Újra otthon voltam, kicsit lehangoltan Sebastian távolléte miatt. Egyébként jó érzés volt otthon lenni végre. A biztonságban, és abban a tudatban, hogy itt mindig van helyem. A szüleim meg egyenesen elkényeztettek.

A lányok is sokat segítettek és legalább nem kellett egyedül mennem a vizsgálatokra. Február végén voltam vérvételen és vizeletvizsgálaton, majd külön vércukorterhelés vizsgálaton is. Március közepén pedig a következő, 28 hetes ultrahang vizsgálaton. Lett egy kis vérszegénységem, de gyógyszerrel ez javítható volt. És a baba méretei: a fejecskéje szélessége a két halántéka közt 73 mm, a másik irányú mérete 95 mm, a combocska hossza 48 mm volt és a fekvése még medence végű volt, de a doki szerint még volt ideje megfordulni a 34-dik hétig.

Sebastian szinte minden nap felhívott. És nyomatékosan emlékeztetett arra, hogy március 29-én lesz az első futam Ausztráliában. Nem tudtam mitévő legyek. Szívesen kimozdultam volna, csak a többi forma 1-hez tartozó embert el tudtam volna kerülni. Gerdával is sokat beszélgettem erről, és szerinte is jót tett volna, a változatosság. Aztán isteni sugallatként megérkezett a megoldás.

-          Viszlek magammal.- jelentettem ki hosszas hallgatás után.

Gerda csak pislogott nagyokat és zavartan nézett rám. Én folytattam:

-          Velem jössz az ausztrál versenyre, így te mindig velem tudsz lenni, és vigyázol rám.

-          Igen mami.- mondta komolyan.

Jót nevettünk egymáson, aztán boldogan ölelt át.

-          Köszönöm.- mondta hálásan.

-          Ugyan, nincs mit. Már hamarabb magammal kellett volna, hogy vigyelek állapítottam meg.

-          Ó, remélem azért lesz módod bepótolni!- mondta lelkesen.

-          Igyekszem. Akkor én most megyek is pakolni, és a jegyeket intézni, este gyere át, hogy megbeszéljük a továbbiakat!- kértem.

Kikísért az ajtóig, én pedig elindultam hazafelé a tavaszi alkonyatban.

Anyáék kicsit meg voltak lepődve, mikor bejelentettem nekik hova készülök. Sok- sok aggódó kérdést tettek fel, de aztán elismerték, hogy nem zárhatnak be… na persze nem is akartak komolyan bezárni, csak néha a széltől is óvtak.

Aztán Gerda is megérkezett. Szinte olyan volt, minden, mint régen. Lelkesen készülődtünk, és Gerda már el is képzelte milyen lesz a találkozása pilótákkal.

-          Aztán nehogy úgy járj, mint én!- kértem.

-          Igyekszem, nem belezúgni az összes jó pasiba…Te, ez mért nem jutott hamarabb az eszünkbe, hogy veled mehetnék?- tette fel a költői kérdést Gerda.

-          Talán túlságosan is magammal voltam elfoglalva.- magyaráztam neki.

-          Na, de sebaj, ami késik…

-          Akkor nem haragszol érte?- kérdeztem bűnbánó arccal.

-           Ugyan, lehet, hogy fordított helyzetben én is ezt tettem volna.

-          De csak lehet. - erősködtem.

-          Kiakasztó tudsz lenni néha.- állapította meg Gerda.

-          Biztos a terhességem miatt van.

-          Tényleg, és hogy fogják hívni? Mármint a babát.

-          Uh, hát fogalmam sincs…

-          De mégis, csak van valami elképzelésed.

-          Az biztos, hogy bárki is lesz az, nem az apja keresztnevét kapja…

-          Jó, de lassan azért kellene egy név.

-          Majd lassan elkezdek gondolkodni…. De igazán az apja nélkül nem akarok dönteni.- magyaráztam.

-          Ne érts félre Vénusz! Mi lesz, ha az apja nem akar tudni róla?- kérdezte komoran.

-          Úgy gondolod, hogy ha kiderül, hogy Kimié?

