Életem egyik leghosszabb 20 percét éltem át. Már az elején pillanatonként előzgettük egymást, majd később már körökig mentünk egymás mellett. Közben a koncentrációm is egyre csökkent a nyakamat hasogató fájdalom miatt- hiába mondta Kimi, hogy mit ne csináljak, nem volt erőm emlékezni rá és egyre nagyobb volt a terhelés. Az ájulás szélén álltam, mikor elértünk az utolsó körbe. Még volt annyi erőm, hogy utoljára rálépjek a gázpedálra, elhúzzak Atte mellett és nyerjek. De ez volt az utolsó, amire emlékszem. Ahogy beértem, a gokart felett elvesztettem az irányítást és beleálltam a falba. Atte fékezve állt meg mellettem és szállt is ki, mert látta, hogy baj van. Közben Kimi sem tétlenkedett, már a fal tetején volt, hogy ott lehessen mellettem. Közös erővel szedtek ki az autóból.

-Hannah! Kicsim! Kérlek, szólalj meg!- könyörgött Kimi, miközben a bukómból hámozott ki.

-Toni! Hívjatok mentőt!- kiabált Atte a többiek felé.

-Mark! Gyere gyorsan! Kellessz!- kiáltott a Jégember is, miközben már a pulcsiját hámozta le magáról, hogy a fejemen lévő vérző sebre tegye. Közben nevelőapám is odaért.

-A lába megsérült. És ugyanott, ahol nyolc éve!- esett kétségbe, mikor meglátta a bal lábamat véresen. Gyorsan elszorította, hogy ne legyen nagy a vérveszteségem, majd megjött a mentő is és azonnal kórházba szállítottak. Persze mindenki utánam akart jönni.

-Nem mehetünk mindannyian, túl sokan lennénk.- mondta Toni, aki a leginkább tisztán tudott gondolkozni.- Azt mondom, hogy menjen Mark és Leena, és ők majd szólnak, hogy mi van.

-Toni! Könyörgöm, te is nagyon jól tudod, hogy…- kezdte Kimi, de barátja leintette.

-Tudom, de most rájuk van szüksége. Hidd el, nem lesz baja. Gyere!- indult el. Mindenki belátta, hogy a férfinek igaza van, így kétfelé váltak. A testvérem és a nevelőapám a kórházba, a többiek Heikki-hez mentek. Eközben engem már be is vittek a műtőbe, hogy rendbe hozzák a sérüléseimet. Az orvos, aki műtött, akkor még nem tudott sokat rólam, csak hogy a gokartversenyen sérültem meg. Mindössze csak egy órát voltam a műtőben, utána be is vittek egy kórterembe. Az orvosom pedig elment megkeresni a hozzátartozóimat. Ekkor futott össze Markkal.

-Kaarlo Oramo? Tényleg te vagy az?- lepődött meg nevelőapám.

-Mark? Te mit keresel itt? Ugye, nincs semmi gond?- állt meg egy pillanatra a férfi.

-A nevelt lányomat hozták be. Gokartversenyen…

-Ne is mondd tovább!- szólt közbe Kaarlo.- Most hozták ki a műtőből, minden rendben ment, de ha a lábán lévő sebből kiszedjük a varratokat, akkor legalább 3 hét a rehabilitációs folyamat.

-Tudom, egyszer már végigcsináltuk együtt.- hajtotta le a fejét.- Megtennél valamit? Felhívnád Kimit, hogy megnyugtasd, nagyon aggódik Hannah miatt.

-Persze, ez egyértelmű.- bólintott az orvos, majd elment az irodájába, ahonnan fel is hívta a régi jó ismerőst. Hallotta, hogy barátja mennyire aggódik a lány miatt, de nem kérdezett rá az okára. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül.

-Mondd már, mi van!- sürgette Kimit Sonja.

-Az orvosa hívott, Kaarlo. Egy régi jó ismerősöm, és azt mondta, hogy nem lesz baj, rendbe fog jönni.- ült le a kanapéra és az arcát a kezébe temette.

-Kimi, én sajnálom.- ült le mellé Atte.

-Ugyan már, ne hülyéskedj! Neked ehhez semmi közöd! Ezt a fájdalom okozta. Inkább nekem nem lett volna szabad hagyni, hogy versenyezzen.

-Elég legyen!- szólalt meg Heikki, először, mióta hazaértek.- Senki nem hibás. A dolgok csak megtörténtek, és most az a dolgunk, hogy mellette legyünk.- állt fel.

-Fredrik!- szólalt meg Tobias.- Ez rád nem vonatkozik. Hagyd Hannah-t, jobb neki nélküled.- nézett rá a bátyám az említettre.

-Ezt majd ő eldönti.- szállt be a vitába a férfi.

-Nem. Ezt neki nem kell eldöntenie, mert nem szeret.- mondta Catherine.

-Miért nem hagytok békén?- ugrott fel a fotelból.

-Túlságosan rámásztál Hannah-ra. Ő maga mondta, hogy elege van belőled. És erről ennyit. Többé ne gyere ide, mert nem engedlek be!- nyitotta ki az ajtót Heikki. Fredrik még szétnézett egyszer, majd duzzogva távozott.