Hazaértem, de ez most nem volt megnyugtató. Nyugtalanok voltak a nappalok és az éjszakák is. Próbáltam leplezni ezt, de csak a szüleim voltak, így észrevették, hogy valami nincs rendben. Valahova máshova vágytam… de még én se tudtam megfogalmazni hova. Éreztem, hogy most itt nem jó. Talán megint a magány segítene. De féltem is ettől a kicsi miatt.

Tudtam, hogy Sebastian szívesen segítene, de nem akartam már megint zavarni őt.

Kimire is sokat gondoltam, még mindig az utolsó találkozásunkon merengtem. Nem értettem, mért volt olyan és azt se, hogy a liftben mi történt… Nem mertem arra gondolni, hogy Kimi kezd megenyhülni… és nem is akartam erre gondolni, mert ez képtelenségnek tűnt számomra.

Végre otthon voltam. Egy biztos, és megnyugtató helyen. Anya próbálta visszafogni kíváncsiságát, de nem nagyon ment neki. Nem hibáztattam érte, tudtam, hogy őt is megviselték a történtek…

Beszélni nem akartam a történtekről, csak nyugalmat akartam végre. Kikapcsolni az agyam egy időre… bár a versenyek miatt, ez nem tarthatott sokáig. Az utolsó találkozásunkra gondoltam, én se értettem magam, mi zajlott le bennem és mért viselkedtem úgy, ahogy. Elgyengített Vénusz közelsége és az állapota. Egy pillanatra megfeledkeztem a tényekről, és akkor az úgy jó volt. De tudtam, hogy nem lehet meg nem történtté tenni a múltban történteket… és Vénusz hibái mindig ott maradnak. Hogy én is hibáztam volna?  Talán nem kellett volna Gill-lel összejönnöm újra….

Teltek a napok. Már egy hónap telt el az ausztrál nagydíj óta. A pocakom jelentős növekedésnek indult és már kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Néha ülni és feküdni se volt jó, ha meg álltam a derekam fájt. Nem beszélve a fürdés és egyéb hajlongással járó műveletekről. Most már én is igazi kismamának éreztem magam. Szerencsés alkat voltam, idáig csak 8 kilót híztam. A kicsi sokat rugdosott, néha még éjjel is felkeltett. A mozgásai pedig egyre erőteljesebbek voltak. Szóval fizikailag rendben voltunk.

A lelki állapotom viszont egyre csúszott lefelé, mintha egy meredek hegyoldalon indult volna meg, ahol nem talál kapaszkodót. A spanyol nagydíj előtt beszéltem Sebastiannal telefonon, mikor végre össze mertem szedni a bátorságom és megkérdeztem tőle, hogy még mindig szabad-e a Genfi-tó melletti ház.

-          Ugye, nem oda a világ végére akarsz megint elvonulni?- kérdezte aggodalmasan.

-          De, oda… nekem nagyon tetszik a hely.

-          De mindjárt megszületik a baba… mi van ha baj van?- kérdezte.- Bár ne legyen!- tette hozzá gyorsan.

-          Nem lesz baj.- mondtam határozottan.

-           De én ezt nem engedem, hogy ott a világ végén… egyedül legyél.- ellenkezett.

-          Akkor nem segítesz?- kérdeztem csüggedten.

-          De, segítek. És van egy jobb ötletem.

-          Ennél jobb?- kérdeztem csodálkozva.

-          Igen. Nálam fogsz lakni Svájcban.

Alig akartam hinni a fülemnek, hogy ezt mondja.

-          Te nem tudod mire vállalkozól.- mondtam elgondolkodva.

-          Kérlek, egyezz bele! Oda nem mehetsz a világ végére!- kérlelt Seb.

Végül beleegyeztem, mert még ezt is jobbnak találtam annál, hogy itthon maradjak. Az is e mellett szólt, hogy Svájcban már voltam dokinál, és tudom kit kell keresni. Igaz a „vándorlás” miatt nem választottam saját orvost, de reméltem ez nem lesz gond, ha idáig se volt az.

-          Köszönöm!!!- lelkesedett Sebastian.

-          Nincs mit, úgyis én leszek a te terhedre, szóval azért ne nagyon köszönd!- kértem.

-          Majd meglátjuk… egyébként te még ülhetsz repülőre?

-          Már nem igazán, szóval marad a vonat.- válaszoltam.

-          Akkor inkább érted megyek.- ajánlotta Sebastian.

-          Ezt úgy érted, hogy ide ahol lakunk?- kérdeztem ijedten.

-          Baj?- kérdezte kétségbe esve.

-          Végül is nem… csak furcsa arra gondolni, hogy te itt…

-          Tudom, valószínűleg nem hiányzik a szüleidnek sem a találkozás…

-          Á, ők már nem neheztelnek rád… sőt nem is nehezteltek.

-          Biztos?

-          Biztos. Akkor még megkérdem ezt egy párszor… és mikor tudsz jönni?

-          Amikor neked jó.

-          Mondjuk holnap?- kérdezte Sebastian.

