-          Így akartál ünnepelni? És ez volt az ajándékod, hm? Hát mondhatom elég jól sikerült, és remélem ez is jól fog sikerülni… - azzal a lendülettel akkora pofont levágott Kiminek, hogy az hátra esett. Nem is érdekelte tovább semmi, hátat fordított és elindult, vissza a pályára.

-          Kicsim, gyere vissza, ez nem az volt, aminek látszott! – de ez sem hatotta meg Julet. Lehet, mások érzéketlennek tartják, de nem sírt. Inkább végtelenül dühös volt. „Persze a többiek már előre látták mi lesz belőle, figyelmeztettek, hogy csak lyukra játszik, de én hülye voltam és sajnos nagyon szerelmes is ahhoz, hogy ebbe belegondoljak. És tessék, megkaptam. Anyuéknak volt igaza, jobb lett volna, ha hallgatok rá, és nem akarok minden áron az F1-be kerülni. De már itt vagyok, elértem a célom, és nem engedem, hogy egy kis csalódás ezt tönkre tegye. Nem ám!” – ahogy ezt így megbeszélte magával, megkereste Tomiékat.

-          Sziasztok skacok! Nem tudna valamelyikkőtök haza vinni? – nézett ellenállhatatlan kiskutya szemekkel a fiúkra.

-          De én, haza vihetlek. Már úgyis fáradt vagyok. – ajánlotta fel Lali a segítségét.

-          Én is kidöglöttem, szóval szerintem mehetnénk együtt, nem? – vetette fel az ötletét Csabi.

Mindenki beleegyezett, majd 5-en elindultak a szálloda felé. Még épp időben ugyanis mikor pár méterrel elhagyták a pálya kijáratát, rendőrök jelentek meg, akik egyenesen a verseny helyszínére mentek. „Remélem Kimit is elkapják.” – gondolkodását azonban egy melléjük érő ismerős motorhang szakította félbe. Fiat Bravo, Kimivel a fedélzeten, aki meglepő módon egyedül volt. „Na, mi van bajnok? Már a szőkeségedet is elhagytad?” – nézett gyilkos tekintettel az autóra, majd Lalihoz szólt:

-          Lehetne egy kicsit gyorsabban? Hagyjuk már le ezt a rozoga Fiatot! – kérte meg haverját.

-          Mit rozoga?? Ez az új Fiat Bravo, amit ráadásul a herceged tesztelt Schumival. Vagy elfelejtetted? – vigyorgott hátra.

-          Nem, nem felejtettem el. De azért mehetnénk gyorsabban, nem? – kezdett kijönni a sodrából a fiatal versenyzőnő.

-          Oké, oké, megyek már! De elárulnád, hogy mi a fészkes fene bajod van?

-          Nincs semmi bajom, csak… nincs és kész! – ezzel lezártnak tekintette a témát, s ezután csendben tették meg az utat „hazáig”. – Kösz fiúk. És bocs, hogy elráncigáltalak benneteket, meg, hogy bunkó voltam, csak… egy kicsit fáradt vagyok.

-          Nincs semmi baj, már megszoktuk. – nevetett Tomi. Ő volt az egyetlen, aki még a legkilátástalanabb helyzetben is meg tudta nevettetni Julet. Most is így volt.

-          Kapd be Tomi! – nyújtotta ki a nyelvét a még mindig röhögő barátjára. Na, jó éjt fiúk! Majd találkozunk még. Sziasztok! – intett nekik az ajtóból.

Mielőtt még belépett volna, körülnézett az úton. „Úgy látszik sikerült lerázni.” – nyugtázta magában, majd elkérte a recepcióstól a szobakulcsát, és beszállt a liftbe. Ahogy beért a szobájába, ledobta magát az ágyra, bekapcsolta a rádiót, és gondolkodni kezdett. „Miért pont én? Miért mindig nekem van ilyen szar életem? Ennyire utálsz, vagy csak nem vagyok méltó, hogy egyszer az életben legyen egy normális, boldog kapcsolatom? Hova is gondolok. Boldog? Normális? Hisz’ én sem vagyok egyik sem. Mindig akad valaki, aki beleköp a levesembe… Ki az? Már egy perc nyugtom se lehet?” Nagy nehezen feltápászkodott az ágyról, és kinyitotta az ajtót. Bár ne tette volna. Kimi állt ott vele szemben.

-          Te meg mit keresel itt? A cicababádat hol hagytad? – mordult az ajtóban álló szőke srácra.

-          Beszélnünk kell! Jule, kérlek, beszéljük meg! – szinte könyörgő volt a hangja. Jule egy pillanatra meg is rendült, de muszáj tartania magát.

-          Nekünk már nincs megbeszélni valónk. Menj el!

-          Nem! Addig, nem amíg meg nem hallgatsz!

-          Álmodozz csak szőke herceg. – és rávágta az ajtót. De Kimi nem ment el.

-          Tudom, hogy itt vagy az ajtó előtt, remélem hallod, amit mondani fogok. Nem ismerem azt a csaj, csak ott álltam, és vártalak, hogy mikor szállsz ki a kocsiból. Egyszer csak odajött hozzám, és elkezdett őrjöngeni, hogy megtalált. Azt se tudom, hogy ki az. Jule, kérlek, higgy nekem! – könyörgött. Sose alacsonyodott volna le addig, hogy egy nőnek könyörögjön, de most mégis megtette. Jule azt se tudta, hogy mit csinál, csak nyúlt a kilincs után. Kimi már elindult volna, mikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.

-          Tegyük fel, hogy hiszek neked. De akkor mondd meg édesem, hogy a jó életbe van az, hogy nem is ellenkeztél a csók ellen, sőt még magadhoz is ölelted, hm? Magyarázd el, kérlek, túl szőke vagyok az ilyesmihez! – simította hátra hosszú, éjfekete haját, majd keresztbe tett kézzel várta a választ.

-          Ne csináld ezt velem! Mégis mit csinálhattam volna? Annyira meglepett az őrjöngése, hogy csak később kapcsoltam. És nem is ölelgettem, hanem ellöktem magamtól. Én téged szeretlek, csakis téged, mi olyan nehéz ebben, amit nem tudsz megérteni? – simította volna meg Jule arcát, de a lány gyorsabb volt, s elkapta a férfi kezét.

-          Ezt add be egy másik csajnak, aki talán elég hülye ahhoz, hogy el is higgye. És jobb, ha nem csinálsz velem semmit, vagy még olyat teszek, amit később bánni fogok. És most menj el! – de nem csinált semmit csak állt előtte, és nézett a szemeibe. – Tűnj már el!! – ordított rá már könnybe lábadt szemekkel. Kimi semmit sem mondott, semmit sem tett, csak még egyszer s utoljára hátra nézett, majd csendben kiballagott a szállodából.

Jule becsapta az ajtót, nekidőlve lecsúszott a földre és csak zokogott. A rádióban épp Avril Lavignetől a When Youre Gone-t játszották, s ettől még jobban zokogott. „Miért szeretem még mindig ennyire? Megcsalt, a szemembe hazudott, és még mindig szeretem. És most elvesztettem, örökre. Az istenit! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen. Sose leszek már boldog, legfőképpen vele nem… Miért? Miért kellett ilyen kegyetlen sorssal megáldanod engem? Miért???” – zokogott egyre jobban. Még fél órába telt mire rávette magát, hogy megmosdjon. „A kemény Jule megtört.” – gondolta magában, majd ruhástól együtt aludt el.