-         Hayley! Végre! – könnyebbültem meg, mikor elértem.

-         Mi baj? – kérdezte a nővérem.

-         Valakinek muszáj volt hallanom a hangját.

-         Akkor miért nem a tudakozót hívtad?

-         Hülye.

-         Igaz, hogy Podolskival mész Olaszországba?

-         Igen, de… még jön öt másik személy.

-         Schweinsteiger…

-         Igen, meg a barátnője, meg a barátnőjének a barátnője… meg Christian meg Bianca…

-         Figyelj… majd még hívlak… chiao, Blair.

-         Chiao.

Blairnek teljesen üres volt a napja. Elnyúlt a hatalmas, hófehér ágyán és körülnézett. Imádta a lakását. Hatalmas, minden hófehér. A nappaliban és a hálóban legalábbis. Élénkzöld növények vannak az ablakban. Kitette maga mellé hófehér (és vadonatúj) telefonját, ami vetekedett egy átlagos autó árával. És ami ebben a pillanatban játszotta le a csengőhangot.

-         Igen? – szólt bele Blair.

-         Szia… zavarlak? – kérdezte Bianca.

-         Nem, tényleg.

-         Blair… ráérnél esetleg…

-         Moziba vagy kávézóba vagy plázába megyünk?

-         Nekem édes mindegy.

-         Akkor mindenhová. Egyre ott leszek a Starbucksnál.

-         Oké, bye.

-         Bye. – tette le a lány, majd az órára nézett. Fél egy.

Bianca a Starbucks előtt állt. A telefonjára nézett. 12:59. Blair végre megjött.

-         Bocs, hogy késtem. – mondta.

-         Én jöttem sokkal hamarabb – mosolygott Bianca.

Egy óra múlva Bianca már mindenről tudott. Hogy Isaias összejött Rosieval, hogy Lukassal mentem arra az akármire, hogy Bastian segíteni akart Lukasnak.

-         Sajnállak. – keverte meg az epershakét.

-         Nem azért mondtam, hogy sajnálj.

-         Nem is csak azért… de a modelleket rögtön üresfejű Barbie-babáknak azonosítják. Te meg teljesen más vagy, mint… mint mondjuk Sarah… - mondta akadozva, mivel nem akarta hogy valaki kihallgassa, és másnap címlapon legyen.

-         Gyere hozzám el, közel lakom. – álltam fel.

A hét majdnem minden napját együtt töltöttük, és nagyon megszerettem Biancát. Megtudtam, hogy húszéves, Münchenben született, négy éve ismeri Christiant és sebészápoló. Meglepően csinos egyébként. Derékig érő fakó szőke haja van, zöld szeme és hát elég alacsony. Százhatvanhárom centi. Így aztán két hét múlva együtt pakoltunk be Olaszországi nyaralásunkra.

- Ezt rakjam be? – mutatott fel egy égkék szandált.

- Ne.

- És ezt?

- Azt igen. És én ezt?

- Mindenképpen. – úgyhogy röpke kér óra múlva elégedetten ültünk a bőröndünkre (ha leszálltunk volna, nyilván kiborul belőle a rengeteg ruha)