Kimerülten, de boldogan ébredtem reggel. Az első gondolatom ő volt. Már alig vártam, hogy újra láthassam. Végül egy nővér behozta a kicsit. A hatalmas pólyából alig látszódott ki. Beleraktam a kiságyba, majd kibontottam a pólyát, a pelenka majd eltakarta a mellkasát. Formás kis baba volt, és azok az aprócska lábacskák!

-          Ezzel rugdostál te édes!- mondtam mosolyogva. Óvatosan megpusziltam a lábát, majd visszaöltöztettem a pólyába.

Megint egy nővér jött, és kérdezte, hogy tudok e látogatót fogadni. Én csak hevesen bólogattam.

Megszeppenve állt az ajtóban Sebastian. Én meg szégyenlősen elmosolyodtam.

-          Gyere!- szóltam rá.

-          Szia.- mondta nagyot sóhajtva. Láttam, hogy zavarban van. Megöleltem.

-          Szóval ő itt a kisfiam.- mutattam a kiságyban békésen fekvő jövevényre.

-          Édes… és milyen kicsi.- mondta merengve Seb.

-          Ugye?- kérdeztem mosolyogva.- Bár én elfogult vagyok.- tettem hozzá.

-          A nélkül is az. És te, hogy vagy? Nagyon szörnyű volt?- kérdezte együtt érzőn.

-          Rettenetesen fájt.- mondtam őszintén, - de megérte.

-          Akkor pár nap múlva már nem is emlékszel a fájdalomra, csak a szép emlék marad.- mondta legyintve Seb.

A tekintete újra a kicsire esett és a keze felé nyúlt… kezébe vette a kis kék karszalagját. Elolvasta a nevet. Aztán csak zavartan nézett.

- Mi van?- kérdeztem értetlenül.

- Mért pont Sebastian?

- Ez jutott az eszembe…. Komolyan pedig azért, mert nagyon sok mindent köszönhetek neked.- néztem rá hálásan.

- Hát akkor köszönöm, ha így látod, de semmiség, amit tettem….

- Ezen nem fogunk összeveszni. Én akkor is hálás vagyok neked.

- Remélem, hogy neki is tetszik majd a neve!

- Biztos…. De nem akarod kézbe venni?- kérdeztem tőle.

Megint csak zavarba hoztam szegényt.

-          Lehet?- kérdezte.

-          Persze… bár még én se vagyok túl rutinos.- mondtam belegondolva.

-          Ketten csak elboldogulunk.

Jó volt látni, ahogy nagyon óvatosan felemeli a kicsit… és nagyon profin fogta…

-          Jól áll.- jegyeztem meg.

-          Kösz, de még várok egy pár évet vele.

-          Oké, de ha babázni akarsz, szívesen látlak.- ajánlottam.

-          Köszi.

Még maradt egy ideig, kitárgyaltuk az elmúlt nap eseményeit, majd hazament egy kicsit pihenni. Kettesben maradtam a kicsivel. Mivel még mindig aludt, felhívtam a szüleimet. Nagyon örültek a képeknek, amiket küldtem a telefonomról. És már készültek is hozzám.

Éjszakára még nem maradt velem a kicsi, mert kellett a pihenés. De reggel már korán fent voltam, de valaki engem is megelőzött a korán keléssel. Egy képeslap és egy szál fehér rózsa volt az éjjeli szekrényemen. Hírtelen el se tudtam képzelni, ki küldhette. A képeslapon volt aláírás, Nico küldte. Elmosolyodtam. Bár nem értettem, hogy mért tűnt el… talán nem akart zavarni. Aztán kopogtak. Nico volt. Boldogan siettem elé. Örültem, hogy itt van.

-          Szia, hogy vagy illetve vagytok?- kérdezte rögtön.

-          Szia, jól vagyunk…- mondtam mosolyogva.

-          Mintha kicseréltek volna. Mi történt veled?- kérdezte csodálkozva.

-          Tudod, a kicsi új értelmet ad minden percnek…

-          Örülök neki.- mondta megnyugodva és átölelt.

-          És a kicsi?- kérdezte kíváncsian.

-          Nemsokára hozzák, mert éjszakára még az újszülött osztályon maradt.

-          Akkor megvárom.

És nem is kellett sokat várnia, mert pár perc múlva hozta az egyik nővér a kicsit. Ébren volt. Aprókat nyöszörögve mocorgott a pólyában. A fejét mozgatva csodálkozott rá a világra, bár még nem sokat látott belőle.

-          Tiszta anyja.- állapította meg Nico.

-          Az most jó vagy rossz?

-          Csakis jó.- nyugtatott meg.

-          És van már neve?

-          Sebastian Shaffer. Egyelőre.

-           Vettel után?

-          Igen.

-          Értem.

-          Vagy baj?- kérdeztem ijedten tőle.

-          Nem, dehogy! Tudja mindenki, hogy ő segített a legtöbbet neked.

-          Nagyon aranyos baba.- mondta tűnődve Nico.

-          Szerintem is… elfogadnád?- kérdezte tőle.

-          Persze!- vágta rá.- De nem akarok belegondolni, mert ha mégsem akkor nagy lesz a csalódás.

-          Ez igaz… de örülök neki, hogy tetszik.

-          Még jó hogy tetszik! Nagyon édes gyerkőc!- lelkesedett Nico.

Én csak mosolyogtam. Jó érzéssel töltött el, hogy Nicot is „megérintette” a kicsi, csak azt nem tudtam felfogni, hogy Kimit mért nem.