Mire kilábaltam a megfázásból, már a karácsony közelgett, így én utaztam Finnországba Kimihez. Megkönnyebbültem, mikor végre magamhoz ölelhettem és érezhettem az illatát, ízét, érintését.

-          Rettenetesen hiányoztál!- fakadt ki belőlem.

-          Te is nekem.- mondta, még mindig szorosan átkarolva.

Percekig tartott mire elbírtuk engedni egymást. Aztán elindultunk Kimi házához. Mivel késő volt és nem akartunk zavarni, úgy döntöttünk, hogy másnap reggel megyünk a szüleihez.

-          Na és mesélj milyen volt a gála? Láttalak ám a tévében!

-          És jól mutattam?- kérdezte kihúzva magát Kimi miután lepakoltunk.

-          Naná! Eszményi voltál!

-          Köszi… és ennek az eszményi pasinak jár valami jutalom, a hosszú nélkülözés után?- kérdezte sejtelmesen Kimi.

-          Azt még nem döntöttem el…- mondtam sejtelmesen.

Még sokáig beszélgettünk így, majd a fáradtságtól egymás karjaiba dőlve elaludtunk.

Ez volt a legjobb időszaka az állapotomnak, mert végre a rosszullétek elmúltak, pocakom még nem volt, így bírtam rendesen mozogni, és általánosan jó volt a közérzetem, szinte már egy- egy órára el is felejtkeztem a babáról…

Reggel későn keltünk, Kimi megelőzött és ágyba hozta a reggelit.

-          Elkényeztetsz.- mondtam mosolyogva és megcsókoltam.

-          Azért, figyelek rá, hogy ne szokj hozzá teljesen.- jegyezte meg.

-          Köszi, mit is várhattam volna!- mondtam felháborodva.

Nem válaszolt csak otthagyott.

Furcsa volt újra találkozni a szüleivel, már úgy, mint a fiuk barátnője. Most azért jobban odafigyeltem az öltözködésemre. Szoknya részén bővülő fazonú, bordó rövid ruhát választottam, melynek kerek dekoltázsa volt, az ujja pedig háromnegyedes, és kőnyéktől lefelé bővülő volt. Hozzá pedig fekete harisnyát és szintén fekete, magas szárú csizmát húztam.

-          Micsoda változás!- nézett csodálkozva Kimi mikor meglátta az öltözetem.

-          Ezt mért mondod?- kérdeztem tettetett értetlenséggel.

-          Hát a múltkorihoz képest, mikor bakancsban voltál… nagy változás.- állapította meg elismerően.

-          És legalább pozitív?- kérdeztem aggódva.

-          Meglehetősen, de nem fogsz te így fázni?- kérdezte csodálkozva.

-          Látom nem felejtetted el a múltkori kifogásomat.

-          Bizony. Akkor most mi van?- kérdezte számon kérve.

-          Jó, hát tudom, hogy most még hidegebb van, de az akkori lelki állapotomban már az is hideg volt.

-          Na!- szólt rám Kimi.

-          Jól van, nem beszélek mellé.- adtam meg magam.

-          Akkor mi az igazság?

-          Az, hogy nem akartam, hogy ruhában láss.

-          Mi???- kérdezte csodálkozva Kimi.

-          Dilis vagyok, tudom.

-          De azért szeretlek!- nyugtatott meg.

A legszükségesebb dolgokat bepakoltuk, majd kézen fogott és beszálltunk a kocsiba. A kb. fél órás út alatt majdnem elszundítottam, így elég álmos tekintettel néztem Kimire mikor megállt a kocsival.

Már kérdezte volna a „szokásosat”, de nem hagytam szóhoz jutni.

-          Csak elálmosodtam…

-          Jól van na!

Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a bejárat felé.

Megszeppenve álltam Kimi mellett és próbáltam mosolyogni.

-          Végre itt vagytok!- lelkesedett az anyukája és átölelte a fiát, majd engem is.

Beljebb tessékelt minket a nappaliba.

-          Jól utaztatok? Éhesek vagytok? Elfáradtatok?- zúdította ránk a kérdéseit Kimi anyukája. Kimi készségesen válaszolt mindegyikre.

-          Nem volt nagy forgalom, gyorsan ideértünk. És persze, hogy éhesek vagyunk. Vénusz pedig egy kicsit fáradt…

Én meg még mindig nem bírtam megszólalni.

-          Valami baj van?- kérdezte tőlem az anyukája is.

-          Nem dehogy!- mondtam fáradtan.- Csak fáradt vagyok.- tettem még hozzá.

-          Akkor főzök neked egy teát, az majd segít.- ajánlotta az anyukája és kézen fogva a konyhába vezetett.

Kettesben maradtunk.

-          Biztos csak a fáradság a gond?- kérdezte, miközben felrakta melegedni a teavizet.

Én kérdőn néztem rá.

-          Nem akarok beleszólni a dolgokba, hisz csak egyszer találkoztunk idáig lányom, de nekem az a meglátásom, hogy más miatt vagy fáradt. És ezt azért is mondom, mert Kimi mesélt a rosszulléteidről, ami állítólag már elmúlt …- zúdította rám a dolgokat nem szemrehányón Kimi anyukája.

Nem tudtam mit mondani hírtelen. Anya jutott eszembe, aki egyből fogta a jeleket, hogy nem oké minden. Hiába, anyák. Azért most eldöntöttem, hogy nem fogom elmondani, mert nem tudtam, hogy reagálna rá, és most az hiányozna a legkevésbé, hogy ő is megutáljon.

Így próbáltam valami válasz félét összehozni.

-          Lehet, hogy másnak látszik a helyzet, de tényleg csak fáradt vagyok, mivel most lábaltam ki egy megfázásból… és mióta volt az a „hülyeségem” fogékonyabb vagyok a gyengeségre.- magyaráztam.

-          Értem lányom, de azért szeretném, ha tudnád, hogy bármi baj van, nekem is nyugodtan elmondhatod…én is anya vagyok…

Ezen a válaszán nagyon meglepődtem, de hálásan néztem rá. Ő bíztatón mosolygott.

Befejeztük a teát és visszatértünk a nappaliba. Ekkor érkezett Kimi apukája is. Látszólag nagyon megörült nekem. Én meg ismét csak zavartan mosolyogtam. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elvonultunk a szobánkba Kimivel.

-          Tényleg meddig maradunk?- szegeztem Kiminek a kérdést.

-          Már ennyire rosszul érzed magad itt?- kérdezte csodálkozva.

-          Jaj, nem azért kérdeztem, csak tudni akartam meddig vagy „szabad”.- magyaráztam.

-          Az más. Akkor jól érzed magad?

-          Persze.

-          És anya, úgy nem támadott le semmivel?- kérdezte óvatosan Kimi.

-          Nem, dehogy. Nagyon aranyos anyukád van… szinte, mint az enyém.- állapítottam meg.

-          Csak szinte?- kérdezte elpityeredve.

-          Te is elfogult lennél, ha a saját anyukádról lenne szó…- hívtam fel a figyelmét.

De azért leültem mellé a fotelba és átöleltem.

-          Igazad lehet.- mondta elmélázva.

-          Biztos igazam van.

-          Jó, igazad van.- ismételte a szavaim, majd gyengéden érintették ajkai a számat.

Átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy levegyen tetteivel a lábamról.