Egy hónap telt el mióta Nico meglátogatott. Azóta persze többször is beszéltünk telefonon. Sebastian nagyon kitartó volt, és nem hagyta, hogy összeomoljak, pedig ha csak meghallottam Kimi nevét, már remegni kezdtem. Azóta volt két tesztvezetésük, ahol természetesen Gill-lel jelent meg. Ezért is tartottam kizártnak, hogy a következő jerezi tesztre Sebastiannal tartsak.

-          Nem megyek!- jelentettem ki határozottan.

-          Ugyan már, ne gyerekeskedj!- kérte.

-          Mégha én mondanám neked…- kezdtem ellenkezni.

-          Pedig, most te viselkedsz gyerekesebben, hiába vagy te az idősebb.- magyarázta.

Elgondolkodva ültem le a nappaliban. Nem tudtam, mi lenne a jó. Persze örökre nem bújhattam el a világ elől… aztán arra gondoltam, hogy talán ha Kimi meglát így, belőle is érzéseket csalhat ki, ahogy Nicoból. Nagy sokára szólaltam meg újra, addig Seb türelmesen várakozott.

-          Jól van, legyen.

-          Örülök a döntésednek. És ne félj, melletted leszek, nem lesz semmi baj.- ígérte meg.

-          Remélem is. Bár így is félek, hogy megint szembe kell néznem Kimivel.

-          Ugyan, te egy boldog kismama vagy, aki pasi nélkül is tud gondoskodni a gyerekéről, és ha Kimi is ezt látja, hogy nem sóvárogsz utána, tán csak elkezd benne motoszkálni valami rossz érzés…

-          Neked legyen igazad!

Az indulás előtti este még felhívtam a szüleimet. Tán kétszer beszéltem velük ebben az évben, de szerencsére nem nehezteltek rám. Viszont nagyon hiányoltak. És a lányok is. Akik mikor megtudták, mi a helyzet egy halom ajándékot küldtek a babának.

 Szóval a szüleim is Sebastian véleményén voltak. Ez még több erőt adott nekem, a „viszont” látáshoz.

Aztán elindultunk. Sebastiannal, már szinte olyanok voltunk, mint a testvérek, bár én azon aggódtam folyton, hogy túlságosan lekötöm, és nem marad ideje a saját dolgaira.

Ő pedig „jó testvér” lévén mindig meggyőzött az ellenkezőjéről.

Az én kérésemre nem ugyanabba a szállodába mentem, mint Sebastian. Ő ezt is rossz néven vette tőlem, de nem engedtem az elhatározásomból.

Pár óra pihenőt engedélyezett, aztán megjelent és vacsorázni hívott. Nem akartam elrontani a jókedvét így beleegyeztem. Mellesleg meg mindig fel tudott vidítani, így rám is fért a társasága. Egy kis spanyol étterembe mentünk.

-          Olyan romantikus hely.- áradoztam. Mostanában valahogy könnyebben magukkal tudtak ragadni a dolgok, és éreztem, hogy sokkal érzelmesebb vagyok, mint általában.

-          Ugye, mondtam, hogy jó ötlet volt ide jönni.

-          Az biztos.- értettem egyet.

Egy ideig csendben voltunk, majd én szólaltam meg ismét.

- Kár, hogy csak barátként lehetünk már itt.- mondtam elmélázva.

Sebastiant meglepte ez a kijelentésem, mert mint aki kísértetet látott volna, úgy nézett rám. Még jó, hogy nem ettünk, mert tán az ételt is félre nyelte volna.

-          Basszus!!- mérgelődtem.- Ezt hangosan mondtam. Ne haragudj, én…- kezdtem mentegetőzni.

-          Nem kell magyarázni… csak meglepődtem.

-          Ezt hogy értsem?- kérdeztem értetlenül.

-          Legyünk őszinték! Ugye te se gondolod, hogy egyszer se fordult meg a fejemben, hogy jó lenne, ha minden olyan lenne, mint „régen” köztünk?- szegezte nekem a kérdést.

 Furcsa volt Sebastiantól ezt hallani, pedig tudtam, és talán csak nem akartam ésszel felfogni, hogy ő akart mellettem lenni a kórházban, mikor felébredek.

-          Nem tudom… csak azt, hogy voltak és vannak pillanatok, mikor emlékeztetnem kell magam arra, hogy csak barátok vagyunk.- vallottam be.

