Hétvégén Sebastian az egyik haverjával, aki kivételesen „kívülálló” volt és nem volt köze a forma 1-hez, egy nemzetközi Taekwon-do versenyre voltak hivatalosak, ugyanis Martin húga, Zoé ezt a sportot űzte. A verseny ifjúsági verseny volt a 14 és 18 éves korosztálynak. A lány 15 éves volt.

Szóval Sebastian végre kikapcsolódhatott és nem kellett autók közt töltenie ezt a hétvégét. Szinte az élete volt a versenyzés, de a balesete után úgy érezte, idő kell neki, hogy feldolgozza, és újra élvezni tudja a versenyzést. Egész kisgyerek kora óta a sebesség és az autók megszállottja volt, de szerencsés volt, így talán ez volt a legnagyobb balesete a pályafutása során. Ezért is kellett neki, most egy kis kikapcsolódás.

-          Gyere, kerítsünk valami ehetőt!- szólalt meg Martin a versenyek közti szünetben.

-          Ez jó ötlet, nézd, arra van a büfé.- mutatott a távolba Seb.

-          Mehetünk!

Mire átvergődték magukat a tömegen jól kifáradtak és még éhesebbek lettek. Már csak a hosszan kígyózó sort kellett kivárniuk, hogy kajához jussanak. Elmélyülten beszélgettek az autókról, mikor egy vékony, arányos testalkatú világosbarna, hosszú hajú lány állt meg mellettük. A két srác kérdőn nézett a lányra.

A lány ekkor eszmélt, hogy meg kéne szólalnia.

- Á, sziasztok fiúk! Nem tudnátok felváltani? Apró kellene az autómatához.- magyarázta a lány és kérlelőn nézett rájuk.

Sebastian csak megbabonázva állt és le nem tudta venni a lányról a szemét. Tökéletes volt, úgy ahogy volt. Karcsúsított, hosszú ruhában volt, és magas sarkú szandálban, így kissé Sebastian fölé magasodott. Martin szava térítette vissza a valóságba, aki fel tudta váltani a pénzt. A lány megköszönte, majd indulni készült. Seb egy hírtelen ötlettől vezérelve felajánlotta neki, hogy elkíséri az automatához, mert hírtelen ő is nagyon szomjas lett.

A lány ezen nem lepődött meg, és szívesen vette ezt a gesztust a sráctól.

Egy-egy üdítős palackkal kezükben ültek le a büfé előtti asztalok egyikéhez.

-          És ti srácok, taekwon-doztok is vagy csak  nézők vagytok?- kérdezte a lány, mikor leültek.

-          A haverom húga versenyzik, és miatta vagyunk itt. És te?- kérdezte kíváncsian Seb.

-          Én meg a tesóm miatt vagyok itt.

Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert megjelent Martin egy hadseregnek való kajával és sürgette, nehogy lemaradjanak a húga meccséről. Sebastiannak csak arra volt ideje, hogy gyorsan megkérdezze a lány nevét.

-          Sisu.

-          Gyere már!- hallotta a haverja türelmetlen hangját a háta mögül.

-          Megyek mindjárt! Sebastian vagyok és örültem…

A végét már nem hallotta a lány, mert a tömeg hangja elnyomta szavait.

Sebastian csak fizikailag volt jelen és az egész versenyből nem fogott fel semmit. Csak a kék szempárra és a karcsú termetére tudott gondolni a lánynak. „Sisu”. Magában sokszor kimondta a nevet. Kedves és különleges volt, ahogy a lány is. Rögtön levette a srácot a lábáról.

A meccset nem késték le épp időben érkeztek. Zoé győzött és tovább jutott a döntőbe. Sebastian egész idő alatt a lányt kereste a szemével, de aznap már nem pillantotta meg. Kissé letörten tért haza. Ezt a rosszkedvét az anyja nem is hagyta szó nélkül. Nem akart mellé beszélni, így inkább fáradtságra hivatkozva gyorsan a szobájába ment.

õ

Gyorsan telt az idő, és Seb-nek indulnia kellett a következő futamra. Az anyja is kikísérte a reptérre. A balesete óta Seb úgy érezte, hogy még jobban félti őt.

-          Aztán nagyon vigyázz magadra!- kérte Vénusz átölelve a fiát.

-          Oké, vigyázok.- ígérte a srác, és kibontakozott anyja öleléséből.

Vénusz megcsóválta a fejét és halványan elmosolyodott. Seb gyorsan adott egy puszit az arcára, majd sietve indult el a terminál felé.

Vénusz sokáig nézte a távolodó fiát. Arra gondolt, hogy milyen gyorsan elteltek az évek és a fia már felnőtt ember, akinek talán már nincs is szüksége rá. Lassan Seb elkezdi a saját életét élni, és ő újra egyedül marad. Nem akart magára maradni. De tudta, hogy nem állíthatja meg az időt és ez a dolgok rendje.

Seb átaludta a repülő utat és végig álmodott. A lányról, akivel hétvégén találkozott. Összerezzent mikor megérintette valaki a vállát. Kérdőn nézett az illetőre.

-          Ideje szedelődzködni, mert mindjárt leszállunk.- mondta kedvesen a lány.

Seb még ekkor is csak értetlenül nézett a lányra. Végül kinyögte, amit kérdezni akart.

-          Te hogy kerülsz ide?

-          Apa az utolsó percben mégis beleegyezett, hogy veled jöjjek…- kezdte a lány.

-          Velem?- kérdezte értetlenül a srác.

-          Jó, tudom, hogy szólnom kellett volna.- mentegetőzött a lány.

-          Jaj, Leona! Nem azért kérdeztem.- nézett bocsánatkérőn a lányra.

-          Akkor jó… de tudod, már nem volt időm telefonálni neked…- folytatta a lány.

-          Semmi baj.- válaszolta már mosolyogva a srác.- És van hol aludnod?- érdeklődött.

-          Persze. Apa elintézte. És ha jól tudom ugyanabba a szállodába, ahol ti is lakni fogtok.- mesélte a lány.

-          Az jó.- mondta elmerengve a srác.

-          Mégis baj, hogy itt vagyok?- kérdezte aggodalmasan a lány.

-          Dehogy, már mondtam, hogy nem baj, örülök neked.- jelentette ki a srác.