5. rész
2008.11.03. 14:22
Ahogy Rebecca a kilincsre tette a kezét, egy rántást érzett. Az egyensúlyát elvesztve dőlt előre és várta, mikor a földre esni. De nem ez történt. Valami puhára esett. Mikor kinyitotta a szemét, tekintete újra találkozott azokkal a felejthetetlen kék szemekkel, amit csak egyszer látott, de soha nem fog elfelejteni. Ugyanis éppen abban a pillanatban akart kijönni a fürdőből, mikor Kimi be akart menni, így Kiminek sikerült magára rántani Rebeccát. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte érezték egymás leheletét, szívverését. Egyikük sem mozdult. Csak feküdtek a földön, és nézték egymást. Valahogy egyikük sem akarta ezt a pillanatot megszakítani. Ajkaik lassan, de biztosan közeledtek egymáshoz, amikor...
- Hát itt vagy drága kisfiam! – nyitott be egy középkorú nő a szobába - Ó, bocsánat. Kopognom kellett volna. A nappaliban leszünk, majd ha elkészültetek. – a nő, ahogy csak tudott sietett ki a szobából, s magát hibáztatta, hogy miért nem tudott kopogni. De hát eddig soha nem fordult elő ilyen. Amint kilépett a szobából beleütközött a férjébe.
- Nah, megtaláltad Kimit? Én már mindenhol kerestem, lehet, hogy még nem ért haza?
- Én megtaláltam. - felelte a nő elgondolkodva.
- És? Itt van a vendégszobában? – azzal a férfi elindult a szoba felé.
- Ne! Most hadd őket.
- Őket? Ezt, hogy érted?
- Gyere, pakoljunk ki, közben elmesélem, mit láttam. – Paula boldogan vitte a csomagokat a már megszokott szobába. Régen szerette volna, ha a fia végre talál magának egy normális lányt. Remélte, hogy talán ez a lány lesz az. Bár nem ismeri, és még csak egy törölközőben látta, volt valami jó érzése a lánnyal kapcsolatban.
Rebecca és Kimi egy hangra lett figyelmes, és mindketten amilyen gyorsan csak tudtak felálltak, s a lehető legmesszebb álltak meg egymástól. Egyikük sem értette, mi is történt. Rebecca nem tudta, ki volt az a nő, és azt sem tudta mi volt ez. Miért blokkolt le, miért nem tudott vagy nem is akart megszólalni, miért nem tett semmit? Azt viszont tudta, jobb lesz, ha nem szól semmit, és megvárja a férfi reakcióját, s majd menet közben eldönti, mit is tegyen, mit mondjon.
Kimi csak meredt ki az ablakon, nem tudta felfogni mi is történt. Hogy tudták így megbabonázni a lánynak a szemei, miért nem reagált semmit, és egyáltalán, hogy kerül ide az anyja? Te jó ég, most mibe keveredett már megint! Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és megint csak egymást nézték. Kimi tekintetében ekkor ismét megjelent a megszokott érzelemmentesség.
- Látom jobban vagy, akkor most már végre elmondhatnád, mit keresel itt!
- Köszönöm, hogy megmentettél. – válaszolta alig hallhatóan a lány.
- Mégsem hagyhattalak az ajtóm előtt meghalni. Még csak az kellett volna, hogy rám fogják ,hogy valami közöm volt hozzá.
- Én, én...
- Mindegy, ezt most hagyjuk. Majd később elmondod. Most öltözz fel, és ajánlom, hogy 5 percen belül lent legyél a nappaliban!
- De...
- Nincs de! Örülj, hogy nem hívtam a rendőrséget.
- De...
- Mi van?
- Nincs mit felvennem, és amúgy is, én már megyek is.
- Nem mész te sehová! A kérdéseimre még választ nem kaptam, és tartozol, ezért most segíteni fogsz. Ruhát pedig találsz a szekrényben. Ne feledd, pár perc múlva lent. – a férfi kisietett a szobából, és egyenesen lefelé tartott, ahol már türelmetlenül várták.
Rebecca még pár percig a becsukódó ajtót bámulta, és most már semmit nem értett. Kijöttem a fürdőből, legalább is szerettem volna, majd az ütközés, majd az az ismeretlen nő, aki fiamnak szólította. Jézusom, biztos az anyja, aki most ki tudja, mit gondol. Végül mit jelent ez a segíteni fogsz nekem, de miben? Mindegy, úgy sincs más választásom, azt kell tennem, amit ő mond, hisz megmentette az életem meg amúgy se tehetek mást, csapdában vagyok. Elindult a szekrényhez, hátha talál valami viselhetőt, de amikor azt kinyitotta, tátva maradt a szája. A szekrény tele volt szebbnél szebb ruhákkal. Biztos rengeteg barátnője lehetett, mert biztos nem egy valakié, más-más stílus és méret. Naponta váltogatja a barátnőit vagy mi? Rebecca nem válogatott sokáig az első farmert és toppot felvette az ő méretében. Félve lépett ki az ajtón, nem tudta mi vár rá.
Eközben Kimi amint leért a lépcsőn, szembe találta magát szüleivel, akik nagyon boldognak tűntek és kíváncsinak.
- Sziasztok! – köszönt Kimi, majd megölelték egymást – Hogy kerültök ide?
- Mark nem mondta, hogy jövünk? Pedig szóltunk neki, hogy ma repül a gépünk.
- De ha zavarunk haza is mehetünk.
- Dehogy zavartok csak Mark elfelejtett szólni, és így nem vártalak titeket. El se fogjátok hinni, mi történt velem! – azzal Kimi elkezdte mesélni, legalább is szerette volna, mi is történt ma vele.
- De igen, és nagyon örülünk neki.
- Képzeljétek ma egyszer csak valaki...Álljunk meg, mit tudtok, és minek örültök ennyire?
- Hát tudod kisfiam.
- Mit is?
- Hogy végre túl tetted magad a történteken.
- Hogy mi van?
- Ugyan kisfiam. Láttam, amit láttam.
- De anya, éppen azt akartam mondani, hogy az csak vé...
- Nem kell mentegetőznöd. És csak hogy tudd, nagyon örülünk neki.
- De...
- Nincs, de kisfiam. És végre bemutathatnád őt. – Ekkor vette észre Kimi a mögötte lévő lányt.
Rebecca óvatosan jött le a lépcsőn, hátha senki nem veszi észre, de sajnos a lépcső alján meglátta a férfit az ismeretlen nővel és még egy idős férfit is látott, aki csak az apja lehet. Pompás ezt most jól megcsinálta. Nem hallotta, miről beszélnek, de félt, hogy éppen róla. Félt, hogy a férfi elmesélte, hogy került ide, és a szülei hatására mégis hívja a rendőrséget. Ekkor a férfi észrevette, lassan megfordult és feléje nyújtotta a kezét.
- Szia szívem, hadd mutassam be a szüleimet...
|