-          Mért van az, hogy már csak akkor jövünk rá mennyire fontos számunkra a másik, mikor „elvesztettük”?- kérdezte ő is elmélázva.

-          Én ezt „végigcsináltam” Kimivel, de látod hova vezetett… hiába voltunk a legjobb barátok, ez se mentette meg a kapcsolatunk, pedig újra és újra esélyt kaptunk rá.

-          Ezzel mit akarsz mondani?- kérdezte értetlen képet vágva.

-          Csak azt, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni.

-          Tudom én rontottam el, de megbántam és soha többet nem tettem volna meg ugyanazt.

-          Valami akkor is közénk állt volna…- erősködtem.- Mint most is.- mutattam a pocakomra.

-          Szóval itt most elismertük, hogy nem vagyunk közömbösek egymásnak, és nem tehetünk semmit, hogy működjön a kapcsolatunk?- kérdezte hitetlenkedve Seb.

-          Valahogy úgy… de itt most fizikai akadálya is van…

-          De nem csak arról van szó…

-          Hát én nem úgy vettem észre, míg együtt voltunk…- mondtam elgondolkodva.

-          Akkor sajnálom, pedig nem csak a külsőségek vonzottak benned, bár tudom először ez nem derült ki.

Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon belemélyedtünk a kapcsolatunk boncolgatásába. Reméltem, hogy végre a józan eszemre tudok hallgatni. Szerettem Kimit, ehhez kétség nem fért, de nem tudtam, hogy mellettem akarom-e még tudni. Erre, most először gondoltam, és ez megrémített. Lehet, hogy csak a hírtelen változása miatt voltam bizonytalan benne. És lehet, hogy amit vonzódásnak érzek Sebastian iránt, az menekülés a jelenlegi rossz elől.

Ez a beszélgetés kellően összezavart, és már nem tartottam jó ötletnek, hogy Sebastiannal tartottam… és holnap még Kimivel is találkozni fogok, mert nem kerülhetem el.

-          Rosszat mondtam?- Sebastian hangjára riadtam.

Kérdőn néztem rá.

-          Elbambultál.- mondta és megfogta a kezem.

Puha és érzéki érintés volt, és éreztem, hogy kezdek elgyengülni a közelében, pedig ezt nem volt szabad. Arrébb húztam a kezem. Ő értetlenül nézett.

-          Vigyél vissza, kérlek!- kértem kétségbe esve.

Ő szó nélkül állt fel, majd a karját nyújtotta. Végre a kocsiban voltunk és a szálloda felé tartottunk. Nem beszéltünk. Mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Mikor kiszálltam a kocsiból csak tétován álltam és néztem őt.

- Ne haragudj!- szólalt meg.

- Nem haragszom.- mondtam.

- Akkor holnap jövök érted, barátként.- ígérte meg.

- Tudom.

Megvártam, míg eltűnik a kocsija a messzeségben, majd felmentem a szobámba.

Nehezen jött álom a szememre. A gondolatom Sebastianon és Kimin járt. Szinte ugyanabba a helyzetbe kerültünk, mint először. A Kimivel való kapcsolatom megrendült, mikor is épp Sebastian felbukkant és én hozzá menekültem. Persze most csak barátként menekültem hozzá, és hiába voltak érzelmi fellángolásaim nem akartam tőle semmit. Reméltem ezt ő is elfogadja, mert ha őt is „elvesztem”, végképp nem tudok kilábalni a rosszból.

Korán ébredtem, ugyanis a kicsi ébresztett. Nagyon mozgékony volt ma reggel. Megsimogattam a hasam, ettől még erőteljesebben „rugdosott”. Elmosolyodtam, majd kedvesen kértem, hogy egy kicsit óvatosabban mozogjon. Igen, néha már beszéltem is hozzá. Főleg mióta nagy valószínűséggel kiderült, hogy kisfiú.

Aztán rendbe szedtem magam és ettem is.

A mediterrán éghajlatnak köszönhetően tavaszias, napsütéses idő volt, így csak egy kantáros farmert és kardigánt viseltem. Nagyot sóhajtottam és elindultam a kijárat felé. Ekkor érkezett meg épp Sebastian. Mosolygott, mint szinte mindig.

- Jól nézel ki.- mondta mikor kiszállt a kocsiból.

- Szia, és köszi, de ugye csak baráti a dicséret?- kérdeztem rá.

