Napsütéses reggelre virradt. Vénusz nagyot nyújtózott az ágyban.

-          Már megint egyedül vagyok.- állapította meg szomorúan.- Persze, mintha már nem szoktam volna meg.

Nem volt kedve felkelni, de léptek zajára lett figyelmes. Remélte, hogy csak az „ő kis boldogsága” közeledik a lépcsőkön felfelé. Felült az ágyban és megigazította, hosszú hullámos haját. Halk nyikorgással kinyílt az ajtó. Szőke, kék szemű, mosolygós 3 éves forma kisfiú állt az ajtóban. Vénusz felderült és neki is fülig szaladt a szája.

-          Sebastian!- mondta lelkesen.

-          Jó reggelt anya!- mondta, miközben megindult, sőt rohant anyja felé a srác.

Boldogan ölelte a nyakát, az anyja pedig puszival halmozta el.

Csendben kapaszkodtak egymásba. Egy véget nem érő pillanat volt ez. A csengő hangja hozta vissza a valóságba őket.

Vénusz gyorsan felöltözött, és lesietett. A postás hozta a napi postát, de volt ajánlott küldeménye is, ezért csöngetett. Vénusz gyorsan átvette, majd sietve bontotta ki a nevére szóló levelet. Venusz Shaffer Raikkonen- állt a levélen a címzés.

-          Már nem sokáig hívnak így.- futott át az agyán.

 Ahogy sejtette a válóperes papírok voltak, amiket alá kellett írnia. Sose gondolta, hogy ez lesz kettőjükkel. De nem emésztette magát a múlton. Már megtanult túllépni a dolgokon, és ott volt az élete értelme, a kisfia.

-          Sebi, kicsim! Készülődnöd kell!- kiáltotta Vénusz, mikor elolvasta a levelet.

-          De nem akarok menni.- ellenkezett a kissrác, mikor melléje ért.

-          Jó lesz, ne aggódj!- ígérte Vénusz.

-          De nem akarlak itt hagyni egyedül!- mondta letörten.

-          Nem leszek egyedül. Itt vannak a szomszédok.- mutatott körbe.

-          Tudod, hogy a közelünkbe nincs senki sem.- emlékeztette Sebastian. - Mért nem jöhetsz velünk?- kérdezte kíváncsian.

-          Mert az apukádnak más családja van.- válaszolta őszintén Vénusz.

Remélte, hogy már elég nagy a fia ahhoz, hogy ezt feldolgozza.

-          Én akkor se akarlak itt hagyni.- erősködött a srác.

-          Sebastian!- szólt rá komolyan az anyja.

-          Megyek öltözni.- mondta kedvetlenül a srác.

Gyorsan megreggeliztek, és Vénusz is rendbe szedte magát. Be kellett vallania nagyon magányos lesz Sebastian nélkül, de ő akarta így. Így míg le nem zajlik a válás és haza nem költöznek a szüleihez.

Előtörtek az emlékek, könny szökött a szemébe. A tükör előtt állt, és a könnyei közt nézte azt a nőt, aki lett belőle. Már nem az az életvidám, lelkes, fiatalos lány, hanem egy meggyötört, megfakult, gondterhelt anya.

Hiába, minden elmúlik egyszer emlékeztette magát rá. Remélte, hogy a fia sokáig gyerek marad, mert csak ő maradt neki abból a férfiból, aki miatt otthagyta az esküvőjét. Aki napról napra jobban emlékeztette rá, a szőke hajával és angyali mosolyával. Sebastian Saffer Rosberg.

Csak most vette észre, hogy nincs egyedül. Hírtelen megfordult és az emlegetett férfi állt előtte. Némán nézték egymást. Talán mindketten a közös emlékekre gondoltak. Aztán Vénusz törte meg a csendet:

-          Pontos vagy.

-          Igyekeztem. Meg Sebastian is hiányzott már. – magyarázta Nico.

-          Elhiszem.

-          Valami baj van?- kérdezte óvatosan Nico. Hol volt már az a magabiztos, kissé öntelt srác, aki levette a lábáról? Persze, még mindig elgyengült a közelében, de ez a férfi már komoly, felelősségteljes és megfontolt volt.

-          Nem, csak a válás nagyon leköt.

-          Sajnálom. –mondta együtt érzőn.

-          Ez van.- állapította meg Vénusz cinikusan.

-          Ha szükséged van valamire…- kezdte Nico.

-          Nem, nincs.. kösz.- hárította el Vénusz.

-          Tényleg, hoztam neked egy levelet.- mondta, miközben a zakója zsebébe nyúlt.

Egy fehér díszes borítékot nyújtott át neki. Vénusz értetlenül nézte egy ideig.

-          Milyen furcsa, hogy a lánykori nevem van rajta.- tűnődött ezen.

Kivette a borítékból a levelet. Egy meghívó volt. Méghozzá Sebastian Vettel és Danica Patrick esküvőjére.

-          Megnősül a kölyök!- mondta lelkesen.- Ott kell lennem!

Nagyon megörült ennek a hírnek, főleg hogy a tanújának is kérte. Nico is mosolygott.

-          Mit nevetsz?- kérdezte zavartan Vénusz.

-          Téged, és nem nevetlek ki, csak örülök, hogy van, ami még jó kedvre tud deríteni a fiunkon kívül.

Furcsa volt ezt a szót hallani Nicotól sose mondta eddig, hogy „fiunk”. De nem rágódott ezen tovább.

-          Téged is meghívott?- kérdezte kíváncsian.

-          Igen és Kimi meghívója is nálam van. – vallotta be.

-          Értem.- mondta komoran.

Ekkor jelent meg a kissrác az ajtóban. Nico magához ölelte, majd Vénusz kikísérte őket a kocsiig.

Hosszú búcsúölelés után beszállt a kisfia is a kocsiba.

Vénusz sokáig integetett nekik. Aztán eltűntek a messzeségbe.

Visszament a házba, és könyvet vett elő. Kényelembe helyezte magát az egyik székben és írni kezdett. Írni egy véget nem érő történetet.

Vége