem mindig ti lesztek a családom. Ezt soha, soha ne felejtsd el!

Ajkait az enyémre nyomta, s mikor el akart húzódni a falhoz nyomtam, és szenvedélyesen csókolva hozzápréselődtem. Hűs keze vándorútra indult: lassan végigsimított a hátamon, a nyakamon, égető kondenzcsíkot húzva maga után, hogy aztán megállapodhasson a derekamon. A hónapok óta felgyülemlett vágy kitört belőlem, s csak úgy faltam az ajkait. Mégis – nagy kínok között – elszakítottam magam tőle, s zihálva támaszkodtam a falnak. Éreztem a mosolyt ajkain, ahogy alig érintve bőrömet végigcsókolja a nyakam vonalát.

- Itt vannak anyuék. – Hallottam meg a Ford hangját a ház elől. Shawn a vállamnak támasztotta felforrósodott homlokát, s kuncogni kezdett.

- Jack és az ő világhíres időzítései.

Vele nevettem én is, mikor felrémlettek bennem a régi, gimis emlékképek: apu mindig rosszkor volt rossz helyen – legalább is, ami minket illet.

- Cody!

- Gyere gyorsan! – fogtam meg Shawn kezét, mikor meghallottam Lynn zokogását, és az ajtón kívülre húztam. Lynn Cody nyakában csimpaszkodott, majd kezébe vette az arcát, s apró puszikat nyomott mindenhova. Miután elengedték egymást anyu igyekezett oda a fiához.

- Gyere ide öreganyádhoz! Jaj, hogy hiányoztál nekem! – szorongatta meg Codyt.

- Szia, fiam! – Apuval kezet fogtak, s vállon veregették egymást. Férfiak… – gondoltam, s az ég felé emeltem a tekintetemet.

Cody váratlanul elém lépett, felkapott, s mint egy pihét, megpörgetett a levegőben. Gyöngéden szorított magához, erős karjai pont ott fogták le a kötött anyagot, ahol a hideg be akart surranni.

- Boldog karácsonyt, hugica! Nagyot nőttél három hónap alatt. – Vigyorogva tett le a földre, míg Shawn végigölelgette a család többi tagját.

Anyunak segítettem behordani az ajándékokat, miközben Codyval beszélgettem. - Először is, már rég megbeszéltük, hogy én vagyok az idősebb…

- Viszont nekem van több tapasztalatom – vágott közbe, arcán még mindig ott virított mosolya.

- Na és kinek van több gyereke? – kérdeztem morcosabb hangon, mint ahogy illett volna. Melegen rámosolyogtam, hogy kárpótoljam az előbbi hangnememért, s szempilláimat rebegtetve vártam a válaszát. Nem nagyon akart megszólalni, s már kezdtem is örülni, mikor nevető hangjára felkaptam a fejemet.

- Ez igaz. Viszont ki lett előbb házas? – Magamban felhorkantam. Akkor is nekem lesz igazam – gondoltam, és letettem a könnyű, díszpapírba csomagolt ajándékokat a fa úgy alá, hogy a gyerekek ne lássák.

- Nekem hamarabb volt meg az érettségim. – Már nyitni akarta a száját, mikor felemeltem a mutatóujjamat. - Ráadásul közgazdasági egyetemet végeztem, és egy menő nagyvállalatnál dolgoztam, ezt ne felejtsd el.

- Már megint kezditek? – hallottam meg apa öblös, kuncogó hangját. Egyikőnk sem figyelt rá, csak be akartuk bizonyítani az igazunkat.

- Én viszont a hazámat szolgálom, pontosan… – állához emelte a kezét úgy téve, mintha gondolkodna, miközben újabb adag csomagért mentünk ki. - Pontosan 3 éve, 8 hónapja és 14 napja vagyok F-35-ös pilóta.

Ehhez már nem tudtam hozzászólni. Sóhajtva horgasztottam le a fejemet.

- Jól van, te nyertél. A tíz…

- Nyolc! – szúrta közbe.

-… évvel fiatalabb öcsém elviekben öregebb, mint én. Ez megalázó… – suttogtam magam elé teljesen megsemmisülve.

- Ezzel nem fogsz ki rajtam. Átlátok a szitán.

- Fenébe! – nevettem fel. Mielőtt a lépcsőhöz értünk volna – nehogy Shawn meghallja – halkan megszólaltam. - Kösz, hogy nem szóltál neki.

