A következő napok eseménydúsan teltek, a lányok mindig találtak nekünk programot. Alig maradt időnk, hogy kettesben maradjunk.

Aztán december elején Kimi felhívta a figyelmem arra a tényre, hogy a FIA gálán is jelenése van.

-          Basszus.- mondtam, ami épp eszembe jutott.

Nem sok kedvem volt a nagy felhajtáshoz. Persze mindenképp Kimi mellett akartam lenni.

-          Akkor nem akarsz velem jönni?- kérdezte szomorúan Kimi.

-          Dehogynem!- mondtam bíztatóan.- Csak ez az életforma közelebb áll hozzám, de ne érts félre, szeretem a látványos dolgokat, csak most nincs hozzá hangulatom. Lehet, hogy a hideg miatt van…- próbáltam megmagyarázni Kiminek.

-          Na akkor nem hiszem, hogy Finnországban jól fogod érezni magad.- mondta már jobb kedvel.

-          De, bizony, majd meglátod! Tudod mért? Mert ott nem kell nagyszabású partikra járnunk…Ugye?- kérdeztem azért rá.

-          Jól mondod, és megnyugodtam. Akkor velem tartasz?

-          Persze, mellettem a helyed, és látni akarlak, mikor átveszed a díjat! Hagy legyek büszke rád!

-          Ó, te most hízelegsz nekem?- kérdezte mosolyogva.

-          Aha.- mondtam én is mosolyogva.

Ekkor kopogtak a szoba ajtaján. Anya volt. Vacsoraidő volt.

-          Anya, apa mondanom kell valamit.- kezdtem.

Kérdőn néztek rám.

-          Nyugi nincs gond, csak Kiminek és nekem még jelenésünk van két nap múlva a FIA gálán.

-          Akkor itt hagytok minket?- kérdezte anya szomorúan.

-          De jövünk még!- vigasztaltam.

-          Hát vissza nem tarthatlak titeket.- állapította meg anya.

-          Legalább jobban fogsz örülni, ha legközelebb jönnek.- állt mellém apa is.

-          Tudod is te azt!- zsörtölődött anya.

-          Anya!- szóltam rá.

Bevágtuk a vacsit, majd elvonultunk aludni. Kellett az energia a következő napra.

Na az ébredés nem volt olyan jó, mint vártam. Sőt, egyáltalán nem volt jó. Próbáltam megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon. Mintha egy hatalmas gombóc telepedett volna a torkomba. És az orrom is elkezdett folyni. Kimi látta, hogy nincs rendben valami velem.

-          Jól vagy?- kérdezte aggódva.

Én csak a torkomra mutattam és ingattam a fejem.

-          Elment a hangod?- kérdezte csodálkozva.

Újra bólogattam.

-          Szegénykém!- bújt oda hozzám.

Szörnyű volt, hogy nem tudtam megnyugtatni, hogy nem komoly.

-          Hozzak teát? Van lázad?- kérdezte sorra.

Kézzel-, lábbal elmutogattam neki a kéréseimet. Készségesen segített mindenben, és persze nem engedett felkelni az ágyból. WC-re is csak kísérettel mehettem.

Később anya is besegített neki az ápolásomban. Hozott gyógyszert, amit szedhetek az állapotom mellett. A lázam kitartó volt, és nem csökkent 38 ^oC alá.

Úgy tűnt Kiminek egyedül kell mennie holnap.

Szomorú volt és én is.

-          Nem akarlak itt hagyni!- mondta mikor már bepakolta a cuccait.

-          Tudom.- mondtam rekedt hangon. Nehezemre esett a beszéd, de már nagyon untam a mutogatást.

-           Mért nem nyáron van a gála?- elmélkedett Kimi.

Együttérzőn néztem rá. Kaptam egy puszit az arcomra. Próbáltam mosolyogni.

-          Hívj, ha oda értél!- kértem.

-          Feltétlenül. És sietek vissza hozzád.

-          Várlak.

-          Na mennem kell, nagyon vigyázz magadra kérlek!

-          Te is!

Megöleltük egymást, majd lekísértem az ajtóig. Apa már várta a kocsiban. Beszállt mellé, majd eltűntek a messzeségben.

Kettesben maradtunk anyával. Most tört elő az összes rossz érzés, és fájdalom. Zokogva borultam anya vállára. Átvezetett a nappaliba és leültetett. Egy zsebkendőt nyomott a kezembe.

-          Nyugodj meg, kérlek!- mondta szelíden.- Bármi is történik, mi melletted és az unokánk mellett vagyunk.- jelentette ki.

-          Köszi, ugye apának nem mondtad el?- kérdeztem.

-          Persze hogy nem.- nyugtatott meg.- Szóval?

-          Mi szóval?- néztem rá értetlenül.

-          Mióta tudod? Mekkora a kicsi, és megmozdult már?- tette fel a kérdéseket anya lelkesen.

Mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Brazíliában kezdődtek a rosszullétek, majd orvoshoz mentem kivizsgálásra és ott derült ki…- kezdtem.- Akkor volt kilenc hetes, és most pedig 14 hetes. Két hete voltam ultrahangon, akkor rendben volt minden. Most pedig vérvételre kellene mennem…

-          És hogyhogy nem biztos, hogy ki az apa?- kérdezett rá a lényegre anya.

Zavartan néztem rá, és kerestem a szavakat, amivel körül tudom írni a történteket.

-          Szóval a baba méretéből kiindulva a fogantatás ideje akkora esik, mikor Nicoval már nem voltunk együtt, Kimivel pedig még nem…

-          Akkor már csak azt kéne tudni, hogy az átlagnál nagyobb, vagy kisebb a baba…- állapította meg anya.

-          De ezt nem lehet ugye?- kérdeztem lehangoltan.

-          Ez egyéntől függő, így nincs rá mód.

-          Kár, nagyon kár.- állapítottam meg.

-          Az bizony…de fel a fejjel!

-          Nem tudok, mert minden, ami szép és jó az életemben egy pillanat alatt eltűnhet, mintha csak egy álom lett volna.- magyaráztam kétségbe esve.

-          De a legfontosabb megmarad neked.

-          Tudom, hogy a kicsi majd mindig velem lesz… de én még azt se tudom, hogy mit kell csinálni egy anyának…- mondtam aggodalmasan.

-          Majd beletanulsz, de ne rágódj most ezen!- kérte.- Pihenj inkább és gyógyulj meg hamar!- kérte, azzal elindultunk a szobámba.