Lucy nem tudott mit kezdeni magával. Elveszett volt, és egyedül érezte magát. Napokon keresztül csak sírt a régi házban. Elbújt a világ elől. Még New Orleansban elintézett az új zenekarral mindet. Mert Peter azt akarta, hogy ott legyenek a következő Spark Frequencyn. Miután velük is mindent megbeszélt felhívta Christ telefonon. Peter telefonjáról hívta, mert, maga sem tudta miért.

- Szia bátyó. – szólt bele az ismerős, érdes, szexi hang. Lucy beleremegett, és arra gondolt hogy mennyire gyűlöl most mindenkit, aki Peterrel több időt tölthetett mint ő.

- Peter meghalt. – mondta egyszerűen, röviden. Nem tudott mit mondani, ha a férfi kíváncsi lesz a részletekre majd úgy is kérdez. De hosszú percekig csak a lélegzetét lehetett hallani. – Chris jól vagy? – kérdezte a lány.

- Szerinted hogy lehetnék. – vágott vissza a férfi, kicsit durvábban mint ahogy akart. – Most vesztettem el a testvéremet. – tele volt a hangja gyűlölettel, és Lucy most nem volt olyan lelki állapotban, hogy ezt el tudja neki nézni.

- A temetés időpontjáról majd Patrick értesít. – mondta a lány, mert nem akarta tovább hallgatni a férfit. De tudta hogy ez a beszélgetés még nincs befejezve.

- Nem teheted le, mindent tudni akarok. Hogy történt?

- Meghalt, megállt a szíve és közben azt suttogta, hogy szeret. – mondta a lány, közben szenvedett, belül, legbelül. De a hangján nem lehetett hallani, a kívülállók azt gondolhatták, hogy egy érzéketlen senki. Chris is ezt gondolta, hogy Lucy egyáltalán nem szerette Petert.

- Te ölted meg, mert nem szeretted eléggé. – vágta a fejéhez Chris.

- Most hagyd abba, nem vagyok kíváncsi a vádaskodásaidra. Egyáltalán nem érdekelsz. Meg amúgy is jobb ha egyetlen szót sem szólsz. Évekig nem is beszéltetek. Kettőnk közül szerintem meg ha okolni lehet valakit akkor te vagy az. Elvetted tőle a nőt akit szeretett. Ebbe ő belenyugodott, de te aztán eldobtad magadtól egy másikért. Engem te nem vádolj semmivel. Szívből szerettem őt, és ha lehetett volna mindenemet odaadta volna érte, de nem lehetett, már túl késő volt. Könyörögtem hogy ne vegyék el tőlem, de nem tehettem semmit. Nem voltam elég jó, hogy velem maradhasson. – bukott ki a lányból a sírás.

- Lucy ne sírj, nem a te hibád, erről senki sem tehet. És tudom hogy szeretted, és kérlek bocsáss meg nekem, nem kellett  volna úgy beszélnem veled. Sajnálom, ha tudok valamiben segíteni csak szólj bátran. Gondolod most is odautazhatok? – mondta a férfi ellágyult hangon, minden megváltozott benne. Sajnálta a lányt, aki oly nagyon szerette a testvérét, és oly rövid idő volt amit vele tölthetett.

- Nem kell. Én már mindent elintéztem. Csak Susannak mond meg légy szíves, aztán majd a többiről Patrick értesít. – felelte a lány. Majd letette a telefont, mindent elintézett, és hazavitte a férjét az otthonába. Napokig ki sem tette a lábát a házból a temetésig senkivel sem beszélt. Sem a látogatókat nem engedte be, sem a telefonokat nem vette fel. Meg akart halni, minden pillanatban egyre jobban. A temetés előtti éjszaka megint álmatlanul forgolódott az ágyában már sokadik éjszaka nem aludt szinte semmit. Felkelt az ágyból és a tükrös kis asztala elé ült. Fogta az ollóját és a hajához emelte. Le akarta nyírni, mint mikor Lewis is elment, de eszébe jutottak Peter utolsó szavai. Behunyta a szemét és erőt gyűjtött, el akarta űzni a hangokat, de mikor kinyitotta a szemét a tükörben a saját arcképe mellett megjelent Peteré.

