Egy másik kontinensen egy másik férfi pedig azon töprengett, hogy mit csináljon. A telefonbeszélgetéstől feltolultak benne az emlékek. Behunyta a szemét és hátradőlt az ágyán. Egy órán át törte a fejét. Aztán kiült a házuk teraszára és felhívta a legjobb barátját.

-                     Szia, Mike!

-                     Csá, Chester! Mizu? – kérdezte vidáman Mike.

-                     Segíts nekem. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom eldönteni, hogy…

-                     Menj el hozzá – vágott közbe Mike. – Menj, mert ha valami történik vele, soha nem fogod megbocsátani magadnak. Ismerlek, mint a tenyeremet.

-                     Azt hittem, te gyűlölöd őt.

-                     Chester. Én szívből gyűlöltem, amikor lelécelt egy szó nélkül és itt hagyott téged. De rájöttem, hogy nem gyűlölhetem örökké, pláne, hogy nem voltam soha még olyan helyzetben, mint ő. Lehet, hogy én is ezt tettem volna. És egyébként egy kedves lány. Mármint amennyire emlékszem rá.

-                     Szóval azt mondod, menjek el hozzá?

-                     Istenem, Chester! Mi vagy te? Gyerek vagy felnőtt férfi? Mit szarakodsz annyit? Beszélj Talindával és utána irány Milánó! Veled menjek?

-                     Megtennéd? Tényleg megtennéd?

-                     Ha akarod. Megbeszélem Annával és felőlem a jövő héten már mehetünk is.

-                     Még egyeztetnem kell a fellépéseket Chrissel…

-                     Akkor majd szólj, ha eldöntötted, mit is akarsz, haver! Istenem, mintha nem is te lennél, amikor ez a lány szóba kerül!

-                     Kösz, Spike Minoda – röhögte el magát Chester és letette a telefont. Bement a házba és lesietett a kis házi stúdiójába. A számítógép képernyőjén még mindig az az üzenet volt, amit Mike továbbított neki. Talinda pedig ott ült és őt várta.

-                     Segítesz neki? – kérdezte a felesége, mire Chester vállat vont. Leült az asszony mellé és átkarolta a vállát. Talinda megfogta Chester kezét és összekulcsolta az ujjaikat.

-                     Sokat jelent még mindig neked, igaz?

-                     Igen, nem tagadom. 8 éve nagyon boldog voltam vele. Aztán padlóra tett, amikor elhagyott. Sokáig tartott, amíg összekapartam magam, de a fiúk sokat segítettek. Samantha már kevésbé. De nem akarok erről beszélni. Még át kell rendesen gondolnom…

Talinda megfogta Chester állát és maga felé fordította a férje arcát.

-                     Chester, drágám! Figyelj rám, jó? Szeretlek. És ismerlek. Tudom, hogy attól félsz, baja lesz, ha nem segítesz. És tudom, hogy attól is félsz, mit fogsz érezni, ha újból találkozol vele. Ha nem mész el hozzá, ezt soha nem fogod megtudni. Nézd meg, mikor tudsz elszabadulni és menj el! Én vigyázok a srácokra, emiatt ne aggódj.

-                     Nagyon szeretlek, Talinda – suttogta Chester és forrón megcsókolta az asszonyt. Másnap megnézte, hogy mikor és hol lép fel. Talált egy kis szünetet a koncertek között. Megbeszélték Mike-kal, hogy akkor elmennek Milánóba. Addig azonban még volt 2 hosszú hét. Chester remélte, hogy ez idő alatt nem történik semmi rossz.

Milánóban a következő napok, hetek szörnyűek voltak mind Kimi, mind pedig Cristina számára. A lányt néhány napnyi megfigyelés után kiengedték a kórházból és ő Marknál lakott átmenetileg. Már megint. Csak most nem azért, mert arra várt, mikor mehet Kimihez. Hanem azért, mert arra várt, mikor tud tőle eljönni. Beüzemeltette a laptopját, feltelepített rá minden fontos programot és alkalmazást. Böngészte a netet, házat keresett magának. Szíve szerint elköltözött volna a városból, jó messzire, de Mark miatt nem tette. Aztán néhány utcával arrébb megtalálta azt a házat, amire azt mondta magában: igen, ott tudnék élni. Megszervezett egy találkozót a tulajjal, és néhány óra múlva egy ház tulajdonosa lett. Mivel tudta, hogy Kiminek mikor milyen programjai voltak, mindig akkor ment át, amikor a fiú nem volt otthon. Ilyenkor Cristina sokáig üldögélt a ház különböző pontjain és az emlékein merengett. És mindig sírt. Aztán erőt vett magán és hazament, az új házába, ami végre a sajátja volt. Néhány nap alatt áthurcolkodott.

