Na, megérkeztem. Atyám-uram!! Ez… ez… lemegyek hídba! Én ilyen király szállodát még nem láttam!! És még vörös szőnyeg is van, meg oldalt fotósok, és riporterek hada. Te jó ég! Mibe csöppentem én?? Muszáj volt nekem idejönni? Nem is illek egy ilyen társaságba. Tuti, hogy a kidobó is azonnal kihajít, mint macskát… arra a bizonyos dologra. De várjunk csak! Az ott mi? Aszongya, hogy… Kimi Räikkönen a 2010-es világbajnok! Kimi egyszerűen a legjobb! és Kimi!!! táblák. Mi van itt?

Nem Kiminek való a rendrakás, így negyed óra után meg is unta a terítést. Gondolta, üdvözli a vendégeket, így az ajtóhoz ment. Ahogy kilépett a vörös szőnyegre elakadt a lélegzete. „Istenem, de gyönyörű…” Meglátta Katet abban a ruhában, amit ő vett neki. Mintha ráöntötték volna, úgy simult az alakjához. Pont most csukta be a kocsiajtót. Kisimított a szeméből egy hajszálat, és amint kinyitotta a szemeit találkozott a tekintetük. Mindketten megbabonázva álltak már egymás mellett.

-        Szia! Te hogy-hogy itt vagy? Ez a te bulid? – nem értem, mit keres ő itt? Nem is. Én mit kerek itt?

-        Szia Kat! Igen. Ez az én „bajnoki-bulim”. Velem tart a szépséges hölgy? – harciasan, mosolyogva mellém állt, és kinyújtotta az egyik kezét. Tök édi! Belekaroltam, és csak vigyorogva vonultunk be szépen a szálloda báltermébe. Na, ja, szép lett volna, ha útközben a lépcsőnél nem esek majdnem orra. Szép egy látvány voltam, az tuti. Még jó, hogy egy fotóst sem engedtek be ide.– Jól vagy?

-        Persze, csak egy kicsit bizonytalan a járásom a 15 centis tűsarkúba. – vigyorogtam rá gúnyosan. Alig vezettem, meg mentem benne valamit, mégis úgy fáj a lábam, mintha már lefutottam volna 5 km-t. Na, de mindegy.

Beléptünk a terembe és… azt a rohadt! Hát ilyen nincs! Van egy kis színpad a zenekarnak, óriási plafonról lelógó csillárok, zene – ami amúgy nagyon béna -, és többnél több híresség. Szinte mindenki a Forma-1 világából. És ahogy kinyílt előttünk az ajtó minden szem ránk szegeződött. Én megmondtam. Ezek olyan megvetéssel néztek rám, ahogy elsétáltunk mellettük, hogy…fúú, kirázott a hideg. Oké Kat, ne foglalkozz velük! Biztos csak irigyek! Hát, ha azt nézzük, hogy kivel jövök be, akkor lehetnek is. Közben Kimivel már odaértünk egy szabad asztalhoz, kihúzta a széket, de mikor elment mellettem még végigsimította a karomat és rám kacsintott. Én pedig levettem a garbómat és „enyhén” hívogatóan ránéztem. Ez a többi vendégnek nem tetszett, de nem fogok velük foglalkozni, jól fogom magam érezni!

-        Mit parancsol hölgyem, uram? – jött oda egy pingvin. Mielőtt Kimi megszólalt volna a szájára tettem az ujjam.

-        A hölgy táncolni szeretne. – Kimi azonnal kapcsolt. Gyorsan felállt, a kezét kínálta és a táncparkettre mentünk. Épp egy lassú szám ment, Avril Lavigne – I’m With You , és keringőztünk. Egyetlen szerencsém, ugyanis a ballagásunkon keringőztünk, így az alapok még nagyjából megvannak.

„Isn't anyone tryin to find me? Won't somebody come take me home, It's a damn cold night, Trying to figure out this life, Wont you take me by the hand, take me somewhere new, I dont know who you are, but I... I'm with you, I'm with you” Általában gyors, rockosabb számokat hallgatok, de ezt nagyon szeretem. Akkor is ezt a számot hallgattam, mikor Oliver és… Megint bőgés határon vagyok, le is sütöttem a szemem.

-        Hé Kat! Hiszen te sírsz! Mi a baj? – felemelte az állam. Egy pillanatig nem sírtam, mert elvesztem a gyönyörűséges szempárban, de mikor újra meghallottam a zenét eszembe jutottak a fájó emlékek, és zokogva hajtottam a vállára a fejem. – Csss. Nincs semmi baj. Gyere, üljünk le, és szépen elmondod, mi a baj! – csak bólogattam.

-        Tudod ez nekem nagyon nehéz… - vagy kitalálok gyorsan valami magyarázatot a kirohanásomra, vagy elmondok neki mindent. De minek is titkoljam? Szerintem meg fogja érteni. – Tehát a barátom, pontosabban a férjem… szóval ő meghalt. – ránéztem és látszott rajta, hogy nem nagyon fogta még fel, de azért folytattam. – Olivernek hívták. Ez 4 éve, egy márciusi napon történt… Szép idő volt, este, és az évfordulónk. Mint mindig, akkor is megünnepeltük, hogy együtt vagyunk egy kis bulizással. Aki ismert, az tudta, hogy elég hamar képes vagyok berúgni, és Oliver is. – elvettem az asztalról a whiskyt és jól meghúztam. – Szóval kocsival mentünk. Én direkt úgy akartam, hogy nem rúgok be, hogy haza tudjunk menni, de mivel a srácok a szalonból is jöttek, nem tudtam magam megfékezni, így egy kicsit ittam. Aztán még többet, és a végén már alig láttam. Mikor kellőképpen kibuliztuk magunkat úgy gondoltuk, haza kéne menni, csak hát mindenkiben volt már egy kicsi. Oliver ivott a legkevesebbet és Ami, így ők vezették a két kocsit hazafelé. Én Oliverrel mentem, Ami pedig a többieket vitte. Útközben elaludtam, és arra ébredtem fel, hogy Oliver hangosan nevet. „Gyere, gyere! Túl beszari vagy te az ilyenekhez!” meg ilyesmiket ordibált ki a szembejövő autósnak. Mint kiderült nem volt félős a gyerek, mert direkt pont szembe jött velük és „Ki rántja el hamarabb a kormányt?” kezdtek el „játszani”. – megint meghúztam az üveget. – Kb. 200-ra felgyorsultunk. Szóltam Olivernek, hogy hagyjuk, ez baromság, de nem, ő mindenképpen nyerni akart. Sem ő sem a másik pasi nem rántották el a kormányt. Már csak méterek választottak el az ütközéstől, mikor Oliver jobbra rántotta a kormányt, és pont a vezető felőli oldalba csapódott a másik csávó. Mindketten meghaltak… csak én éltem túl.

Még egyszer ittam a whiskyből, a kezembe temettem az arcom és csak zokogtam. Kimi magához húzott, és még mindig megdöbbenve simogatta meg a hátamat. Nem indult valami fényesnek az este.