-          Igen.

-          Akkor az ő beleszólása nélkül választok nevet… de erre nem is akarok gondolni.

-          Elhiszem, csak jobb azért felkészülni rá.- vélekedett Gerda.

-          Én inkább nem is akarok rá gondolni, addig se rágódom a történteken.

-          Ugyan Vénusz, hisz ez egy véletlenek sorozata volt… szó se volt szándékosságról a részedről .- próbált nyugtatni Gerda.

-          Ja, de akkor se kellett volna mindenkivel az ágyban kikötni…

-          Hé, lány, te megtettél mindent, azért hogy ne legyen baba… az az 1 % bizonytalanság meg végig benne volt a pakliban.

-           Hát, így is lehet nézni a dolgokat.- hagytam rá.

Részben persze igazat adtam neki, de ha még egyszer újra kezdhettem volna, másképp csináltam volna a dolgokat és minden tettemet kétszer is meggondoltam volna. De már nem volt visszaút. Szembe kellett néznem megint Kimivel és a „jeges” tekintetével… Gerda látta rajtam, hogy nem vagyok túl jól, így bátorítón ölelt át.

-          Fel a fejjel barátnőm!

Én csak hallgattam, és könnyek szöktek a szemembe. Ha nem történik valami csoda, egyedül maradok a kicsivel.- gondoltam szomorúan a jövőre. Mi is történhetne? Kimi bele van feledkezve Gillbe, és ha mégse lennének már együtt, még akkor sincs esély rá, hogy elfogadja a tettemet. Bele kellett törődnöm, hogy Kimit elveszítettem örökre. És ez csak most tudatosult bennem. Nem akartam elfogadni ezt a tényt, és nem akartam tudni róla.

Kibontakoztam Gerda öleléséből és otthagytam a csodálkozó tekintetével. Kimentem az utcára, és csak mentem amerre a lábam vitt. Megint csak menekültem. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, minden és mindenki összeesküdött ellenem, csak a kicsi nem. Ő ezekről a dolgokról nem tudott semmit, és nem is akartam, hogy tudjon.

Távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. Mert senki nem tudott megvédeni a rossz dolgoktól és én se tudtam magamat. Nem tudtam hova mehetnék, de abban biztos voltam, hogy nem akarom a nyilvánosságot. Leültem az utamba eső első padra, mert kezdtem fáradni. Ültem és néztem az embereket, ahogy hazafelé sietnek, vagy éppen valami találkozóra. Minden embernek volt célja, csak nekem nem. Nem volt kihez hazamennem, és nem volt kiért várnom a holnapot.

Persze ott voltak a szüleim, és a barátnőim, de ők nem tudták megadni azt a szeretetet, ami hiányzott az életemből mióta Kimi nem volt mellettem. Hiába volt Sebastian mellettem, ha szükségem volt rá, őt se úgy szerettem. Vonzó, és fiatal volt, de Kimiben ennél több volt. Volt valami varázslatos, magával ragadó, elbűvölő, ami levett a lábamról és engedte, hogy feltétel nélkül szeressem, olyannak amilyen. És benne volt a védelmezés, a féltés ösztöne, a számára fontos emberek iránt, na és a legfontosabb, hatalmas szíve volt.

Megint sírtam. Nem értettem, hogy ez a hatalmas szív nem képes megbocsátani. Ennyire nagy fájdalmat okoztam neki? Ennyire csalódott bennem? A válasz egy rövid szó volt: igen.

Idáig azt hittem, hogy hiába esendő az ember, a hibák megbocsátásra találnak, ha valakit igazán szeretnek. Lehet, hogy nem is szeretett igazán? Az nem lehet, hisz mindig mellettem volt, kérnem se kellett… akkor mért, mért, mért? Összekuszálódva zakatolt az agyam, mikor a vállamat egy kéz érintette.

Értetetlenül néztem az alakra, nem értettem, hogy mit keres itt apa.

-          Hogy találtál meg?- kérdeztem erőtlenül.

Leült mellém a padra és kezébe vette a kezem.

