Persze a nyugodt menedék keresése előtt még szembe kellett néznem Kimivel. Még telefonon se beszéltünk az eset óta. Az is aggasztott, hogy Nico se jelentkezett, bár őt nem is hibáztattam ezért és csak reméltem, hogy az ő kapcsolata nem ment rá erre.

Rendbe próbáltam szedni magam, bár kedvem nem sok volt hozzá, inkább csak Sebastian aggódó tekintetét szerettem volna eltüntetni. Mikor végeztem, visszatértem hozzájuk a nappaliba. Apple épp indulóban volt. Megköszöntem a segítségét, majd kettesben maradtunk Sebastiannal.

-          Tényleg nincs köztetek semmi?- kérdeztem kicsit jobb kedvvel.

-          Elárulom, hogy rokonságban állunk.- mondta elégedett tekintettel Seb.

Bocsánatkérőn néztem rá.

-          Seb, Nicoról tudsz valamit?- kérdeztem bizakodva.

-          Míg készülődtél beszéltem Nickkel.- kezdte.- És azt mondta Kimit ő vitte haza, nem sokkal éjfél után, mert eléggé kiütötte magát…de mire visszaért Nico már távozott, állítólag a barátnőjével .- magyarázta Sebastian.

-          Hát nem lettem okosabb.- mondtam lehangoltan.

-          Felhívjam Kimit?- ajánlotta fel Seb.

-          Inkább ne!- sóhajtottam.- A végén még azt fogja hinni, hogy hozzád menekültem, úgy, mint először.- magyaráztam.

-          Jó, de melletted leszek.- jelentette ki.

Beleegyeztem. Már délután 5 volt, így nem tartottam korainak a telefonálást.

Remegő kézzel fogtam a telefont… Sebastian meg a másik kezem fogta. Kicsöngött, majd nagy sokára felvették, egy női hang szólt bele. Egy pillanatra elakadt a szavam. Ismerős volt a hang és a helyzet is nagyon hasonló volt arra, mikor Sebastiannal először kerültünk közel egymáshoz.

Próbáltam leplezni a meglepődöttségem és még jobban szorítottam Sebastian kezét.

-          Hello, Kimit keresem.- mondtam röviden és kimérten.

-          Szia Vénusz… mindjárt adom.- mondta a nő kedvesen.

Nem fért kétség hozzá, hogy Gill volt. Na egy pillanat alatt felment a pumpa bennem. Hogy képzeli ez!

Sebastian próbált a tekintetével nyugtatni.

-          Igen.- szólt bele Kimi unottan.

Csak ez hiányzott nekem!- gondoltam.

-          Szia Vénusz vagyok, és ne tedd le!- kértem.

Ő csak hallgatott. Tovább folytattam:

- Csak a cuccaimat akarom elvinni, és ezért kereslek.

- Holnap délelőtt jöhetsz, nem leszek itthon…. A kulcs a szokott helyen.- mondta fagyosan.

- Jó. – nyögtem ki nagy nehezen.

Olyan hihetetlen volt az egész, és Kimi még sose viselkedett velem így… hisz ő volt az őrangyalom…

Csak arra volt erőm, hogy elköszönjek, mert megint elsírtam magam…

Bocsánatkérőn néztem Sebastianra.

-          Nincs baj, csak nyugodj meg!- kérte.

-          Köszi… mármint mindent, és hogy törődsz velem.- mondtam hálálkodva.

-          Tudod nem volt jobb dolgom…- próbált poénkodni, de nem nagyon hatott.

Aztán még a nap folyamán próbáltam valami ételt magamba juttatni, de nem nagyon ment, viszont a baba miatt, muszáj volt. Sebastian figyelmes és annyira aggodalmas volt, hogy a végén azt kellett mondanom, hogy rosszabb, mint az anyám. Persze ez nagyon jó érzés volt, hogy van még valaki, aki nem utál.

Niconak küldtem egy üzenetet, hogy szeretnék vele beszélni, és ha úgy gondolja, keressen meg.

Aztán kimerülten dőltem az ágyba, és nem is esett nehezemre az elalvás.

Reggel Sebastian ébresztett. Kérdőn néztem rá. Ő kedvesen mosolygott. Próbáltam jó képet vágni, de mihelyt eszembe jutott a mai „program”, nem sikerült mosolyt varázsolni az arcomra. Becsuktam a szemem és próbáltam valami jóra gondolni, ami nem Kimivel volt kapcsolatos. Aztán elindultunk a cuccokért.

