Miután Chris és Susann elmentek Lucy is megnyugodott és  a közös életük visszaterelődött a hétköznapi szerelemesek kerékvágásába. Lucy talált magának munkát, a seattlei FBI iroda patológusa lett. De érezte hogy hamarosan vége lesz a boldogságának. Peter szenvedélyes szerelmet érzett a lány iránt, de tudta hogy már nem sokáig titkolózhat előtte. Minden egyes szerelmesen eltöltött éjszaka Lucy a férje mellkasán aludt el. És mindig azzal a gondolattal aludt el, hogy Peter titkol előtte valamit, és minden szerelmeskedés egyben búcsú is volt. Eltelt kilenc hónap, és már a negyedik koncerten is túl voltak. A lehető legtöbb időt töltötték együtt. Júliusban San Franciscoban volta, októberben Miamiban, és januárban meg Philadelphiaban voltak. Rengeteg fellépő, és még több pénz. Lucy és Peter minden koncerthelyszínen osztották szét a bevételt, a rászoruló kórházaknak, gyerekotthonoknak, hajléktalanszálásoknak. Majd mindig hazamentek, és olyan volt mint5 egy tündérmese, de aztán minden elromlott. Először Lucy magát hibáztatta mert belátta hogy nem kellett volna erőltetnie a dolgot.

- Peter szeretnék veled beszélni. – kezdte a lány egyik este.

- Hallgatlak, valami baj van? nagyon komolynak tűnsz.

- Arról van szó, hogy szeretném ha elmennénk újra az orvoshoz, és megbeszélnénk, hogy nem lehetséges e hogy mégis valahogy legyen egy közös kisbabánk.

- Kicsim, ne kelljen ezt a témát újra felhozni. Nem akarok veled veszekedni. Szeretlek.

- De miért nem akarsz erről beszélni.

- Mert nincs miről, mivel nekünk nem lehet gyerekünk. Sem neked, sem nekem. – bökte ki Peter, várta hogy mit mond majd a lány.

- Ez meg hogy lehet?  

- Úgy, hogy nem akartalak kitenni egy újabb traumának.

- Akkor megint jön a szöveg, hogy minden csak miattam van. – szakította félbe Lucy a férfit.

- Tudom, hogy unalma ez a szöveg, de meg kell hogy érts, szeretlek, és nem akartam azt hogy újra szenvedj. És a legfontosabb nem akarlak elveszíteni, és ha ehhez az kell, hogy sosem lehet gyerekem, akkor nem lesz.

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy neked már nem lehet?

- Igen, voltam orvosnál, és nemzőképtelen vagyok. Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de nem volt mikor, és nem tudtam hogyan. – mondta a férfi. Lucy érezte hogy émelyeg a gyomra. Az ujjait ökölbe szorította a lába mellett, érezte hogy a körmei a tenyerébe fúródnak. De a fájdalmat nem érezte, hogy tehette Peter ezt vele.

- És nem gondolod, hogy ezt meg kellett volna velem beszélned?

- Tudom, hogy nem volt jogom egyedül dönteni, de te nem voltál olyan állapotban, hogy racionális döntést tudj hozni.

- Racionális döntést. Basszus Peter hallod, egyáltalán amit beszélsz? – kérdezte Lucy.

- Úgy is ellenezted volna.

- Igen, pontosan. Elleneztem volna, mert mi van ha találnak valami lehetőséget arra hogy legyen gyerekünk. – mondta a lány. – Vagy ne adj isten te egy másik nőt aki tud neked gyereket szülni.

- Nem fogod fel végre hogy nem kell más. Én csak téged szeretlek. – mondta Peter és szerette volna megölelni a lány, de Lucy nem hagyta hogy a férfi megérintse.

- Ha igazán szeretnél, akkor megbeszélted volna velem. – vágta a fejéhez a lány, és elrohant. Maga sem tudta hogy hova megy. Nyugalomra és magányra volt szüksége, magányra hogy végiggondolja, hogy hogyan is tovább. Szereti Petert, de neki kell egy kisbaba. Bármi áron, de túl kell tennie magát ezen. Peterrel sosem lehet már közös gyermekük, és ő mástól nem is akar. Bele kell nyugodnia a megváltoztathatatlanba, hogy kettőjüknek egymással kell boldognak lenniük.

