A szőke lány kinyitotta a szemét. Nem nagyon értette, hogy került a szállodai szobájába. Az utolsó emléke az volt, hogy az igazgatóval beszélt az irodájában.

Felült az ágyon. Barna félhosszú hajú, fehér ruhás nőt pillantott meg.

-         Hát maga?- kérdezte kissé rosszallóan a lány.

-         Nővér vagyok.- válaszolta röviden egy mosoly kíséretében a nő.

-         Értem… vagyis nem.- válaszolta elbizonytalanodva a lány.

-         Az ájulása miatt vagyok itt… Ha esetleg újra megtörténne…- kezdte a nő.

-         Köszönöm, de már jól vagyok.- próbálta elhitetni a lány, mert szeretett volna egyedül maradni.

Egyedül maradni a gondolataival. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy pont az ő férjével történik ez… és a nászútjukon. Ahogy belegondolt ebbe, kirázta a hideg. Minden hitére szüksége volt, hogy bízni tudjon abban, hogy még élve viszont fogja látni őt.

Nem is tétlenkedett tovább. Kipattant az ágyból, de a stabil járás még nehezére esett, így kicsit megszédült, de még idejében a falnak támaszkodott. A nővér nem érzékelt ebből semmit, mert épp háttal állt neki, csak akkor fordult már meg, mikor a lány a szekrényben matatott ruhát keresve.

-         Mit csinál?!- kérdezte bosszúsan a nővér .- Magának még nem szabadna….

-         Jól vagyok.- válaszolta határozottan a lány.- És nem ülhetek tétlenül itt.- folytatta a lány.

Gyorsan magára kapott egy vászonnadrágot és egy fehér topot, majd fejébe nyomta a szalmakalapját és elviharzott.

Meg se állt az igazgató irodájáig. Bekopogott és benyitott az irodába. Az igazgató egyedül volt, és elég meglepett képet vágott, mikor meglátta a lányt.

-         Laura, magának nem szabadna….- kezdte a férfi, de a lány közbevágott.

-         Mindent tudni akarok!

-         Hát mi se tudunk többet… szóval, hogy valahol Délkelet- Ázsia dzsungelében zuhant le a gép.- magyarázta együtt érzőn a férfi.

-         Oda kell mennem!- jelentette ki a lány határozottan.

-         Hogy mi?- kérdezte elkerekedett szemmel a férfi.

-         Nem ülhetek tétlenül arra várva, hogy majdcsak lesz valahogy.- magyarázta a lány.

-         De a dzsungel nagyon veszélyes…és azt se tudják…

-         Kijelentkezem.- vágott közbe a lány.

Az igazgató tanácstalanul nézett az elszánt lányra, de belátta, hogy nem tarthatja erőszakkal a szállodában.

- Nem tarthatom itt, ha ön nem akarja.- válaszolta lehangoltan a férfi.

- Így igaz. Akkor nem tud nekem többet segíteni?- kérdezte reménykedve a lány.

- Ha gondolja, beszélhetek a rendőrfőnökkel, hátha ő már többet tud.- ajánlotta az igazgató.

- Azt még megvárom. Ja és a szobámban leszek.- válaszolta a lány. Azzal amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan távozott is. Az igazgató csak a fejét csóválta és arra gondolt, hogy nem lesz ennek jó vége.

Közben Laura határozottan igyekezett vissza a szobájába.

Lassan újra csend borult a dzsungelre és csak a madarak változatos dallamait lehetett hallani. Elgondolkodva nézett maga elé Lotti.

-         Na min agyalsz?- kérdezte kissé provokálón a srác.

-         Remélem azt is tudod, hogy mit esznek ezek a majmok!- válaszolta reménykedve a lány.

-         Mindenevők, de mért érdekel ez téged? De nyugi azért embert nem esznek!

-         Nem-e? És a gorillák?

-         Azok erre szerencsére nincsenek… ezek kicsik ahhoz, hogy…

-         De sokan vannak!- ellenkezett a lány .- Na de nem is ezért kérdeztem .- folytatta .- Mert ha esznek gyümölcsöt, akkor jó eséllyel találunk mi is .- állapította meg a lány.

