Örökölt szerelem, avagy - a forma-1 örök 

Már csak 3 kör volt hátra a maláj nagydíjból. Fülledt, párás idő volt, mint általában szokott lenni itt.

Sebastian az előtte lévő pályára koncentrált, és csak néha nézett a visszapillantó tükörbe. Így történhetett az meg, hogy ebben a körben nagyon közel tűnt fel a mögötte lévő kocsi. Szinte a srác szemeit is látta a tükörből. Barna szempár „tapadt” rá. Érezte a szemében és a kocsi mozgásában az elszántságot. Seb arra gondolt, hogy még csak 19 éves, és mennyire rutinos. Nem hiába a vérében volt, úgy ahogy neki is.

A srác a következő kanyarban beérte Seb-et, és teljesen az ő ívén autózott. Seb remélte a szélárnyékban való autózás megnehezíti az előzési próbálkozását, és ki tud még tartani 3 körön át. Aztán jött a 14-es kanyar, ami a hosszú egyenes szakaszt előzte meg, és Seb-en nagy nyomás volt, így nem lassított le eléggé és a kocsi hátulja kipördült. A mögötte autózó srác a kiváló reflexeinek köszönhette csak, hogy megúszta az ütközést.

Seb előtt filmszerűen lepörgött az élete. Az anyját látta még fiatalon, ahogy boldogan sétáltak a parkban, és a nevelőapjával töltött időt, amit nagyon élvezett. Majd magukra maradtak, de Seb szeretett az anyjával lenni, mert vele bármiről lehetett beszélni, és sose haragudott rá, bármit tett. Csak most nem. A verseny előtt volt egy vitájuk, és haraggal váltak el. Seb félt, hogy sose tudja már, mert nem lesz lehetősége elmondani az anyjának, hogy ne haragudjon rá…

Seb a gumifalba csapódott. Percekig mozdulni se tudott az ijedtségtől. Aztán egy ismerős arcot látott maga előtt:

-          Dani… neked nem szabadna…- kezdte erőtlenül Seb.

A srác, hallgatásra intette:

- Ne beszélj tesó, nincs semmi baj, itt vagyok veled!- próbálta nyugtatni a srác.

Levette a sisakot a fejéről. Szőkésbarna hajú, barna szemű srác volt. Megfogta Sebastian kezét, és végig szóval tartotta, hogy ne veszítse el az eszméletét.

Aztán megérkezett a mentő és felgyorsultak az események….

õ

-          A fiamat keresem!- rontott be egy ideges és feldúlt negyvenes éveiben járó nő a kórházba.

A recepciós az első döbbenet után, nyugalomra intette a nőt és kérte mondja meg hogy hívják a fiát és mi az ő neve.

- A fiam neve Sebastian Shaffer Rosberg, én pedig Vénusz Shaffer vagyok.- hadarta a nő még mindig idegesen.

Csak a fia apjának hívásából értesült a történtekről, de rögtön ide rohant. Tudta, hogy a fia nem vette jó néven a kioktatást és bűntudata volt, hogy lehet, hogy akkor is erre gondolt, mikor a baleset történt.

A recepciós megmondta a szobaszámot, Vénusz pedig elsietett.

Sebastian épp aludt. Daniel pedig virrasztott az ágya mellett.

Meglepte a kép. Mivel Daniel és Sebastian a pályán is és az életben is szinte „vérre menő” harcot vívtak az apjuk elismeréséért. Vénusz belátta, hogy nem lehet könnyű nekik egy egykori világbajnok pilóta fiaként, akinek az apja is az volt.

Daniel némán bólintott, majd kiment a szobából. Vénusz bűntudattal a lelkében fogta az alvó srác kezét.

-          Sebi, ha felépülsz, megígérem, hogy megváltoztathatod a neved, és nem kell használnod az enyém…. Csak kérlek, gyógyulj meg!- kérte a nő.

Könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta mennyire súlyos az állapota, de most először érezte azt, hogy egyik pillanatról a másikra mindent elveszíthet. Elveszítheti az életét, vagyis Sebastiant.

Mert a válás után, aminek már 18 éve, nem maradt semmije, vagyis csak a vagyona maradt, de az egyetlen társ az életében a fia volt.

Arra eszmélt, hogy a srác erősebben szorítja a kezét. Gyorsan letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára.

-          Anya…- kezdte nehézkesen a srác,- nem akartalak megbántani a kérésemmel… csak mindenben olyan akartam lenni, mint ő.- magyarázta a srác.

-          Sebi, megértelek… tudom, hogy hiba volt apa nélkül felnevelnem téged…

-          Anya, ezt ne!- kérte szelíden a srác.

-          Nem haragszom és tedd ezt, ha így könnyebb lesz.

-          Nem teszem, mert rá kellett döbbennem, hogy mindig te fogsz hozzám a legközelebb állni, és nincs jogom elvenni a neved tőlem…

-          Köszönöm fiam.- mondta hálásan Vénusz.- De most már pihenj!- kérte .

-          Itt maradsz?- kérdezte kérlelő tekintettel a srác.

-          Persze, ezt nem is kell kérdezned!

õ

Pár nap megfigyelés után Sebastiant kiengedték a kórházból. Míg bent volt, Daniel naponta látogatta meg, és Sebastian örült annak, hogy végre nem ellenségként tekint rá. Bár tudta, hogy ha felépül, újra éled a harc is köztük.

Az apja nem jelent meg, csak képeslapot küldött neki… és még ezért az apáért akarta „eldobni” az anyja nevét!

Megkönnyebbülten lépett be a házba, ami az otthona volt, már vagy 18 éve.

-          Szia, kicsim! köszöntötte az anyja.

-          Szia, végre itthon.- lelkesedett a srác.

-          Én is örülök, és meddig maradsz?- kérdezte az anyja, mintha nem tudta volna.

-          Szerdán megy a gépem Bahreinbe.- magyarázta.

-          Addig van még pár nap! Na de  gondolom éhes vagy, csináltam ebédet.- mondta lelkesen az anyja.

-          Végre házi koszt! Kell is a diétás kórházi kaja után.- állapította meg a srác.

-          Gyere, együnk!

Épp befejezték a késői ebédet, mikor csöngettek. Kérdőn néztek egymásra, majd Sebastian indult ajtót nyitni.

Vénusz hangos nevetésre lett figyelmes. És egy nagyon boldog lányra a fia nyakában. Ő volt Leona, Leona Vettel.

Fiatal, élettel teli, vidám, lelkes és állandóan mosolygó lány volt, akárcsak az apja. Szőke hosszú haja volt és hatalmas zöld szemei.