- Kicsilány, megígérted, hogy nem vágatod le a hajad, sokkal szebb vagy így. Sajnálom, és szeretlek. – mondta a férfi és egy lágy csókolt nyomott a lány fejére. Lucy hátranézett de nem volt ott senki. Belenézett a tükörbe és csak a saját rémült megfáradt arcát látta. Most már biztos volt abban hogy sosem lesz boldog a férfi nélkül, hogy mindig lesz pillanat mikor majd az eszébe jut, hogy volt egy férfi akit szeretett, de oly kevés időt kaptak a sorstól. Azt viszont eldöntötte, hogy csak a temetés napjáig gyászol a világ felé. A temetés után már nem vesz fel fekete ruhát. Másnap reggel nyúzottan ébredt, fájt minden porcikája, és csak arra tudott gondolni, hogy legjobb lenne meghalni. Keddi nap volt, és beleégett az emlékezetébe, sosem feledi el a temetés óráit. De hogy addig mi történt az el sem tudja képzelni. Azt vette csak észre, hogy már fel van öltözve, kalap van a fején és hogy beült a fekete Fordba, a temetőhöz megy.

- Mi a fenéért nem lehetett elérni téged? – állított neki Maggie

- El kellett rendeznem magamban néhány dolgot. – válaszolta a lány, és most látta csak hogy az egész család aggódott érte.

- Jól vagy? – kérdezte Patrick aki eddig elég távolságtartó, sőt mondhatni rideg volt vele, most viszont szeretetteljesen mosolygott miközben megölelte a lányt.

- Kösz már sokkal jobban. – mondta és a koporsóhoz lépett, minden úgy volt ahogy megbeszélték. Senki sem láthatta Petert mert a koporsó már le volt csukva, Lucy így akarta, és a család nem ellenkezett. A koporsó tetejére rakta azt az egy szál fehér rózsát amit magával hozott. Megcsókolta az ujjait és a koporsóra tapasztotta. – szeretlek. – suttogta a lány majd visszament a többiekhez.

Teltek a napok Lucy a munkájába temetkezett, elsősorban az ötödik Spark megszervezésével. Éjt nappallá téve, csak hogy elterelje a figyelmét a férje hiányáról. El is érkezett a nap április 5.-e a következő Spark koncert amit Dallasban rendeztek meg. Lucy a színpad közepén állt. A haja laza fonatban volt összefogva hátul, de néhány rakoncátlan tincs táncolt a szélben, vörösen izzott a tavaszi napsütésben. Lucy mosolygott, először félt attól, hogy neki kell kiállnia a sok ember elé és elmondani a bevezetőszöveget. Most mégis ott állt a színpad közepén és arra gondolt hogy egy évvel korábban hol is voltak ilyenkor. A szája mosolyra görbült, majd az ajkához emelte a mikrofont.

- Mindenkit szeretettel üdvözlök a Spark Frequency 2.0. tavaly ilyenkor indult ez a kezdeményezés és sosem hittük azt hogy egy országot mozgatunk meg vele. Boldog vagyok hogy részese lehetek ennek a mozgalomnak, és ezt a férjemnek köszönhetjük, aki már nem lehet velünk. Most emlékezzünk meg róla és utána bulizzunk egy eszméletlen jót. – mondta Lucy, közben megigazította a haját ami a szemébe lógott, de nem járt sikerrel mivel a rakoncátlan tincsek a friss szélben táncoltak. – És most fogadjátok nagy tapssal az első zenekart a The Spears-t, és a dal Inflatable Soule Little bit of Heaven. – konferálta fel Lucy a fiúkat. Rico kapta meg a mikrofont, miközben a többiek a hangszereikkel bíbelődtek ő a színpad széléhez lépett.

- Üdv mindenkinek, Peter Cornellnek köszönhetjük, hogy itt lehetünk. Ezért a dal szóljon neki. – azzal elkezdték játszani a dalt. Lucy alig bírta visszatartani a könnyeit, tudta hogy nem fogja tudni tartani magát. Ezért keresett egy eldugott zugot, ahol senki sem zavarhatja, és gond nélkül kibőgheti a fájdalmat a lelkéből. Leroskadt egy poros kis sarokban, ahol a madár sem jár, és már potyogtak a könnye. A dalt még itt is hallotta. És halkan felsóhajtott.