-          Ezen a játszótéren nőttél fel…

Körbenéztem, és tényleg ismerős volt a hely.

Szótlanul ültünk, fogtuk egymás kezét és csak ültünk. Sok időt töltöttünk itt apával, és a lányokkal közösen. Mennyire hiányzott az az élet. Nem kellett felelősségteljes döntéseket hozni, csak felhőtlenül játszani és vidámnak lenni. Újra gyerek akartam lenni. Apa mintha megérezte volna a gondolatomat.

-          Már nem lehetünk újra gyerekek.- szólalt meg.

-          Honnan tudod, hogy erre gondoltam?- kérdeztem értetlenül.

-          Mesélek neked egy történetet, egy férfiról és egy nőről…- kezdte.- Tudod fiatalok voltak, és nagyon szerelmesek egymásba. Nem számított nekik semmi, csak hogy egymással legyenek. Minden szépen alakult, és összeházasodtak, majd saját lakásba költöztek. És megérkezett a kislányuk. Angyali kék szemekkel és sűrű, barna hajjal. Boldogok voltak, úgy érezték, hogy ők a legboldogabbak a világon. Aztán valami megváltozott a férfi érzéseiben. Sokat dolgoztak, hogy a lányuknak meglegyen mindene… a férfi pedig lassan csak aludni járt haza… egyre többet veszekedtek, és a férfi másra vágyott. Megértésre és szeretetre, és ezt megkapta az egyik kolléganőjétől…- itt apa hangja elcsuklott egy pillanatra. Lopva néztem rá, ő a távolba merengett.

-          Szóval- folytatta,- elkezdődött a titkos viszony köztük… majd egyszer a lány azzal állt elé, hogy gyereket vár… talán tőle.- ijedten néztem apára, ő csak bíztatón simította meg az arcom. Kísértetiesen hasonlított ez a történet az én helyzetemre.

-           A férfi megijedt, és nem tudta mit tegyen… talán ő is ennyire magába roskadt, mint te. És még ott volt a tudat, hogy a feleségével közölnie kell… tudta, ha elmondja mindennek vége. Összeszedte minden bátorságát és eléállt. A nő csak csendben összepakolta a cuccait és elment…- láttam, hogy apa a szeméhez nyúl, mintha könnycseppet törölt volna le róla.

-           A férfi egyedül maradt a lányával, csak ő maradt neki. Akkoriban sok időt töltött itt, a kislánnyal. Ő adott neki erőt minden naphoz. Közben megszületett a baba és kiderült, hogy nem az övé. De ez már nem változtatott semmin. Egy év telt el, és a férfi még mindig nem tudta megérteni a miértet. Az egyik este vacsorához készülődtek kettesben a kislánnyal, mikor nyílt az ajtó… a férfi nem akart hinni a szemének… csak állt és nézte és olyan szerelmes volt újra, mint a legelső pillanatban mikor először meglátta a nőt. Akkor megfogadta magában, hogy kitart mellette, és sosem lesz hozzá hűtlen… mert aki képes volt megbocsátani neki az mindenkinél jobban szereti őt, és ő hálát adhat a sorsnak, hogy vele élheti az életét.- mesélte apa.

Itt vége volt a történetnek, és nagyon magával ragadott… együtt érzőn borultam apa nyakába.

-          Rólunk szólt a történet?- kérdeztem súgva.

-          Igen.- mondta apa egy sóhaj kíséretében.

Kibontakoztam apa öleléséből, és zavartan néztem rá.

-          De ezt mért mondtad el nekem?

-          Csak azt akartam, lásd, hogy mindig van remény. Múlhatnak a napok, a hetek, az évek… sose szabad feladni!- mondta bíztatóan.- És ha igazán szeret téged, akkor visszajön hozzád… ha pedig nem, nem is igazán szeretett téged.

Furcsa volt ezt apától hallani. Sose láttam ennyire érzelmesnek. Úgy látszik, tényleg nagyon megijeszthettem őket az eltűnésemmel.

-          Menjünk haza!- kérte.

-          Bárcsak minden jóra fordulna.- merengtem, majd én is felkeltem a padról, és elindultunk haza.