- Persze. A tegnap estéért pedig ne haragudj!- kérte.

- Te se haragudj!

- Oké, akkor senki nem haragszik, és ez így jó… csak még annyit, hogy biztos volt annak az étteremnek valami misztikus hatása ránk…- mondta gyanakvón Seb.

- Hát…. Biztos.- hagytam rá.

Beszálltunk a kocsiba. Útközben még Sebastian kifaggatott a közérzetemről és a babáról is. Meg kell hagyni nem voltam a legnyugodtabb, és attól féltem, hogy nem tudom majd feltalálni magam, míg egyedül leszek. Ugye Sebastian már a Red bull- nál volt az év elejétől, a csapattársa Mark volt, a tesztpilóta pedig Sebastien Buemi, aki még Sebastiantól is fiatalabb és svájci származású volt.

Megérkeztünk. Tétován álltam a kocsi mellett. Sebastian, hogy segítsen, megfogta a kezem, de én rögtön el is elhúztam a kezem. Kérdőn nézett rám.

-          Nem hiányzik, hogy összehozzanak, ami még így sincs kizárva.- magyaráztam.

-          Oké, értem. Akkor menjünk!

Remegő lábakkal indultam Sebastian után. Egyre közeledtünk a boxutca felé, és egyre idegesebb lettem. Sebastian próbált mindenféléről beszélni, hogy elterelje a figyelmemet. De akkor se tudtam nem észre venni, hogy mindenki a már szemmel is látható hasamat bámulja.

-          Ilyen nincs!- mondtam elkeseredve.

-          Nyugi, szerintem csak te képzeled be, hogy téged néznek.- vélekedett.

-          Hát, jó lenne, ha így lenne.

Most értünk a Ferrari box mellé, önkéntelenül is arra néztem, de nem láttam őt. Nyugtalanul mentem tovább.

-          Nyugi, ne stresszelj, úgyse tudsz felkészülni a pillanatra…- magyarázta Seb.

-          Ezzel nem sikerült megnyugtatnod.- néztem rá szemrehányón.

-          Nem is ez volt a célom, csak az, hogy reális maradj.

-          Miben maradjak reális?

-          Abban, hogy ne képzelj el olyan dolgokat, amik úgyse fognak megtörténni… vagyis Kimi nem fog itt a nyakadba ugrani, de nem is fog elküldeni a fenébe…

-          Inkább kifejezéstelen arccal fog bámulni…- vettem át a szót, miközben földbe gyökerezett a lábam, mert már a tényeket láttam. Kb. 5 méterre tőlünk Heikki társaságában állt, akire nem is figyelt, csak engem bámult azzal a kifejezéstelen arccal. Hátborzongatónak éreztem az egész pasit.

-          Vénusz! Jól vagy?- hallottam Seb kérdését valahonnan a távolból. Nem tudtam válaszolni, csak a hasamhoz kaptam a kezem, mert fájdalom nyilallt bele.

Seb ijedten nézett rám, és a szemeivel kérdezte mitévő legyen. Én nem bírtam válaszolni a fájdalomtól. Aztán gyorsan megfogott és az út széli elválasztó korláthoz támogatott. Ekkor már Heikki is ott volt mellettünk. Én csak próbáltam mosolyogni, közben a görcsök hol erősödtek, hol gyengültek. Persze nem akartam megijeszteni őket.

-          Nehogy mentőt hívj!- szóltam rá Sebastianra.

-          Ugye csak viccelsz?- kérdezte reménykedve.

-          Már jobban vagyok.- magyaráztam.

-          Persze, azért látszik a fájdalom az arcodon…

-          Sebastiannak igaza van. – szólalt meg Heikki is.

Összeszedtem magam, és megpróbáltam felkelni, ez még sikerült is, de elindulni nem sikerült. Sebastian vizet hozott, ami jól esett.

-          Tényleg nem kell mentő?- kérdezte Sebastian.

-          Nem kell, ha mondom.

-          Jó, elhiszem, most bemegyünk, leülsz és pihensz, és a teszt után orvoshoz megyünk.- adta ki az utasítást Seb.

Beleegyezően bólintottam. Heikkinek megköszöntem, hogy érdekli, mi van velem, ő pedig mondott pár bíztató szót. Ekkor láttam, hogy Kimi még mindig ott áll, és csak néz. Még idegesítőbb volt, mint Nico nézése annak idején. Nem értettem mért néz, ha nem érdekli mi van velem… ha meg érdekli nem csak méterekről kéne figyelnie… mi lett volna ha egyedül vagyok?

