Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Oké, az elején, de nem vagyok benne biztos, hogy mikor kezdődött. Mindegy, elkezdem valahol, és majd kilyukadok a lényegnél.
December másodika volt, a konyhai óra fél kettőt mutatott, ebben egészen biztos vagyok, mert az az óra sohase járt, amióta az eszemet tudom. Megcsörrent a telefon, és Anya vette fel, amiben semmi különös nincs. Anyáról azt kell tudni, hogy orosz, utálja az alkoholt, és nagyon engedékeny. A telefonbeszélgetés oroszul folyt, ez keltette fel a figyelmemet. Anya barátnője volt a vonal túlsó végén. A neve Irina Driscol, nekem csak Idi, a keresztanyám. Van egy férje és két lánya, akikkel Finnországban lakik. Meghívott minket magához szilveszterezni. Anya azt mondta, hogy majd megbeszéljük, nekem pedig azt, hogy Apától függ. Később kiderült, hogy nem az engedélyétől, hanem az állapotától. De én akkor még csak azt tudtam, hogy menni akarok. Ebbe bele is mentek, megvettük a repülő jegyet, ha minden jól megy, akkor 28-án repültem volna. De nem ment jól. Apa állapota 14-én hirtelen rosszabbodott, műteni kellett. Hogy miért, azt nem tudom. Akkor nem kérdeztem, most meg már nincs kitől, nincs miért. A jegyet szerencsére becserélték, így 15-én utaztam. A helsinkii reptéren várt rám Idi és a családja. Kedvesek voltak, köszöntek, ezt még finnül mondták, de utána angolul beszéltünk, kivéve a kisebbik lányt, mert ő még csak 3 éves volt, így a finnel is alig boldogult. Az út a házukig kétszer hosszabb volt, mint a repülőút, de megérte. Olyan volt a házuk, mintha egy festményből csöppent volna oda. Semmi sem zavarta az idillt. 24-éig minden simán ment. Tanultam finnül, segítettem a házimunkában, játszottam a kisebb lánnyal, a nagyobbnak meg segítettem felkészülni a nyelv vizsgájára. Nagyon jól éreztem magam, csak kicsit honvágyam volt, amit a karácsonyi hangulat még inkább felerősítette. Szentestén többször is sírás határon voltam, de nem akartam elrontani az ünnepet, ezért inkább a tájat néztem. Két napja szinte folyamatosan esett a hó, már volt vagy fél méteres. Egyszer csak kopogtak. Én ültem a legközelebb az ajtóhoz, ezért én nyitottam ki. Egy 25 év körüli pasi állt a küszöbön. Nagyon gyorsan elhadarta a mondani valóját, amiből én nem értettem semmit, mert finnül mondta, ezért kihívtam egyikkőjüket. A nagyobb lány jött, és amikor meglátta, hogy ki áll az ajtóban, sikítva rohant vissza a szobába. Ezt nem értettem, mert nem volt ijesztő, sőt szerintem egész jól nézett ki. A sikításra kijött Idi. Az idegen újra elhadarta a szöveget. Idi behívta, mást nem tudott tenni. Amikor levette a sapkáját, már kezdett ismerős lenni, de nem tudtam hova tenni. Idinek megmondtam, hogy majd én foglalkozom vele, menjen vissza a családjához. Ittunk egy forró csokit, majd átváltottunk vodkára, közben pedig beszélgettünk. Kiderült, hogy ő a szüleit akarta meglátogatni, de nem tudott tovább menni, és én is elmondtam, hogy miért vagyok itt. Közben egyre csak fürkészett azzal a jégkék szemével. Valami megfogott benne. Eddig nem hittem a szerelem első látásra dologban, de ez az volt. Éjfél környékén megágyaztam neki az egyik vendégszobában, és elmentünk aludni. Másnap reggel, vagyis inkább délben, amikor felébredtem, már nem volt ott az „idegen”. Január harmadikán repültem haza. Már nagyon vártam, mert hiányoztak a szüleim, az ismerős környezet. De otthon már semmi