Már voltak itt a szüleim is. Szóval szinte mindenki, aki fontos volt nekem megtalált. Persze a lányok is készültek hozzám, de még nem sikerült össze egyeztetniük az időpontot. Csak egy valaki hiányzott, és kezdtem úgy érezni, hogy már mindig hiányozni fog.

Délután négy körül járhatott, elmerengve néztem a kicsit, ahogy aludt. A kiságy mellett álltam, háttal a szoba ajtajának.

Furcsa érzés fogott el, mintha nem lennék egyedül a szobában… ekkor egy kéz érintette a vállamat, összerezzentem.

A kéz tovább siklott a vállamról a karomra… becsuktam a szemem és próbáltam visszahozni magam a valóságba… az nem lehetett, hogy tényleg érezzem ezt az érintést. De nem tűnt el, hanem mindkét kezével átkarolt. Nem lehetett összetéveszteni ezt az érintést és az illatot. Beleborzongtam. Ekkor szólalt meg egy dal a tévében:

„Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!....”

Fejem a vállára hajtottam nem akartam, hogy ez a pillanat elmúljon és kiderüljön, hogy mindez csak álom. Szorosan kapaszkodtam a karjába, nehogy eltűnjön, mert azt már nem bírtam volna ki….

„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.”

Könnyek szöktek a szemembe. Éreztem, hogy még szorosabban és ragaszkodóbban ölel át… nem akartam újra elveszíteni… olyan fájdalmas volt nélküle minden. Mintha megérezte volna a gondolataimat:

-          Ne félj, többet nem engedlek el, történjen bármi.- súgta a fülembe.

-          Köszönöm… és köszönöm, hogy visszajöttél Kimi.- mondtam miközben felé fordultam.

Egymás szemébe néztünk. Egy könnycseppet törölt le az arcomról. A keze után nyúltam és az arcomhoz érintettem. Hiányzott miden érintése, hangja, illata sóhaja és lélegzetvétele. Nem győztem betelni vele.

-          És ő lenne a kicsi?- kérdezte hírtelen Kimi.

Odamentünk a kiságyhoz.

-          Kisfiú.- mondtam röviden.

-          És hogy hívják?

-          Sebastian…- mondtam félénken.

-          Sokat segített neked, ezért ugye?

-          Igen…csak ő maradt mellettem.

-          Ne haragudj rám, ha tudom, hogy miken fogsz keresztül menni… az én hibám, hogy szenvedned kellett… ha előbb látom át a történteket…- tőrt elő Kimiből a megbánás.

-          Már nem számít, csak az, hogy itt vagy.- mondtam békésen.

-          Fantasztikus lány…. Illetve már anyuka vagy!- áradozott.

-          De nélküled ez semmit nem érne. Jaj Kimi… én még mindig úgy érzem, hogy álmodok… ha ez álom, ugye sose fogunk felébredni?- kérdeztem kétségbe esve.

-          Ez már a valóság…. Az volt csak egy rossz álom, hogy nem voltam melletted…- mondta, miközben megfogta a kezem és a másik karjával átkarolt.

Csendben néztük az alvó csöppséget, és a lelkünk mosolygott.

Aztán lassan a kicsi ébredezni kezdett. Nekem el kellett látnom anyai teendőimet, ami még nem ment zökkenőmentesen, de a nővérke mindenben segített. Addig Kimi kint várt.

Tisztán és jóllakottan vittük vissza az újszülött osztályra. Olyanok voltunk, mint egy család. És már kezdtem elhinni, hogy igaz lehet. Persze a felhőtlen boldogságunkat beárnyékolta a bizonytalanság… de bíztam benne, hogy Kimi ígéretét megtartva velem marad, bármi is lesz az igazság…

-          Elmerengtél.- hallottam Kimi hangját, miközben visszafelé sétáltunk a kórház folyósóján.

-          Félek még mindig a jövőtől.- mondtam lehangoltan.

-          Tudom, attól félsz, hogy ha kiderül, hogy mégse az én fiam… nem maradok veled.

Én csak ragaszkodón bújtam hozzá.

-          Ne félj, veletek maradok.- ígérte.

Könnyes szemekkel néztem rá… már megint sírtam, de ezek már örömkönnyek voltak…