-         Persze… a fák tetején. És elárulnád, hogy mászunk fel oda?- kérdezte érdeklődve Dávid.

-         Nem is biztos, hogy fel kell másznunk.- ellenkezett a lány.

-         Mért is?

-         Lehetnek a földön is, amit ledobtak vagy elejtettek.

-         Látsz te valahol egy szem gyümölcsöt is?- kérdezte cinikusan a srác.

-         Aki keres….

-         Ne gyere ezzel!- kérte Dávid.

-         Akkor megtanulhatsz fára mászni.- jelentette ki a lány egy fölényes mosoly kíséretében.

-         Nem is ismersz.- jelentette ki Dávid.- Mi van ha tudok fára mászni?- kérdezte érdeklődve a srác.

-         Az ki van zárva.- ingatta a fejét a lány miközben végigmérte a srácot.

-         Nem hagynád abba?- kérdezte csalódott tekintettel Dávid.

-         Zavar?- kérdezte naivan Lotti.

-         Nem…egyáltalán nem.- válaszolta tettetett nyugalommal a srác.

-         De nyugodtan bebizonyíthatod.

-         Hát, ahogy ezt a sűrű aljnövényzetet nézem, lehet, hogy többre mennénk vele.- vélekedett Dávid.

-         Hogy én? Oda? Fel?- kérdezte kétségbe esve a lány.

-         Mi a bajod már megint?- kérdezte hitetlenkedve a srác.

-         Semmi.- vágta rá durcásan a lány.

-         Mondd már!- kérte kissé ingerülten a srác.

-         Jól van.- tartotta fel a kezeit a lány megadóan.- Tériszonyom van.- mondta zavartan Lotti.

-         Hát ez jó.- méltatlankodott a srác.- És még te vagy oda annyira magadtól!

-         Te se vagy tökéletes….- kezdte a lány, de Dávid csendre intette.

-         Ide figyelj! Én tudom, hogy nem vagyok tökéletes…de nem is akarok úgy viselkedni…ellentétbe veled.- mondta méltatlankodva a srác.

Lotti erre nem számított Dávidtól, így nem is tudott mit válaszolni. Csak állt és nézett maga elé. Dávid végre úgy érezhette, hogy célba értek a szavai, és egy kicsit gondolkodóba ejtette a lányt. Remélte, hogy tartós lesz, mert nagyon fárasztónak tartotta a lány viselkedését.

Kopogtak az ajtón. Laura felugrott az ágyból és az ajtóhoz sietett.

-         Jó napot!- üdvözölte az igazgató.

-         Na végre!- válaszolta köszönés helyett a lány.- Jöjjön beljebb!- kérte.

-         Kedvesem, sajnos nem sok új hírrel tudok szolgálni. A dzsungel hatalmas, és nagyon sűrű….a gép még a levegőben kigyulladt…- magyarázta a tényeket az igazgató.

Laura tekintete elkomorodott. Próbálta összeszedni magát, hogy ne ájuljon el megint.

-         Ez azt jelenti….

-         Hölgyem, csak azt, hogy lehetnek azért túlélői a balesetnek.- folytatta gyorsan az igazgató.

-         És mégis mennyi az esélye?- kérdezte félve a lány.

-         Nem akarok számokba, és jóslatokba bocsátkozni.- válaszolta diplomatikusan a férfi.

-         Értem.- válaszolta egy sóhaj kíséretében a lány.- Akkor én foglalok jegyet a legközelebbi járatra.- mondta elszántan a lány.

-         Hát, remélem sikerrel jár…kár, hogy nem ismerhettem meg a kedves férjét!- mondta sajnálkozva az igazgató.

-         Talán, majd máskor.- válaszolta bizakodva a lány.

-         Magának legyen igaza!

Elbúcsúzott a férfitól, majd összeszedte a cuccait, és csak úgy bedobálta a bőröndjébe. Mért is kellett neki olyan türelmetlennek lenni? Mért nem várhatta meg Dávidot? Akkor most talán mellette lehetne….valahol a dzsungelben….

Tovább nem mert a lehetőségeken gondolkodni.

Elhessegette ezeket gondolatokat, és tárcsázta a repteret. Megvolt a gép indulásának ideje, már csak taxit kellett fognia és a reptérre vitetnie magát.