Egy fehér, félhomályos szobában ébredtem. Először azt sem tudtam, hogy mi történt velem, majd szép lassan tisztulni kezdett a kép. Eszembe jutott a verseny, a fájdalom és az ütközés. Nem tudtam, hogy miként jutottam oda, ahol voltam, de tovább nem tudtam gondolni a dolgot, mert éles fájdalom hasított a lábamba. Nem akartam elhinni, hogy ismét az vár rám, ami 8 éve. Ekkor hallottam meg egy hangot.

-Tudom, de rendben lesz, hidd el……… Nem kell jönnöd……… Mark is mondta, hogy…… Jó, akkor majd találkozunk. Szia!- sóhajtott a kishúgom.

-Leena.- mondtam ki halkan a nevét.

-Hannah! Annyira jó, hogy felébredtél.- lépett egyből mellém.

-Hol vannak a többiek?- kérdeztem erőtlenül.

-Mindenki otthon van. Nem jöttek be, mert túl sokan lettünk volna. Mark itt volt melletted végig, de hazaküldtem, mert nagyon megviselte, ami történt.- ült le mellém.

-Miért? Mi a baj?- kezdtem aggódni.

-A bal lábad… megint végig kell csinálnod a rehabilitációt.

-Nem. Azt nem bírom ki még egyszer. Az a fájdalom elviselhetetlen.

-Muszáj lesz megcsinálnia, kisasszony, ha ismét lábra akar állni.- lépett be egy orvos.- Kaarlo Oramo vagyok, a kezelőorvosa. Örömmel látom, hogy felébredt.

-Képtelen vagyok rá.- ültem fel könnyes szemekkel.

-Hannah! Küzdenie kell! Az életéért!- vette a kezébe a kórlapot.- Holnap elvégzünk még néhány rutinvizsgálatot, utána hazamehet.- mondta és otthagyott minket.

-Mark ezért ment el, igaz?- törölgettem a szemem.

-Mikor megtudta, hogy pont ugyanaz a sérülésed, ami a balesetetek után, teljesen összetört. Megszólalni sem tudott percekig és utána is csak azt hajtogatta, hogy ő sem lesz képes végigcsinálni, mert tudja még egyszer végignézni ugyanazt a szenvedést.- hallgatott el.- Nézd, én nem tudom, hogy mit éltél át. De abban biztos vagyok, hogy nem adhatod fel. Harcolnod kell a visszakapott életedért, a családodért, a szerelemért és önmagadért.

-Tudom…- csuklott el a hangom. Vettem néhány mély levegőt, hogy visszatartsam a könnyeimet.- Beszéljünk valami másról, kérlek!

-Ahogy gondolod.- egyezett bele Leena.

-Volt valami otthon?- pengettem meg egy nyugodtabb témát.

-Heikki kidobta Fredriket a házból és megmondta neki, hogy már te sem bírod őt.- felelte csevegő hangon kishúgom.

-És erre mi volt a válasza?- érdeklődtem.

-Pattogott, hogy neked kellene ezt elmondanod, de azt hiszem, hogy miután Kimi elintézte őt, nem fogja megkockáztatni. A szája eléggé csúnyán nézett ki, mikor utoljára láttam.

-Végre valami jó. Kezdtem tényleg unni. Főleg, mióta szakított a barátnőjével. Azóta nagyon rám mászott. Pedig nagyon jól tudta, hogy nekem nem kell. Nem ő kell.- sóhajtottam és ránéztem a karomra. Szerencsére a kórházi pizsama hosszú ujja takarta a tetoválásaimat. És amint felnéztem, kinyílt az ajtó.

-Kicsim! Végre ébren vagy! Én annyira aggódtam érted!- rohant oda hozzám Kimi. Csak néztem nagy szemekkel Leenára. Majd észrevettem a Jégember kezében lévő kocsikulcsot.

-Hogy kerül hozzád a Ferrarim?- döbbentem meg és kivettem a kezéből a kulcsot.

-Mark adta oda.- rántotta meg a vállát.- Nyugi, nem hajtottam meg nagyon.- mosolyodott el.

-Felejtsd el, hogy még egyszer vezeted a közeljövőben.

-De, Hannah, te sem…- kezdett bele óvatosan Leena.

-Tudom.- kiáltottam fel elkeseredetten. Ismét eszembe jutott a bajom.

-Hannah! Nem adhatod fel! Újra végig fogod csinálni.- nézett rám Kimi.- És én végig melletted leszek, egy pillanatra sem hagylak majd magadra.- hajolt közelebb és megcsókolt.