-          Jó. Akkor ma még összepakolok… de biztos jó a holnap?- kérdeztem azért rá.

-          Tuti. Reggel indulok, bár lesz 10 óra az út…

-          Akkor te már nem fogsz vezetni aznap.- szögeztem le.

-          Mért?- kérdezte értetlenül.

-          Mert fárasztó, én meg már vezetni se vezethetek… szóval itt maradsz éjszakára, és másnap reggel indulunk.- terveztem el.

-          És ellenvetésem nem lehet?

-          Nem.

-          Akkor rendben, így lesz.

-          Köszönöm még egyszer és sokadjára a segítséget neked!- hálálkodtam.

-          Ugyan! Na, mennem kell, holnap ott leszek.- ígérte.

-          Szia, és várlak.- köszöntem el.

Másnap aztán alig bírtam már kivárni, hogy Sebastian itt legyen végre. Lelkesen siettem elé, mikor megláttam az ismerős autót. Mosolyogva szállt ki és én is mosolyogtam. Jó volt végre átölelni, bár ez már nem nagyon sikerült a méreteim miatt.

Aztán csak szótlanul álltunk, és néztük egymást. Most éreztem mennyire hiányzott a társasága, nála jobban már csak egy valaki hiányzott, és azt nem tudtam, látom e még valaha.

Sebastian látta az elkomorodásom, így rá is kérdezett.

-          Mért múlt el a jókedved?

-          Csak eszembe jutott Kimi.- mondtam letörten.

-          Sokat gondolsz rá, ugye?- kérdezte, mintha nem tudta volna.

-          Tudod.

-          Csak reménykedtem, hogy az idő feledteti veled a rossz dolgokat.

Én csak sóhajtottam egyet.

-          Na, gyere, menjünk be! A végén még azt hiszik, hogy nem mersz bejönni.- mondtam, miközben magam után húztam.

Hát ott voltak a szüleim, Sebastian és én. Kicsit zavarban voltunk, de aztán a „kötelező” bemutatkozások után sikerült elbeszélgetnünk mindenféléről. Olyan családias lett a hangulat. És én se szomorkodtam. Aztán oly gyorsan elröppent az idő, hogy már 10 óra volt. Gyorsan megvacsiztunk, majd elvonultunk, helyhíján egy szobába. Bár két egyszemélyes ágyam volt.

-          Vajon gondol ránk?- kérdeztem feküdve a sötétben Sebastiant.

-          Biztos.- mondta meggyőződéssel.

-          Szerintem eszébe se jutottunk…

-          Mért gondolod ezt?

-          Hát nem sok jelét mutatta…. Vagyis semmi jelét…

-          De attól még gondolhatott rátok.- erősködött Seb.

-          Akkor te vagy tudsz valamit, vagy nagyon optimista vagy.

-          Vagy többet látok, mint kívül álló.

-          És mit látsz?- kérdeztem fáradtan.

-          Azt, hogy van remény… mert igaz, hogy elküldött, de sose mondta, hogy nem érdekli a baba…

-          És ez elég?- kérdeztem kételkedve.

-          A reményhez mindenképp…

-          Akkor marad ez… de nem érzem magam jobban ettől.

-          Majd, idővel… meglátod minden jól fog alakulni!

-          Hát remélem, hogy igazad lesz…

-          De aludj inkább, és ne jártasd az agyad!- kérte miközben megsimogatta az arcom. Kicsit összerezzentem, mert váratlanul ért.

-          Köszönöm.- mondtam, miközben megfogtam a kezét…leült az ágy szélére és fogta a kezem míg el  nem aludtam.

-          Ez nem lehet igaz!- mérgelődtem.

-          Nekem ez se sikerül.- morgolódtam tovább, mikor anya jelent meg a konyha ajtajában.

-          Jó reggelt fiam! Ilyen korán? És mit csinálsz?- kérdezte csodálkozva tőlem.

-          Csak kávét főzök, de ez a béna gép!.- mondtam még mindig forrva a dühtől.

-          Látom bal lábbal keltél.- állapította meg kedvesen.

-          Anya!- szóltam rá.

-          Segítsek?- kérdezte nyugodtan.

-          Hagyd, majd feltakarítom. –mondtam ingerülten.

-          Fiam! – szólt rám határozottan.

Ledobtam a konyharuhát az asztalra és csüggedten roskadtam le az egyik székre.

-          Mi a baj?- kérdezte elém lépve anya.

-          Semmi.- mondtam makacsul.

-          Látom én.

-          Akkor mért kérdezed?

-          Mert az anyád vagyok…

-          Tudom.

-          Szóval?- kérdezte még mindig kedvesen.

Ezzel tudott a legjobban meglepni, hogy minden helyzetben nyugodt és megfontolt tudott maradni. Láttam a határozottságot a szemében, így belekezdtem:

-          Gill-lel szakítottunk.- mondtam elmerengve.

-          És?

-          Mi és? Ez téged meg se lep?- kérdeztem csodálkozva.

-          Hát nem igazán.

-          Köszi…

-          Ugyan fiam, te is tudod, hogy csak a felejtéshez kellett.

