Furcsa volt már így gondolni a pocakomban növekvő kis életre… most már adhattam is volna nevet neki. Idáig ez eszembe se jutott, hogy név is kéne… de hisz azt se tudom, hogy az apja milyen nevet adna neki… és azt csak a megszületése után tudhatom meg. Így elvetettem a neveken való gondolkodás ötletét. Fáradtan ültem le a fotelba, és kényelmesen elhelyezkedtem. Már látszódott egy kicsit a pocakom, hiába, már a felénél, vagyis a huszadik hétnél tartottam. Ahogy így gondolkodtam, mintha lépteket hallottam volna. Gyorsan felpattantam és idegesen néztem körbe a szobában. Senkit nem láttam. Majd elindultam a bejárati ajtóhoz. Az előszobában megtorpantam. Egy ismerős alak állt előttem, akit már rég nem láttam és nem is reméltem már, hogy látni fogok még, nemhogy beszélni vele.

-          Szia.- mondta kedvesen.- Ne haragudj, hogy csak így rád törtem!- kérte.

Egy pár másodpercig szólni se tudtam az ámulattól.

-          Szia… ő… semmi gond, csak… ritkán jár erre valaki… vagyis senki nem jár erre…. csak Sebastian.- mondtam zavartan.

-          Még egyszer bocsi. – mentegetőzött.

-          Semmi gond, de gondolom, nem akarsz itt az ajtóban ácsorogni, ha már eljöttél ilyen messzire.

-          Hát, ha beengedsz.- nézett rám kérdőn.

-          Persze, ez a minimum.- mondtam.

Bementünk a nappaliba és hellyel kínáltam.

-          Sebastian igazított útba…- kezdte.

-          Értem.

-          Ne haragudj, hogy csak most jöttem!- kérte.

-          Nincs miért haragudnom, meg aztán gondolom a te helyzeted se könnyű.

-          Á, hozzá se mérhető a tiédhez.

-          Köszi.- mondtam lehangoltan.

-          Bocsi, nem azért mondtam.

-          Tudom…

-          És hogy vagytok?

-          Jól, ma voltunk orvosnál és rendben van minden a kissráccal.- meséltem.

-          Kisfiú?- kérdezte csodálkozva.

-          Igen, nagyon valószínű.- válaszoltam.

-          Nem tudom, mit kell ilyen kor mondani, lehet-e egyáltalán valami értelmeset mondani ilyen helyzetben.- nézett rám tanácstalanul.

Nagyot sóhajtottam.

-          Fogalmam sincs… de szerintem elég az, amit érzel…

-          Ne haragudj, hogy idáig nem foglalkoztam veletek!- kezdett bele Nico.

Én megértően néztem rá.

-          Váratlanul ért… és nem tudtam, mit csináljak. Szóval csak a születése után tudhatjuk meg, hogy ki az apja?- kérdezte zavartan.

-          Igen.

-          Tudod, sokat beszélgettünk Viviannal erről…

Én kérdőn néztem rá. Látta, hogy nem vagyok képben, így folytatta.

-          Novemberben ismertem meg, nagyon rendes lány… vele lehetett beszélni erről is.- magyarázta.

-          Hát az biztos, hogy nem sok „új” barátnő díjazná, ha kiderülne a pasijáról, hogy a volt barátnője tőle vár gyereket.- mondtam elgondolkodva.

-          Tudom, és ezért is vagyok itt… szóval, ha bármiben tudunk segíteni, szólj nyugodtan!- kérte. – Akkor is, ha csak valakivel beszélni szeretnél.- folytatta.

Az elhangzott mondatokat alig akartam felfogni. Ilyen is képes lenni Nico?  Akkor nekem mért nem ezt az oldalát mutatta? Most kezdtem bánni, hogy akkor elfogadtam Kimi barátságát… persze ha mindent tudna előre az ember, sose tévedne.

-          Ezt tényleg te mondod, és tényleg itt vagy, nem csak képzelődöm?- kérdeztem értetlenül nézve Nicora.

-          Nem képzelődsz.- nyugtatott meg.

-          Szóval akkor, ha kiderülne…

-          Igen. – vágta rá gyorsan Nico.

-          Mi igen?- kérdezetem értetlenül.

-          Az én nevemet fogja viselni.- jelentette ki határozottan.

Ez aztán végképp ledöbbentett. Nem tudtam mit mondani, csak pislogtam nagyokat… Nico látta, hogy váratlanul ért a kijelentése.

-          Ha az én fiam, nem fogom elhanyagolni.- ígérte.- Ja, keresztnevet pedig adhatsz neki te, biztos jó nevet fogsz választani.

Hát ezen már csak mosolyogni tudtam.

-          Te, Nico, mi történt veled?- kérdezte gyanakvón.

-          Semmi… de mért?- kérdezett vissza.

-          Hát, teljesen más lettél… természetesen pozitív a változás.

-          Köszi, ha így látod.

-          Hát az a csaj tudhat valamit. – jegyeztem meg kifelé menet a konyhába.

Két kávéval tértem vissza.

-          Látom a kávéról nem sikerült leszoknod.- mondta kis szemrehányással a hangjában.

-          Ennyi kell.

-          De ne vidd túlzásba, és az aggódást se!- kérte.

-          Oké, próbálom.- ígértem.

-          És meg szabad kérdeznem, hogy most mi a helyzet Kimivel?

-          Ez jó kérdés. Én szeretném tudni a legjobban, de nem beszéltünk a buli óta… illetve mikor elhoztam a cuccaim csak „bántani” tudott. Bár nem hibáztatom érte, én is ki lennék akadva a helyében, de hogy még Gill-lel is volt!- mondtam mérgesen.

-          Nem tétlenkedett- állapította meg Nico,- de ugye te nem csináltál hülyeséget?- kérdezte reménykedve.

-          Persze, hogy nem. Az én állapotomban?!- mondtam kissé felháborodva.

-          Oké, csak tisztán akartam látni.- mentegetőzött.

-          Jól van, értem.

-          Lassan mennem kell.- kezdte Nico.

-          Oké, ha muszáj.

-          Igen, muszáj, de majd hívlak.- ígérte meg.

-          Remélem is.

-          Lehet még egy kérésem?- kérdezte szokatlanul félénken.

-          Persze, mi az?- kérdeztem kíváncsian.

-          Azt mondta Vivian, hogy már biztosan lehet érezni a mozgását.- mondta szégyenlősen.

Csak mosolyogtam rá, miközben megfogtam a kezét, és a hasamhoz húztam. Egy ideig csendben figyeltünk, majd Nico zavartan elmosolyodott.

-          Éreztem.- jelentette ki.

-           Akkor már te is tudod, hogy ezt az érzést szavakkal nem lehet elmondani.

Még mindig zavartan mosolygott, majd lassan elhúzta a kezét.

-          Most már megyek.- mondta halkan.

-          Akkor vigyázz magadra, és köszönöm, hogy itt voltál.

-          Én köszönöm.

Búcsúzóul, azért kapott egy ölelést. Sokáig néztem a távolodó kocsit a havas messzeségbe. Sebastian telefonja térített vissza a valóságba. Ő is hitetlenkedve hallgatta, hogy Nico mennyire más volt most.

Még sokáig merengtem a beszélgetésünkön, és jó érzésekkel tértem aludni, bár azt nem tudta teljesen feledtetni velem, hogy van, aki nem tud így állni a dolgokhoz. Pedig tudom, hogy annak a lánynak se lehetett könnyű ezt mondania Niconak… mégis megtette, de tudtam, míg Kimi Gill-lel van, addig nem is fog tudomást venni rólunk.