sem volt a régi. Apa meghalt, anya pedig inni kezdett. Mindkettő megijesztett, de a második egyenesen sokkolt. Egy darabig szenvedtünk, én elhelyezkedtem a Nokia cégnél, és sokat e-maileztem Idivel. Épp kezdtem megszokni a helyzetet, amikor anya öngyilkos lett. Ez várható volt, úgyhogy minden el volt rendezve: négy nap múlva temetés, a hatodik napon költözök Finnországba. Végleg. A Nokia áthelyez, és ad egy hét fizetett szabit is, ezért Idiékhez mentem először. Ismételten nagyon kedves volt mindenki, még albérletet keresni is segítettek. Most már tudtam finnül, ezért nyugodtan vállalkoztam arra, hogy megnézek egy pár házat. Az egyik nagyon meg is tetszett. Egy kedves, öreg házaspár adott ki egy szobát. Beköltöztem, és nagyon jól elvoltunk. Meséltünk egymásnak a családjainkról, segítettem a házi munkában, és Rouva Servinen sütni tanított. Nekik két fiuk volt, Kimi és Rami, de Svájcba és északon laktak, így nem jöttek gyakran látogatóba. Eljött a Karácsony, és – bár nem számítottunk vendégekre – sütöttünk mézes kalácsot. (Ami, ahhoz képest, hogy hozzá értem, egész finom lett!) Amikor kibontottuk az ajándékokat, hirtelen csöngettek. Olyan deja vue érzésem volt, de nem jött össze. Ugyanis Rami jött, a feleségével és gyerekeivel. Azt mondták, hogy Kimi is jön. Én vissza akartam menni a szobámba, de nem engedték, mondván, hogy nem zavarok, és amúgy is, szinte családtag vagyok, úgyhogy maradtam, és beszélgettünk, megismertük egymás. 10 óra környékén befutott Kimi. Nem akartam hinni a szememnek. Kimi az a Kimi volt, akivel egy évvel ezelőtt megismerkedtem Idiéknél. Azóta is sokszor eszembe jutott, és megtudtam azt is, hogy ő egy F1-es pilóta a Ferrarinál. Nem akartam elrontani a pillanatot a Räikkönen és a Servinen név különbségén, úgy gondoltam megtehetem később is. Nem tűnt úgy, hogy felismert, ezért bemutatkoztam és hoztam neki egy poharat. Éjfélig beszélgettünk, aztán úgy döntöttem, hogy elmegyek aludni. Jó éjszakát kívántam, és elindultam. Kimi mellett kellett elmennem, De amikor odaértem, ő az ölébe húzott, és csak annyit mondott: Még egyszer nem mész el aludni nélkülem! Én érettem, a többiek meg tapintatosan hallgattak. Ott maradtam, és Kimi ölében aludtam el. Reggel a saját szobámban ébredtem, egyedül. Hirtelen nem tudtam, hogy csak álmodtam-e a tegnap estét, vagy tényleg megtörtént. Épp a nem-történt-meg-csak-álmodtam verzió mellett akartam dönteni, amikor bejött Kimi, kezében a reggelinkkel. Reggeli után lementünk a konyhába. A szülei valószínűleg már ismerték a megismerkedésünk történetét, és én is ismertem a név különbség okát. Kimi szülei megunták, hogy mindenki csak Kimiről akart velük beszélni. Ramiék 28-án haza mentek, mi pedig Helsinkiben szilvesztereztünk, mert Kimi meg akarta mutatni, hogy hol nőtt fel. Az újév harmadik napján Magyarországra utaztunk, mert ő kíváncsi volt a korábbi életemre. Én nem akartam megmutatni életem régi helyszíneit, de olyan szépen kérte. Még senkinek sem beszéltem a gyermekkoromról részletesen, az érzéseimről meg pláne nem. De neki mertem, mert tudtam, hogy meg fog érteni. Tényleg megértett, és ekkor jöttem rá, hogy tényleg szeret. Annyira boldog voltam, hogy elsírtam magam. Ő nem kérdezett semmit, csak átölelt. Azóta is érzem a szeretetét, ez segít át mindenen, és ez ad erőt, hogy támogassam abban, hogy ő legyen a legjobb Forma-1-es pilóta. Bár szerintem már az…