Peter sokáig csak várt hogy Lucy visszajön, de nem jött meg és neki indulnia kellett. Úgy volt hogy magával viszi New Orleansba, de a jelek szerint maga utazik majd. Összepakolt magának pár holmit majd írt egy rövidke üzenetet Lucynak. Nagy nehezen kocsiba ült és a reptérre hajtott.  Lucy összeszedte minden erejét is elindult haza. De Peter kocsija nem volt a felhajtón. Megrémült, talán elment és többé nem is jön vissza. Belépett a házba és az ajtóból Petert szólította, de válasz nem jött. A konyhába rohant, és a hűtőn megtalálta a férfi üzenetét. „Sajnálom. Nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Szeretném ha elhinnéd az érzelmeimet. Jobban már nem tudlak szeretni, mindenem a tiéd. Ha úgy gondolod hogy még újra tud működni köztünk a dolog gyere utánam New Orleansba. Peter” Lucynak megtelte a szemei könnyekkel. Azonnal Peter után akart menni. Először bedobálta a cuccait egy hátizsákba. Aztán felhívta a repteret, hogy jegyet foglaltasson magának. De a legközelebbi gép amivel odautazhatott holnap reggel indult. Lucyt bántotta a lelkiismerete, hogy Peternek így kellett elmennie. Hogy ő ennyire ostobán viselkedett. Az indulásig marcangolta magát, hogy hagyta hogy Peter szenvedjen miatta.

Peter a lányt leste még a seattlei reptéren, és New Orleansban is. De nem látta sehol. Lehet haza sem ment, vagy ha igen akkor az is lehet hogy nem jön utána. Mi van ha nem szeretet és ha mindennek vége az én ostobaságom miatt, kérdezte magától. Szenvedett de nem tudta eldönteni, hogy a fizikai fájdalom a nagyobb vagy a lelki. Minden porcikája fájt, a mozgás már nagyon nehezére esett. Tudta hogy hamarosan itt a vég. Önző mód azt akarta hogy Lucy mellette legye ezekben az utolsó pillanatokban. De ő nincs itt és lehet nem is jön. Lehet már Chris karjaiban van, az öccse csókolja és öleli. Peter ne légy hülye, Lucy téged szeret, és  Chris sem tenné ezt veled. És ha te már nem leszel, úgy is azt szeretnéd, ha ők ketten boldogok lennének. Együtt, mert ez a lényeg. Peter vett egy mély levegőt, összeszedte minden erejét és útra indult. Meghallgatni az új zenekart. Akik olyan nagy tehetségnek ígérkeznek. Peter azt tervezte hogy ha jók lesznek a srácok, már mint zeneileg akkor felléphetnek a következő, szám szerint a negyedik Spark Frecquencyn. Elment a fiúk próbatermébe, ami régen egy raktár lehetett. Tetszett neki a berendezés meg az egész ahogy otthonossá próbálták tenni. Négy fiatal srácról volt szó alig lehettek idősebbek Lucynál. Futott végig az agyán, vajon mit csinálhat most a lány.

- Hello Peter Cornell vagyok. Matt Cameronnak kellett volna jönnie, de családi okok miatt most én vagyok itt.

- hello Peter. – üdvözölte az egyik srác. – Neil vagyok, ők meg a többiek. Rico, Caleb és a dobos, Stewart.

- hello fiúk. Remélem tényleg olyan jók vagytok, mint ahogy a demón hallatszott, mert akkor áprilisban már fel is léphettek a Spark-on. – mondta Peter és látta a srácok szemében a csillogást.

- Akkor esetleg csapjunk is a lecsóba. – mondta Rico, és játszani kezdtek. Peter csak hallgatta őket és arra gondolt hogy Lucynak mennyire bejönne ez a zene. Meg hogy nem lesz nehéz felfuttatni a zenekart.

- Na fiúk részemről örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Azt szeretném megkérdezni, hogy hajlandóak lennétek Seattlbe költözni, míg felvesszük az albumot?

- ezt ugye nem mondod komolyan? – kérdezte Stewart.

- De a legkomolyabban, szeretném ha ti is tagjai lennétek a C&C kiadónak.

- Baszki nem hiszem el. – üvöltött Rico.