-          Föld hívja Vénuszt!- hallottam Sebastiant.

-          Menjünk!- kértem csalódottan.

Csak néztük egymást, és kezdtem érezni, hogy könny gyűlik a szemembe, lassan lépdeltem Seb mellett, vártam, hogy valami történjen, már elhaladtunk mellette, ő a tekintetével követett, de semmi nem történt. Elfordítottam a fejem és letöröltem a kicsorduló könnyeimet. Azt hiszem Kimi már ezt nem láthatta. Jobb is volt így.

Seb viszont bátorítólag átkarolt. Ekkor jutottam elhatározásra, hogy haza megyek a szüleimhez.

Úgy tettem, ahogy Seb utasított, nem volt erőm ellenkezni és nem is akartam. Rendes volt mindenki velem, és egész gyorsan eltelt az a pár óra. Épp indulóban voltunk, mikor egy bozontos arc jelent meg a box bejáratánál. Kicsit felderültem és elindultam felé.

-          Szia!- köszöntött.

-          Szia, Nick.- köszöntem én is.

-          Na, mutasd magad!- kérte.

Kiléptem a boxból a napfénybe, és lassan körbe fordultam.

-          Takaros.- jegyezte meg Nick.

-          Hogy mik jutnak eszedbe!

-          Csak az igazság.- válaszolta.

Ekkor még egy ismerős közeledett. Most már neki is megörültem, Nico volt.

- Na, szépen összegyültünk.- mondtam, miközben végignéztem a srácokon, közben Sebastian is megérkezett.

- Szia Nico.- köszöntöttem.

- Szia. Hogy vagy?- kérdezte érdeklődve.

- Változó, gondolom, nem kell mondanom miért.

- Még mindig nincs változás?- kérdezte elképedve.

- Nincs bizony…

- Sajnálom, vagy nem kéne?- kérdezte Nico.

- Magam sem tudom, de inkább hagyjuk!

- Oké. És meddig maradsz?- kérdezte Nico.

- Mára ennyi, holnap is jövünk még,- mondtam miközben Sebastianra néztem, - utána pedig megyek haza a szüleimhez.

Sebastian értetlen képpel nézett vissza rám.

-          Ezt mikor döntötted el?- kérdezte kissé rosszallóan Seb.

-          Mikor az előbb, rosszul lettem…

-           Miatta?- kérdezte komolyan.

-          Részben, a többit tudod.

-          És ez végleges elhatározás?- kérdezett azért rá.

-          Igen, így lesz a legjobb. És majd sűrűn hívlak, meg minden.- próbáltam megnyugtatni.

-          Akkor mi megyünk, legyetek jók! Jó volt látni téged.- mondta Nico.

-          Ti is, és vigyázzatok magatokra!- kértem őket.

Elköszöntek, majd kettesben maradtunk Sebastiannal.

-          Mért most kellett bejelentened?

-          Így alakult.

-          De mi lesz velem nélküled?- kérdezte csüggedten.

-          Jaj, nagyfiú vagy már.- mondtam bíztatóan.

-          Csak annyira megszoktalak már.

-          Ne aggódj én is téged, de tudod, hogy a tegnap este miatt is jobb lesz távol lenni egy kis időt egymástól.- emlékeztettem.

-          Azért hiányozni fogsz… de menjünk, mert a végén még lemaradunk a dokiról.- kérte.

Sebastian visszavitt a szállodába. A vizsgálat szerint rendben volt minden, csak kímélnem kellett magamat. Ekkor látta be Seb is, hogy jobb lesz, ha otthon leszek a szüleimmel, mert ők jobban tudnak rám vigyázni. Még beszélgettünk egy kicsit, majd Seb is visszament a szállodába.

Már sötét volt odakint. Letusoltam, majd pizsamába öltöztem. Nem voltam álmos, így az ablakhoz mentem. Egy csöndes és sötét utcára nézett a szoba ablaka. Felnéztem az égre. Láttam a csillagokat, egyre több bukkant elő, ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez.

Ekkor jutott eszembe a karácsonyeste, és az ajándékom… a csillag, ami mindig nekem ragyog…és ott volt, a képzeletbeli csillag és ragyogott… de már nem voltam biztos benne, hogy nekem.