- Honnan tudod, hogy nem mondtam el? – Kissé verejtékes arca huncutul csillogott a vakító hó fehérségében, de komoly szemei mindent elárultak.

- Szerinted képes lenne magában tartani? – nevettem fel a régi emlékeken elmerengve.

Cody nem válaszolt. Felnéztem rá, arca komolynak, reményvesztettnek tűnt, s most tényleg idősebbnek nézett ki. Amint beértünk az ajtó Cody újra a régi volt, mintha kitörölték volna az előbbi pár pillanatot, s mosolyogva vette ki a kezemből a dobozokat. Engem azonban semmilyen „kemény srác vagyok” taktikával nem tudott kicselezni – néha még jobban ismertem a saját érzéseit, mint ő maga –: megkeményedett csokoládébarna szemei csak a komolyságot mutatták, s érett személyiségét, amely képes felfogni, hogy neki sosem adatik meg az, ami nekem kétszer is.

Apró puszit nyomtam az arcára, aztán – amilyen könnyedén csak tudtam – átlibbentem a konyhába, ahol épp anyu és Lynn pakolták ki tárcára a mézeskalácsokat. Felkaptam egy tálcányit, és a kandalló előtti asztalkára tettem. A halk zene most is szólt a háttérben, de most nem a lemezlejátszó berregése okozott nosztalgikus élményt, hanem a hifi lágy basszusai dübörögtek a dobhártyámon.

- Ajándékosztás! Mindenki a nappaliba! – kiáltottam fel az emeletre, ahol az időközben megjelent Caden és Amber játszottak a gyerekekkel – hallottam a hangjukat. Corey és Amy félénkek léptek be a folyosóra, s integettem nekik, hogy nyugodtan jöjjenek be.

Corey már tizenhét éves korától neveli Amyt, aki kis híján belebetegedett szülei elvesztésébe. Amióta az eszemet tudom itt laktunk, s az ideköltözésük után mindig összejártunk. Amy a legjobb barátnőm lett, de még mindig nem képes elfogadni, hogy bármikor, ok nélkül is nyugodtan bejöhetnek hozzánk.

Anyuék a kanapéra ültek, két oldalukra Sean és Annie fészkelte be magát, Amber Caden mellé telepedett le a fotel karfájára, kezében Jaycey-vel. Shawn mellettem állt, Corey és Amy pedig egy kicsit távolabb, a kandalló végében.

- Annie kicsim, ezt tőlünk kapod apával. - Lehajoltam hozzá, és megöleltem törékeny testét. - Ez pedig a tiéd nagyfiú – adtam puszit Seannak, miután kézbe vette csomagot.

Annie-nek – jobb ötlet híján – egy intelligens babát vettünk Shawnnal míg itthon volt –, apuék pedig egy egész Barbie-szettet ajándékoztak neki, közösen Amyékkel, míg Cody inkább ruhákat vett. Sean egy mini kifutópályát kapott, különféle repülőgépekkel felszerelve, egy Boeing 747-es tízezer darabos puzzle-jét, és Shawn egyenruhájának mását – mindig is pilóta szeretett volna lenni. Mint kiderült, Caden megkérte Amber kezét még tegnap. Ez volt az a hír, amikor elhatároztam: most vagy soha.

- Egy pillanat és jövök.

Gyorsan felsuhantam a hálóba, és lerángattam a fogasra kikészített nadrágot és blúzt. A kötött, hosszú pulcsi, ami rajtam volt bő és csíkos – azért választottam, hogy mindent eltakarjon –, ezzel ellentétben a mélykék, enyhe kivágású felsővel, ami teljesen rám tapadt. Mély levegőt vettem mielőtt lementem a lépcsőn. Lefelé menet mindenki rám mosolygott, csak Shawn beszélgetett Codyval, aki rám kacsintott miután meglátott. Vettem még egy utolsó mély levegőt, aztán halkan így szóltam:

- Shawn…

Az említett megfordult, arcát mosoly borította. Ajkai azonnal elnyíltak egy „o” betűt formázva, szemei elkerekedve néztek végig karjaimon, amik még most is a hasamat simogatták. Éreztem, hogy kicsit reszketek az idegességtől, de inkább a várakozás izgalmától. Egy örökkévalóságnak tűnő perc múlva rám emelte tekintetét: könnyfátyol homályosította el égszínkék íriszeit, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta. Mosolyogva kifújtam a levegőt.

- Boldog karácsonyt!