- Ha most megbocsátotok akkor én megyek a részleteket majd holnap megbeszéljük. Gondolom Valentin nap mindenkinek van jobb dolga is. – mondta a férfi mosolyogva, majd elbúcsúzott a fiúktól. Visszament a szállodába, fel a szobájában és először a szobában akart vacsorázni, de végül úgy döntött mégis jobb lesz ha emberek közt lesz. Lement a vendéglőbe és leült az egyik asztalhoz.

- Jó estét, szeretném megkérdezni hogy Peter Cornell önöknél szállt e meg? – kérdezte Lucy a recepción.

- sajnálom hölgyem, de nem adhatok ki ilyen információt.

- Kérem ne jöjjön nekem az vendégek adatainak védelmével. A felesége vagyok, és otthon hagyta a gyógyszereit, ha nem kapja meg akkor akár meg is hallhat. – hazudta a lány a pasinak a pult mögött. A férfi erre nem tudott mit mondani, a legjobb ha elárulja hogy itt a férfi és hogy történetesen a szálloda vendéglőjében fogyasztja a vacsoráját. Szó nélkül intett az egyik boynak, majd így szólt hozzá.

- Kísérd a hölgyet a vendéglőbe. – Lucy szó nélkül követte a férfit. Először nem értette, hogy minek kell odamennie, de aztán meglátta Petert az egyik asztalnál. Odarohant hozzá. Peter felállt mikor meglátta a lány. Mégis eljött, mégis szeret, mégis velem lesz mikor meghalok, futott át az agyán.

- Istenem, Peter meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte a lány szipogva.

- Kicsi lány, attól féltem, hogy nem jössz el, és hogy sosem látlak többé.

- Attól féltem, hogy elküldesz, előbb akartam jönni de nem volt gép. Szeretlek. – mondta Lucy és megölelte a férfit.

- Én is szeretlek. Gyere menjünk fel a szobába el akarok neked mondani valamit. – Lucyt idegesítette a férfi titkolózása. Hatalmába kerítette valami furcsa, félelmetes érzés. Peter belépett a szobába a villanyt nem kapcsolta fel, csak zenét indított egy Kings of Leon dal szólt épp a rádióban.

- El kell neked mondanom még valamit. Szerintem te lehet jobban is fogod érteni az egészet mint én. Beteg vagyok, egy fajta autoimmun betegségben szenvedek.

- Bechtewer-kór. – suttogta a lány halkan.

- Igen, honnan tudtad? Bár hülye kérdés, hiszen te okos lány vagy és többet látsz az átlagnál.

- De úgy mondod ezt mintha bele akarnál halni. Ez nem egy halálos betegség.

- Ez igaz, de nekem nincs olyan szerencsém. – sóhajtott fel Peter. Lucy odalépett hozzá, szorosan magához ölelte és tudta hogy nagy a baj. Már érezte a férfi hátán a csigolyák mentén a kitüremkedéseket.

- Táncoljunk. – mondta a férfi és lassan táncolni kezdtek a dalra ami a rádióból szólt. Lucy némán sírt a könnyei a férfi mellkasára hullottak, a szíve fölé.

- Ugye a szíved is beteg a kórtól, ugye bele fogsz halni.

- Igen Kicsilány, már nincs sok idő hátra. Az orvosom azt mondta, hogy esélyem sincs a szívátültetésre mert ilyen betegek nem kapnak új szívet. – Peter hangja olyan megnyugtató volt, Lucy hallotta benne a megnyugvást és hogy nem fél a haláltól. Csodálta is érte, hogy ilyen nagy nyugalommal fogadja a megváltoztathatatlant. 

- Csak még ne most. – könyörgött a lány, de érezte hogy a férfi teste megfeszül, nehezen kap levegőt. – Gyere ülj le. – mondta és az ágyhoz vezette.

- Kérlek még egyszer csókolj meg, és ígérd meg nekem, hogy boldog leszel, és ha Chris mellett találod meg a megérdemelt boldogságot akkor ne habozz. Megérdemled. – Lucy látta a férfi szemében hogy elhagyja a testét az élet, hogy nincs tovább, hogy meghal. Alig tudta kipréselni az utolsó szavakat, még egyszer utoljára megsimogatta a lány haját. – Sose vágasd le szép vagy hosszú hajjal. - A lány egy lágy mosolyt erőltetett az arcára.

- Drága egyetlenem, bármit megígérek hogy boldogan halj meg. – suttogta a lány, és egy utolsó csókot nyomott a férje élettelen ajkára.