A következő néhány órában nehezemre esett bármit is tenni. Csak ültem és néztem magam elé. Nem értettem, hogy miért pont most, miért pont itt és miért pont abban a helyzetben. Annyit már megtudtam magamról, hogy a nevem Hannah és hogy Finnországból jöttünk el a szüleimmel. De hogy miért, arra nem derült fény.

-Megvan!- jelent meg hirtelen Kimi. Kicsit meg is lepődtem, nagyon bele voltam feledkezve a gondolataimba. Mark laptopja volt a kezében. Leült mellém és Mark odaállt mögénk.- Felhívtam Ramit, hogy küldje már el azt az újságcikket, ami otthon megjelent arról, hogy Svájcban meghalt egy finn család. A cikk szerint Niklas Vuolera és felesége, Lotta Vuolera, a lányukkal együtt utaztak, mert a lány egy neves svájci iskolában kapott ösztöndíjat, miután megnyert egy nemzetközi rajzversenyt. A szülők pedig áthelyezésüket kérték, hogy Hannah-val maradhassanak. A cikk szerint mindhárman belehaltak a balesetbe.- olvasta fel a lényeget.

-Akkor nem véletlen a rajztudásod.- pillantott rám Mark. De én nem éreztem jól magam. A szemem ismét lecsukódott. Egy csodaszép, halványnarancs színű szobában álltam. A falakon rajzok és festmények, a berendezés pedig egy íróasztal, egy festőállvány és 2 szék. Fiatal voltam, 15 körül lehettem. Egy festékes farmer és póló volt rajtam. A kezemben egy levelet tartottam, a szüleim pedig kíváncsian néztek rám. Felnyitottam a borítékot, és olvasni kezdtem.

„Kedves Miss Vuolera!

Örömmel értesítjük, hogy a Nemzetközi Portréfestő versenyen első helyezést ért el Gondolkodó édesanyák című képével. A verseny fődíjaként szeretnénk önnek ösztöndíjat ajánlani svájci iskolánkban…”

A folytatásban az iskoláról szólt minden. Boldogan kiáltottam, hogy nyertem és hogy mehetek Svájcba tanulni. Örültem, hogy a szüleim felhőtlenül örülnek a sikeremnek.

-Meg kell mondanom Heikki-nek! Neki tudnia kell róla mindenféleképpen!- néztem a két felnőttre.

-Menj csak, hercegnő!- mosolygott apa. Rohantam a földszintre a telefonhoz és gyorsan tárcsáztam. Néhány pillanat múlva egy kellemes női hang válaszolt.

-Halló!- szólalt meg.

-Csókolom, Mrs. Kovalainen! Beszélhetnék Heikkivel?- mondtam izgatottan.

-Szólok neki!- mosolyodott el a vonal másik végén a nő és ismét eltelt pár perc, mire újra beleszólt valaki a készülékbe.

-Szia, Hannah!- mondta most egy vidám srác.

-Képzeld, nyertem a képpel, amit anyuékról készítettem. Mehetek Svájcba tanulni.- lelkesedtem.

-Ez szuper! Én is nyertem a hétvégi gokartversenyen, ahogy megígértem.- nevetett.

-Nyerni születtünk. Hisz mindketten a legjobbak vagyunk.- nevettem én is.

-Pont, ahogy a Kovalaineneknek nyerni kell!- okoskodott.- Nem véletlen, hogy a nagymamáink testvérek.

-Este eljössz? Jó lenne beszélgetni.                                               

-Ott leszek, de most megyek, mert anya élve megnyúz, ha nem takarítom ki a szobám. Akkor este látjuk egymást. Szia!

-Szia!- köszöntem el én is. Letettem a telefont és a szemeim is kipattantak.

-Hannah? Itt vagy?- kérdezte halkan Kimi. A fejem az ölében feküdt. Lassan felültem. Meg kellett emésztenem a látottakat. A két férfi folyton kérdezett, de mikor tudtam válaszolni, akkor is csak egyet mondtam.

-Heikki.- mondtam ki, mikor már elhallgattak.- Meg kell találnom Heikki Kovalainent.- mondtam ki nagy nehezen.

-Heikki Kovalainent?- kerekedtek el Mark szemei.- Hisz soha nem láttad még.

-Az unokatestvérem.- néztem rájuk. Kimi szemében megcsillant valami.

-Azonnal idehívom. Muszáj találkoznotok.- jelentette ki határozottan és elővette a telefonját.