Furcsa volt ott lenni újra. Olyan idegennek és ridegnek éreztem mindent körülöttem. Hiába, a Jégember háza… sose gondoltam így rá… számomra sose volt ilyen, és ez a változás fájt a legjobban. Úgy éreztem, hogy hiába telik az idő, sose fog már „felengedni” a szíve irántunk.

Felmentem a szobába, ami oly sok mindennek a tanúja volt. A gondolataimat kizárva automatikusan pakoltam a cuccaimat. Sebastian kint maradt a kocsiban, én kértem tőle ezt.

Aztán lehordtam a táskákat, majd körbe sétáltam. Végig simítottam a falakat, az asztalt, a székeket, amit Kimi is érintett… a szobájába nem mertem bemenni…. Aztán mégis.

Olyan volt, mint mindig, káosz és átláthatatlanság uralkodott. A könnyeimmel küszködtem… és ekkor eszembe jutott az ultrahang. Előkerestem, majd sokáig csak néztem. Igaz nem tudtam, hogy ki az apa, de úgy éreztem, talán ez lehet az utolsó kapocs köztünk. Az egyik ingjének a zsebébe csúsztattam… majd elindultam kifelé. Sebastian sietett elém, és bejött a táskákért. Szótlanul pakolt, mikor az utolsó táskát is bepakolta, egy kocsira lettünk figyelmesek. Kimié volt az.

Aggodalmasan néztem Sebastianra. Ő próbált nyugtatni. A kocsi felhajtott a bejáróra, de nem állt be a garázsba. Rossz érzésem támadt. Kimi kiszállt a kocsiból és felénk tartott. Aztán pedig Gill is követte.

-          Sziasztok!- köszöntem nyugtalanul.

-          Látom, megint megvolt a menedék.- mondta gúnyosan Kimi köszönés helyett.

Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, legszívesebben világgá kiáltottam volna, hogy Sebastian és köztem nincs semmi…. De mit ért volna?

-          Már semmi közöd hozzá, ha így is lenne, de nem így van.- mondta nyugodtan Sebastian.

Én csak lehajtott fejjel vártam a további megalázásokat.

-          Igaza volt Niconak… mindenben.- mondta érzelemmentesen Kimi.

Elképedve néztem rá. Tudta, hogy mivel tud fájdalmat okozni… és ki is használta.

-          Csak az volt a lényeg, hogy minél több pasival ágyba bújj …hogy nem vettem észre! - folytatta.

Könnyek szöktek a szemembe, segélykérőn néztem Sebastianra.

-          Ezt te se gondolod így, csak a csalódottság mondatja veled.- szólt közbe Seb.

A választ meg se várva beszállt a kocsiba és engem is maga után húzott. Még láttam Kimi érzelemmentes arcát, miközben minél távolabb kerültünk a háztól és tőlük.

Sebastian az egyik kórházba vitt. Kérdőn néztem rá.

-          Láttam, hogy fájdalmaid vannak…- magyarázta.

-          Már jól vagyok.- bizonygattam.

-          De mikor látott orvos utoljára?- kérdezte érdeklődve.

-          Kb. két és fél hete. Szóval…

-          Azóta sok minden történt veled… nem akarom, hogy bajod essen.- mondta komolyan.

-          Mért aggódsz ennyire?- kérdeztem értetlenkedve.

-          Tudod… egyszer, már magadra hagytalak és nem figyeltem rád eléggé. Most nem akarok ebbe a hibába esni.- magyarázta.

-          Aranyos vagy…de akkor se…-  kezdtem volna a mondandóm, de közbeszólt.

-          De én úgy érzem, ennyivel tarozom. És ellenvetés nincs! – jelentette ki.

Beleegyezőn bólintottam.

Kiszálltunk a kocsiból, majd Sebastian intézkedett. Hát rég kaptam már ennyi figyelmet.

A vizsgálat után megnyugodhattunk, mert rendben volt minden a babával. És kaptam egy újabb ultrahang képet is. Annyival lettünk okosabbak, hogy az ún. ülőmagassága: 120 mm, és a fejecskéjének a szélessége a két halánték közt mérve: 42 mm. A gerincoszlopa, a szíve, a hasfala rendben voltak, a végtagok is.

Sebastian megkönnyebbülten ölelt át. Meglepődtem ezen, de jó érzés volt. Mosolyogva távoztunk és ebédelni mentünk. Végre sikerült normálisan ennem. Ennek persze Sebastian is nagyon örült.

A délután pihenéssel telt a részemről, míg Sebastian „kikapcsolódott” a haverokkal. Biztos későn ért vissza, mert míg ébren voltam nem érkezett meg.