-          Hát…- csak ennyit tudtam mondani neki. Mennyire ismert. Sose mondtam neki, mégis látta, hogy mi a helyzet.

-          És mi a helyzet a másik lánnyal, Vénusszal?- kérdezte érdeklődve anya.

-          Szakítottunk és ennyi. Nem működött.

-          Már megint mellé beszélsz!- figyelmeztetett anya.

-          Nincs mit mondanom róla.

-          Pedig beszélned kéne valakivel, mert a végén teljesen felemészt a dolog. Tudod én mást láttam karácsonykor és végig, míg itt voltatok…

-          Akkor is elromolhatnak a dolgok egyik pillanatról a másikra.

-          Csak nem mindegy hogy mi az oka. Kicsim, ne hagyd, hogy a büszkeséged és a sértettséged közétek álljon!- kérte anya.

Csüggedten néztem rá. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, mert ha nem beszélhetek róla valakivel, tényleg felemészt.

-          Tudod, csalódtam benne… és nem tudom neki megbocsátani.

-          Mi történt pontosan?

-          Hazudott nekem, és ha nincs Gill, nem tudom mikor derült volna ki, hogy elhallgatja az igazságot.

-          A babáról?

-          Anya, te honnan tudsz róla?- kérdeztem értetlenül nézve rá.

-          Ne felejtsd el két fiam van… csak felismerem a jeleket.- mondta egy halvány mosolykíséretében.

-          Legalább te elmondhattad volna nekem!

-          Nem akartam beleavatkozni a dolgotokba… és én is csak sejtettem, mert mikor rákérdeztem kitérő választ kaptam tőle.- mesélte anya.

-          Te megkérdezted, hogy terhes-e?

-          Dehogy! Csak arra kérdeztem rá, hogy nem e más miatt voltak a rosszullétei.

-          Értem.- mondtam halkan.

-          És ez miatt szakítottál vele? Hogy nem mondta el neked?- kérdezte csodálkozva anya.

-          Igen… és van még más is.

-          Igen?

-          Ami feltette az „i”-re a pontot, az az volt, hogy mikor számon kértem, bevallotta, lehet nem is az enyém.

Ezen anya is megrökönyödött és le kellett ülnie. Pár percig némán ültünk a gondolatainkba mélyedve. Majd anya szólalt meg:

- Láttam rajta, hogy bántja valami, néha egy-egy pillanatra megváltozott az arca… de nem gondoltam volna, hogy ekkora terhet cipel.- mondta elképedve anya.

Én szemöldök ráncolva néztem rá, nem értettem pontosan mért mondja ezt, mintha a védelmébe akarná venni… de anya nem szokott ilyet tenni, ha csak nincs nyomos oka rá.

-          Anya, te most az ő pártján vagy?- kérdeztem csodálkozva tőle.

-          Szeretnék pártatlan maradni, de hogy világosabb legyen a helyzet összefoglalom neked. Adott egy pár, akik szeretik egymást. Hosszú és bonyolult út vezetett ahhoz hogy végre együtt legyenek. Ekkor szembesülnie kell a lánynak azzal, hogy elveszítheti azt amiért és akiért majdnem meghalt…- itt elhallgatott anya, és rám nézett, én csak a padlón lévő kávé foltot bámultam kitartón és nem néztem rá. Folytatta:

-          Őrlődik,kétségek gyötrik és magát hibáztatja, de tartja magát, bár tudja egyszer eljön az idő és el kell mondania…

-          Hagyd abba!- kértem anyát.

Ő csak megsimogatta a hátam.

- Pedig hallanod kell az igazságot…. Tudod, ha szándékosan akart volna terhes lenni, és ezzel magához kötni téged nem titkolta volna előtted… és azt se vallotta volna be, hogy más is lehet a baba apja.  Fiam, ez a lány csak szerelmes és mielőtt mindennek vége lesz még szeretett volna a szeretett férfival lenni annyit amennyit csak lehet. Ez olyan megbocsáthatatlan a számodra?

- Anya, ő nem bízott bennem, és titka volt előttem…

- Mert tudta, hogy fogsz reagálni az igazságra… igaz?

- Talán.

- És mi van azzal ténnyel, hogy te is lehetsz az apja?

- Erre nem gondolok.

- Makacs vagy fiam, de remélem időben megjön az eszed mielőtt végleg elveszítenéd őket!- mondta anya és indulni készült.

- Ennyi?- kérdeztem csodálkozva.

- Én elmondtam, amit akartam… a többi a te döntésed, de tudom, hogy jól fogsz dönteni.- mondta, majd átölelt.

Egyedül maradtam a konyhában, a kávéval és a gondolataimmal. Vajon tényleg csak véletlen az egész, és a sors gördített elénk egy újabb akadályt? Eszembe jutott mikor megkérdeztem, meddig marad velem… sose mondta, hogy örökre. Akkor már tudta, hogy vége lesz. Már tisztábban láttam a dolgokat és a „miért”-eket, de még mindig nem voltam képes megbocsátani.