Egy rossz álom riasztott fel reggel. Kint már világos volt, mert beszűrődött a fény a redőnyön át. Alig mertem felidézni az álmom, még mindig remegtem. Felültem az ágyban, és magamhoz húztam a kispárnát. Egy ideig sóhajtoztam nagyokat. Aztán visszagondoltam az álomra. Kimi állt velem szemben és azzal a fagyos tekintetével nézett, mint előző nap. Beleborzongtam. Nem szólt semmit, de a szeme mindent elárult. El akartam futni, de nem bírtam… és akkor azt a kárörvendő nevetést hallottam… még a víz is kivert, ahogy erre gondoltam. Próbáltam bármi másra gondolni és egy hideg zuhannyal elűzni az őrjítő gondolatokat.

Felöltöztem és a konyhába mentem. Meglepetésemre már Sebastian ébren volt. Csodálkozva néztem rá.

-          Jó reggelt!- köszöntött.

Én elmélázva néztem, ő pedig nem értette mi lelt. Percekig álltam és csak néztem, teljesen kikapcsolt az agyam…

-          Vénusz?!- hallottam meg végül a hangját.

-          Mi van?- kérdeztem csodálkozva.

-          Teljesen elméláztál… annyira, hogy meg se hallottad, hogy legalább ötször szóltam…- mesélte Seb.

-          Szörnyű.- mondtam még mindig kábán.

-          Tudom, hogy unod már ezt a kérdést, de muszáj, mi baj van Vénusz?

-          Már én se tudom.- mondtam csüggedten és leültem az egyik székre.

-          Mi történt?- kérdezte aggódva Seb.

-          Rémálmom volt… úgy érzem egyre rosszabb a lelki állapotom… ahogy egyre haladok előre a terhességben, úgy nőnek bennem a kételyek, félelmek és nem csak a kicsivel kapcsolatban, hanem az egész életemmel kapcsolatban.- mondtam csüggedten.

-          Próbálj meg csak a jó dolgokra gondolni!- kért Sebastian.- Tudom, hogy mondani könnyű… meg asszem környezetváltozásra is lenne szükséged.- mondta elgondolkodva.

-          Tudom, hogy segíteni akarsz, de néha még a legegyszerűbbnek tűnő dolog is olyan bonyolult…

-          Konkrétabban?

-          Most haza kéne mennem a szüleimhez, mert ők az egyetlenek, akik mindig mellettem voltak és lesznek… de nem vagyok képes rá. Nem tudnék mosolyogni rájuk, és ők az őrületbe kergetnének az aggodalmaskodásukkal…

-          Akkor?- kérdezte várakozó teljesen Sebastian.

-          Egyedül akarok lenni. Egyedül, hogy akkor lehessek szomorú mikor én akarok és akkor örüljek ha én akarom…

-          De tudod, hogy igazán sose leszel egyedül?- kérdezte miközben a hasamra mutatott.

Halványan elmosolyodtam.

-          Persze ő maradhat.- nyugtattam meg Sebastiant.

-          Akkor megnyugodtam és segítek ilyen helyet keresni.- ajánlotta.

-          Köszönöm, de nem akarok a terhedre lenni.- hárítottam.

-          Emlékeztetlek, hogy már egyszer elfogadtad ezt, és nem illik most már visszautasítanod!- figyelmeztetett.

Be kellett látnom, hogy tényleg így volt, így meghallgattam Sebastian ajánlatát.

Véletlenül épp volt egy kis háza a Genfi tó partján, ami üresen állt. Távol a világtól és csak az érhetett el, akit én illetve ő akart.

Mintha a világ végére jöttem volna. Aranyos és kellemes kis ház volt, praktikusan berendezve. Ámulva néztem, ahogy Sebastian körbe vezetett.

-          Na, megfelel?- kérdezte érdeklődve, mikor mindent megmutatott.

Én csak bólogattam.

-          Kár, hogy egyedül akarsz lenni.- kesergett Sebastian.

-          Ugyan már.- Téged vár a munka.- válaszoltam.

-          Tudom, de akkor is jó társaság voltál.- jegyezte meg.

-          Hogy én, jó?- kérdeztem elképedve.

-          Na persze csak akkor, ha nem volt semmi bajod.- ismerte be.

-          Akkor nem is fogok hiányozni annyira.

-          Talán. De te nem fogsz unatkozni itt? És mikor akarsz újra a civilizációba menni?- kérdezte Sebastian.

-          Legszívesebben vissza se mennék.- merengtem.

-          Ó, hát te tudod.- hagyta rám Seb.

-          Nyugi, azért ha beindul a szülés bemegyek a kórházba.- próbáltam nyugtatni.

-          Csak akkor?- kérdezte elkerekedett szemekkel.

-          Jó, talán egy kicsit hamarabb… ha összeszedtem magam.- módosítottam az előző kijelentésemen.

-          De azért néha meglátogathatlak, ugye?- kérdezte reménykedve.

-          Persze és el is várom.- nyugtattam meg.

-          Jövök, mikor időm lesz.

-          Rendben, csak az bánt, hogy úgy vonulok el ide, hogy Nicoval nem tudtam beszélni…

-          Sajnálom.- mondta együtt érzőn Seb.

-          Ugyan, tőle se kéne elvárnom, hogy örüljön a helyzetnek.- állapítottam meg.

-          Nyugi Vénusz… jön, majd, ha úgy érzi.- nyugtatott Sebastian.

Hálásan öleltem át, talán kicsit hosszabbra is sikeredett ez az ölelés. Aztán csak néztük egymást. Még mindig észbontó kék szemei és hívogató ajkai voltak. Az első együttlétünk jutott eszembe… gyorsan elhessegettem erről a gondolataimat, nem történhetett még egyszer ugyanaz meg. Elbúcsúztam tőle, majd visszasétáltam a házba.

Hát megkezdődött „remete” életem. Végre felszabadult voltam és nem kellett az érzéseimen uralkodni. Azt csináltam, amihez kedvem volt, bár sokszor csak feküdtem az ágyon és bámultam a plafont. És közben sokat meséltem a kicsinek. Ő pedig fürge mozgásokkal tudatta, hogy élvezi.

Sebastian pedig legalább hetente egyszer meglátogatott és hozott mindent, ami kellett. Meglepődtem, hogy mennyire otthon van ezekben a dolgokban. Azért volt egy autó a garázsban, ha kellett volna valami a civilizációból. Sajnos Kimi sokszor eszembe jutott, bár a rémálmom nem tért vissza, de nem akarta az agyam felfogni, hogy nem érdekli a kicsi, még ha nem is az övé. Ennyire megbocsáthatatlannak tartja? Hiába mondta Sebastian, hogy idővel megbékél, én nem bíztam ebben. Ráadásul Nico se jelentkezett.