- Istenem Peter miért kellett elmenned? – zokogott, majd zajt hallott, anyám még elbújni és bőgni sem hagyják az embert, gondolta magában. – Ki van ott? – kérdezte.

- Lucy csak én vagyok, beszélni akartam veled. – mondta a hang. Lucy pontosan tudta hogy kihez tartozik, de pont most rá nem lett volna szüksége.

- Kérlek menj el. – mondta a lány de Chris nem tágított, ott állt Lucyval szemben.

- Ne sírj, ő sem akarná hogy sírj miatta. – mondta a férfi és letörölte a lány arcáról a könnyeket.

- Annyira, eszeveszettül hiányzik. Megőrülök, fáj a szívem, sosem gondoltam volna hogy ennyire szar érzés.

- Kicsilány, nem adhatod fel. Fiatal vagy még előtted az élet, még megtalálhatd a boldogságot.

- Ne mond nekem hogy Kicsilány, úgy csak Peter hívhat. – lökte el magától a férfit.

- De ő már nincs többé. – kiabált a lány után, de az tudomást sem vett a férfiról. – Tovább kell lépned. – mondta a férfi és magában még hozzátette, hogy Peter azt szerette volna ha mi ketten együtt leszünk boldogok. Lucy nem várta meg a koncert végét. Könnyes szemmel a kocsihoz rohant és hazament. Pedig a fesztivál végére tartogatták az igazán nagy durranást. Chris Chesterrel éneket, mindenki azt hitte, hogy a Hunger Strike jön majd mikor Matt felkonferálta a két énekest, de Chester meglepte őket mikor bejelentette hogy a Say Hello to Heaven következik.

Lucy keresett magának egy kis lakást a belvárosban közel a munkahelyéhez. Teljesen beletemetkezett a munkájába. Másra nem is gondolt, de nem volt elég, mert nem terelte el a figyelmét Peterről. Többször is arra gondolt, hogy hogyan is kérhette tőle hogy keressen valaki mást. És hogy az a más pont Chris legyen. Beletemetkezett a munkába, volt hogy éjjelekig a laborban maradt és dolgozott aztán hajnalban hazament hogy átöltözzön és újra munkába álljon. Az FBI nak dolgozott mint törvényszéki boncnok, és ez azzal járt hogy el kellett végezni még egy újabb tanfolyamot, hogy kaphasson fegyvert. Így lett teljes körű tagja a Seattle-i FBI iroda testületének. Augusztus közepe volt, épp egy komoly sorozatgyilkost kaptak el, és azt ünnepelték az új barátaival. Mikor megszólalt telefonja. Susann neve volt a kijelzőn. Gondolkodás nélkül felvette. Ő volt az egyetlen ember akivel tartotta a kapcsolatot.

- Szia Susann, Lucy vagyok

- Ide kell utaznod, azonnal. – mondta a nő és a hangjából sütött a félelem.

- Valami történt a gyerekekkel? – tudta hogy baj van, biztos volt benne. Mert Susann különben nem kérné tőle hogy Los Angelesbe menjen.

- Chris elrabolták. – és hallotta hogy a nő zokog a vonal túloldalán.

- Jézusom, hogyan, mikor a kicsik rendben vannak?

- Lucy KicsiChrist vitték el. Az apja nagyon ki van borulva, attól fél hogy baja esik szüksége van rád, azonnal jönnöd kell.

- Ne aggódj, már indulok is. – mondta a lány, azzal lerakta a telefont. Ekkora a kollégái már mind köré gyűltek mert látták hogy a lány arca gondterhelt. – El kell utaznom, az unokaöcsémet elrabolták.

- Kell valami segítség? – kérdezte a kommandósok főnöke.

- Ismersz valakit a Los Angeles-i FBI-nál?

- Persze, ne aggódj mire odaérsz már várni fognak. Nem lesz semmi gond, mindenbe beavatnak. – válaszolta a férfi. Lucy egy fejbiccentéssel nyugtázta hogy legalább ezzel nem lesz gond. – De ne csinálj semmi örültséget, mi visszavárunk. – mondta a férfi.

- Kösz, majd jövök. – és azzal el is tűnt az ajtóban, előbb hazament, majd kocsival útra kelt Los Angeles felé.