Mire újra szólni tudott volna Charlie már Kornélia már vonalat bontott. Időközben Kimi már leült és a kezébe temette az arcát, hogy senki se lássa, mennyire ki van borulva. Már vagy két órája vizsgálták Barbit. Bő két óra elteltével megjelent a doki. Kimi a másodperc töredéke alatt már a doki előtt termett.

-         Mondja, hogy jól? Mondja, hogy él még!- zúdította a kérdéseit Kimi az orvosra

-         A hölgy állapota igen súlyos. Nagyon sok vért vesztett, de kapott vért. Most az intenzív osztályon van. – mondta a doki, mintha olvasta volna.

-         Bemehettek hozzá?- kérdezte Kimi.

-         Igen, de nem sokat maradhat! Kérem, kövessen! – mondta a doki, majd elindultak a folyóson. Charlie maradt, hátha időközben megjelenik Kornélia, bár nem is mondta hova szállították, de ő ezt hamar kiderítheti.

-         Bemehet hozzá pár percre, de mikor a nővér meggy infúziót cserélni, akkor kérem, hagyja el a kórtermet.

-         Rendben!- mondta Kimi és már bent is volt Barbinál. A szobába beérve rémisztő látvány fogadta a férfit. A lányból csövek lógtak ki, és ahogy nézte elmerengve a lányt csak a gépek szabályosan váltakozó hangjait hallotta. Leült a lány agyának széléhez, megfogta a kezét és csak nézte, hogy milyen nyugodtan alszik; és belegondolt, hogy pár órával ezelőtt még milyen csodálatos volt minden, most pedig itt fekszik előtte mozdulatlanul. Csak nézte és nézte. Nem tudott betelni a látvánnyal.

-         Remélem, minél előbb felkelsz, mert bocsánatot akarok kérni a viselkedésemért. Szeretnélek magamhoz ölelni és megcsókolni és nem utolsó sorban érezni a testedet!  Nem mellesleg a versenyen ki fog engem irányítani?!!!- mondta Kimi, reménykedve abban, hogy a lány minél előbb magához tér. Kimi időközben odahúzott egy fotelt az ágy mellé, beleült, de a lány kezét nem engedte el. Kimi egy kis idő múltán elaludt.

Eközben Kornélia a férjét próbálta elérni, de sajnos nem tudta, mert éppen ülésen volt, így csak üzenetet hagyott a személyi asszisztensénél, hogy mi történt a lányukkal. Már szállt is ki az autójából és rohant be a kórházba.

-         Hölgyem, kérem, álljon meg!- szólt kissé erélyesen a recepciós hölgy Kornélia után. De ő csak rohant, maga sem tudta, hogy merre, csak ment amerre az anyai szíve húzta. Már tárcsázta is Charliet, hogy merre kell mennie, mire a kishölgy utolérte.

-         Hölgyem, már az előbb is kértem, hogy álljon meg! Ez egy kórház! Nem lehet itt csak fel-alá rohangálni!- mondta a recepciós. Kornélia ekkor tette le a telefont és nem is figyelt a kishölgyre és már ott is hagyta. A lifttel a harmadik emeletre ment, ahol Charlie már a liftajtóban várta és Barbara szóbájához kísérte. Az üvegablakon keresztül látták, ahogyan a két fiatal milyen békésen és ártatlanul alszik. Kornélia látván, hogy lánya jól van, gyorsan belopakodott, adott egy puszit lánya homlokára, majd Kimit is betakarta a másik fotelban talált pléddel. Kiment és Charlieval együtt megkeresték az orvost. Kis keresgélés után meg is találták.

-         Jó napot doktor úr, Forrásné Patassy Kornélia vagyok! érdeklődnék a lányom állapota felől!

-         Jó napot, dr. Nagy András vagyok. A lánya állapotát stabilizáltuk, kapott vért. A történtek tudatában el kell, hogy mondjam az előttem lévő kolléga, aki ellátta a lányát, hát nem szakszerűen látta el. Bár a sebet kitisztította, de a golyó egy kis része mégis a lánya testében maradt, ez kilökődött, emiatt kezdett el ismét vérezni. De kérem, nyugodjanak meg, elláttuk a sebet, kitisztítottuk. Kapott nyugtatottakat és bent tartjuk pár napig.