Kimi egy nap arra ért haza az edzésből, hogy a háza újból üres és hideg, mint amilyen Cristina érkezése előtt volt. A lány nemcsak a ruháit és apróságait vitte magával, hanem a boldogságot és az életkedvet is. Kimi rosszul viselte a szakítást. Hiába beszélt sokat a szüleivel és a barátaival, nem tudták felvidítani vagy megvigasztalni. Sokszor csak ült a nappaliban vagy a konyhában vagy a teraszon és csak nézett a semmibe. Az tartotta benne a lelket, hogy már csak egy futam, az utolsó, és utána egy kicsit eltűnhet a világ szeme elől. Nagyon meglepődött, hogy Mark mellette volt. Az utolsó találkozásuk után Kimi azt hitte, nem fognak tudni barátokként viselkedni. Szerencsére Mark is lenyugodott és letisztázták a dolgokat. Innentől kezdve sokat beszélgettek megint. Mark volt az, aki elkísérte Brazíliába, az utolsó F1-es futamra. Arra a futamra, amit sokáig fognak emlegetni a Forma 1-rajongók. Drámai események, eső és könnyek. Ez volt a jellemző erre a futamra. És Lewis Hamilton lett a világbajnok. De Kimit nem érdekelte. Felipét viszont nagyon sajnálta. Ilyen körülmények között elveszíteni egy bajnokságot! És ilyen büszkeséggel viselni! Kimi megemelte képzeletbeli kalapját a csapattársa előtt, de minél előbb otthon akart lenni. Amikor hazaérve belépett az üres házba, elhatározta, hogy elutazik. Kiereszti a fáradtgőzt. Hazautazik Finnországba. Az az ő igazi otthona, ahová mindig hazamehet. Igazi otthon, családdal, barátokkal.

Cristina számára is szörnyen teltek ezek a napok. Neki talán annyival volt jobb, hogy lefoglalta az új ház csinosítása. Mániákusan belevetette magát a lakberendezésbe. Az üzleteket járta, az internetet bújta újabb és újabb szerzeményekért. Ha azonban nem akadt dolga, nagyon rosszul érezte magát lelkileg is és fizikailag is. Pláne amikor a kezébe kerültek a pletykalapok és mindenki a Kimivel való kapcsolatán csámcsogott kárörvendően. Kimi persze nem nyilatkozott, de néha felbukkantak fotók róla, ahogy például kikapcsolódik egy hokimeccsen a barátaival. Vagy amikor meglátogatta a beteg gyerekeket a kórházban, a Mikulásnak öltözött bátyjával. Ezt együtt akarták megtenni, azt tervezték, Cristina lesz majd a Mikulás segédje.

Cristina szépen lassan süllyedt a depresszió felé, amikor megjelent a mentőöv, az utolsó szalmaszál, amibe még kapaszkodhatott. Amikor Chester a kórházban felhívta, Cristina azt gondolta, a férfi csak kötelességből telefonált. De nem így volt. Ismét ő volt az, aki kirángatta a depresszióból és a magányból. Minden nap beszéltek és olyankor a lány boldognak érezte magát.

Aztán egy nap Chester feldobta, hogy bekapcsolhatnák a kamerát a gépeiken. Cristina nem tudta, hogy felkészült-e már erre. Félt attól, hogy mi lesz, ha meglátja a férfit, ennyi idő után, főleg azok után, ahogy elváltak. Chester ugyanígy félt ettől a virtuális találkozástól, de ő legalább nem volt egyedül. Talinda és a gyerekek ott voltak vele és ez erőssé tette a férfit.