Oké, tehát mit kell tennem? - kérdezte Jennit egy bőrkabátos, kopasz pasas, nevezetesen Freddy.

-          Elrontod a kocsiját.

-          Kicsit tág fogalom.

-          Mindjárt megérted. - húzott ki a táskájából egy nagy köteg pénzt.

-          Ahh, ja, tényleg, eszembe jutott. - tette el vigyorogva a több ezer eurót a pasas, majd nekilátott elmagyarázni Jenninek a dolgokat.

-          ... tehát leáll a hűtés, és leáll az autó. - fejezte be Freddy.

-          És? - kérdezte Jenni. A fickó megtorpant.

-          Mi és?

-          Nem érted?!!! Csapja neki magát a falnak vagy tudom is én! Fizikai fájdalom kell, ha így érthetőbb!

-          Oké, világos.

 Freddy Jule autójánál állt, az ajtónál Jenni támasztotta a falat, nehogy valaki észrevegye őket. Freddy bemászott a kocsi alá, lepattintotta a fenéklemez egyik darabját, így már hozzáfért a motorhoz. Elvigyorodott a gondolatra, hogy fogja magát a falnak vágni ez a csaj... Miután "cseppet" megrongálta az autót, elégedetten szállt ki alóla.

-          Nos, hölgyem, kész vagyok. - jelentette be.

-          Oké, nesze, itt a pénzed, menjél! - hajtotta el kissé barátságtalanul Jenni, majd közelebb ment az autóhoz. Ebben a pillanatban lépett be volt férje.

-          Mit csinálsz itt? - lépett előre Kimi.

-          Te mit csinálsz itt? Csak nem meg akarod rongálni az autót? - kérdezte mosolyogva. Kimi elhűlt "Az nem lehet. Jenni egy motort sem tud megkülönböztetni egy kipufogótól. Csak etet..." - gondolta, de mivel ránézésre semmi baja nem volt a kocsinak, így otthagyta.

-          Vigyázz! - ordította az egyik mérnök Julenak. De már késő volt. Jule apró darabkákra törte a vadonatúj autót. A pályaőrök eszeveszetten rohantak oda hozzá.

-          Jule, Jule! Jól vagy?

-          Igen. Azt hiszem. – de ekkor elvesztette az emlékezetét.

 A pályabírók kiszedték a roncsból az eszméletlen lányt, s a pálya melletti kórházba vitték kivizsgálásra. Csak egy kis agyrázkódása lett, semmi komoly baja. A kivizsgálás után kb. negyed órával ébredt fel. Iszonyatosan fájt a feje, s ezt a doki is észrevette.

-          Kisasszony, jól van? – szólította Mr. Dickinson a fejét vicsorítva fogó Julet.

-          Azt hiszem igen. – ült volna fel a lányt, de a lábai nem mozdultak. A harmadik próbálkozásnál már kezdett kétségbeesni. – Doki, az normális, hogy nem tudom megmozdítani a lábaimat? – nézett ijedten a fehérköpenyes pasasra.

-          Hát… ez akkor lehetséges, ha a lábát nagyon megütötte. Nem érez fájdalmat? – tapogatta meg a lány lábát. Jule könnyes szemmel nemet bólogatott. – Várjon, csinálunk egy reflexvizsgálatot. – azzal elővett egy kis kalapács szerűséget, és ütögette vele Jule térdeit. Normális esetben az ember egy kis ütésre is felhúzná a lábát, de Julé meg sem mozdult.

-          Doki, ugye nem azt akarja mondani, hogy… - nem bírta fojtatni, eluralkodott rajta a félelem. Csak zokogott. – Neeee!!! Ez nem lehet igaz!! Az életem a versenyzés és most abba kell, hogy hagyjam egy rohadt baleset miatt??? Doki, mondja, hogy csak álmodom!!

-          Kisasszony, kérem, nyugodjon meg! Valószínűleg csak részlegesen bénult le, sem az agya olyan félteke, sem a lába nem szenvedett károsodást, hogy véglegesen lebénuljon. – nyugtatta volna a doki, de mintha meg sem hallotta volna és csak zokogott tovább. – Nővér, nyugtatót! – adta parancsba Mr. Dickinson, s Jule fél perc múlva már mélyen aludt.

Másnap kialvatlanul kelt fel. Azt hitte, hogy csak egy rossz álom volt, próbált volna felkelni, mikor észrevette, hogy még mindig az overallban fekszik a kórházi ágyon. Visszavágta magát az ágyra, de már tudott sírni, minden ereje elszállt. Próbált visszaemlékezni az ütközésre. Látta maga előtt az egészet: először nem fogott a fék, majd látta, ahogyan kikapcsolt az elektronika. Nem tudta bevenni a kanyart, ráment a rázókőre, ami elég rendesen megdobta a kocsit, az irányíthatatlanná vált, s belevágódott baloldallal a gumifalba… Ennyi. Más már nem jött vissza, csak a kórházi ébredés.

Ezen a napon már haza is mehetett… egy tolószékben. Mark jött érte, és azonnal a pályára mentek. Látni akarta a futamot. A boxban mindenki megrökönyödve nézett rá, senki sem értette mit keres Jule egy tolószékben. Stef rohant oda hozzá egy szerelő társaságában.

-          Úristen! Jule mi lett veled?? – kérdezte aggódva Gianni, a szerelő.

-          Nem tudom. Valahogy megüthettem annyira a lábamat, hogy ebben az izében fogok maradni egy ideig.

-          Sajnálom. – mondta Gianni, majd Stef felé, s súgott neki valamit.

-          Hé, legalább úgy, hogy én is halljam! – türelmetlenkedett a tehetséges pilóta.

-          Hát… Jule, nem fogsz örülni, ha ezt meghallod… - hezitált Stefano.

-          Mond már!! – lett egyre idegesebb.

-          Valaki ezt az autót... szóval megrongálta. Úgy értem, direkt. - jelentette be a szerelő. Jule nem hitt a fülének. Ekkor beugrott neki a hiányzó darab. Eszébe jutott, hogy mielőtt elsötétedett a világ, látott egy alakot a falhoz támaszkodva a távolban. Kimihez tolta magát.

-          Te voltál! Tudom! Láttalak, te voltál! - ordította, miközben könnyek csorogtak a szeméből. - Hogy lehetsz ilyen?!! Miért nem bírod elviselni a csalódást? Muszáj a te hülyeséged miatt az én életemet is tönkre tenni?? – tolta ki magát a box elé, amikor hirtelen visszafordult. – Ja, és Stefano. Köszönöm a lehetőséget, és ezt a fantasztikus eredményt, de… felmondok. Sajnálom, de nem tudok itt dolgozni így… – mutatott a tolószékre. - … és lelkileg sem bírom már. Viszlát.