Leona a gondolataiba mélyedve ült az ebédlőasztalnál. Sebastiannak is feltűnt a lány lehangoltsága. Egy ideje már nem volt olyan lelkes. A mindig jókedvű, és mosolygós lány szemében szomorúság látszott. Leona nem volt éhes, így felállt az asztaltól és szó nélkül távozott.

Sebastian kérdőn nézett feleségére.

-          Hagyd egy kicsit!- kérte Danica.

-          De aggódom érte.- magyarázta Sebastian.

-          Tudom, és engem is aggaszt a letörtsége.- vallotta be a nő.

-          De azért én megpróbálok beszélni vele.- válaszolta Sebastian.

-          Hát remélem sikerül!

Sebastian aggodalmas tekintettel nyitott be lánya szobájába. Leona az ablak előtt állt, és észre se vette, hogy látogatója érkezett, csak apja hangjára kapta fel a fejét. Megfordult és értetlenül nézett az apjára.

Sebastian szó nélkül ült le az ágyra, Leona nem értette, hogy mi van.

-          Olyan furcsa vagy mostanában.- kezdte Sebastian, miközben aggodalom ült ki az arcára.

-          Én?- kérdezte csodálkozva Leona, és mosolyt erőltetett az arcára.

-          Az ebédnél is csak merengtél, és nem is nyúltál az ételhez.

-          Nem voltam éhes.- magyarázta a lány.

-           Már napok óta nem vagy éhes.- jegyezte meg az apja.

Leona kérlelőn nézett az apjára.

-          Aggódunk érted.- válaszolta Sebastian.

-          Nem kell, jól vagyok.

-          Biztos?- kérdezte továbbra is aggódó arccal Sebastian.

-          Aha.- válaszolta Leona, miközben érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Sebastian ijedten nézett a lányára. A lány nem bírta tovább és eleredtek a könnyei. Védelmezőn ölelte magához a lányt. Percekig álltak összeölelkezve, mire végre Leona kissé megnyugodott, és abba tudta hagyni a sírást.

-          Bocsi…- kezdte a lány.

-          Ugyan már!- kérte Sebastian.- Inkább üljünk le! Ugye most már elmondod mi a baj?- kérdezte reménykedve az apja.

A lány csak bólogatott. Leona letörölte a könnyeit, majd mély levegőt vett. Sebastian bíztatón fogta meg a kezét. Nehezen jöttek a szavak a lány szájára.

- Hát nem is tudom… hol kezdjem… Minden akkor lett kusza, mikor Seb után utaztam a versenyre.- emlékezett vissza a lány.- Már akkor furcsán viselkedett, mintha nyűg lettem volna a számára…- mesélte a lány.

Sebastian figyelmesen hallgatta a lányt.

- Aztán bevallotta, hogy szerelmes egy lányba…- folytatta gondterhelt arccal Leona. Nem tudta tovább mesélni, mert újra a sírással küszködött.

- És ez a lány nem te voltál.- fejezte be a lány helyett Sebastian a mondatot.

Leona kétségbe esetten nézett rá.

-          Mi lesz most?- kérdezte kétségbe esetten.

-          Hát, vagy megjön az esze… vagy az idő elfeledteti veled.

-          Hogy felejthetném el, hisz a legjobb barátom.- nézett fájdalmasan az apjára Leona.

-          Akkor pedig jön valaki más, aki feledteti.- vélekedett Sebastian.

-          Jaj, te ezt nem értheted! Te nem voltál ilyen helyzetben.- vélekedett a lány.

-          Azért ezt én nem merném kijelenteni.- válaszolta elgondolkodva Sebastian.

-          Hogy mi?- kérdezte felkapva a fejét Leona.- Ezt hogy érted?

-          Nekem is meg kellett békélnem egy helyzettel… hogy nem engem választott a szeretett lány.- mesélte Sebastian lehangoltan.

-          És hogy sikerült? Mármint túllépni rajta?- kérdezte elképedve Leona.

-          Úgy, hogy mellette maradtam…

-          Ennyi? De nem volt nehéz?

-          Minden pillanat nehéz volt… de aztán megismertem az anyádat.- magyarázta Sebastian.

-          Ennyire nagy hatással volt rád?- kérdezte csodálkozva Leona.

-          Igen.- válaszolta elmosolyodva Sebastian. Ez a derültség a lányra is átragadt, és már nem volt olyan szomorú a tekintete.

-          Velem ez biztos nem fog megtörténni.- vélekedett Leona.

-          Hát, ha itthon ülsz a négy fal közt, akkor biztos nem.- válaszolta kissé ironikusan az apja.

A lánynak be kellett látnia, hogy részben igaza van, bár ő a jelenlegi lelki állapotában nem lenne képes bárkivel is megismerkedni, és persze nem is akart.

- De mi van, ha nem megy? Mi van, ha mindenben és mindenkiben őt keresem?- kérdezte elmerengve Leona.

- Akkor vársz türelemmel…- Sebastian csak ennyit tudott tanácsolni a lánynak, bár tudta ez a legnehezebb, a reménytelen várakozás.

- De nagyon nehéz… nincs pillanat, hogy ne gondolnék rá, és nem jutna eszembe egy közös emlék…

- Tudom mennyire rossz, és fájdalmas, de erős lány vagy Leona, ki fogod bírni.- bíztatta az apja.

Este aztán Sebnek rengeteg mesélni valója volt Sisu számára. Sajnálta, hogy nem csak jó dolgokat kellett megosztania vele. Még csak 1 napja volt távol tőle a lány, de már így is nagyon hiányzott neki. Sisu se volt túl jó passzban, mert többet kellett bent lennie az órákon, mint amire számított, de legalább a következő hétvége az övék volt.

Sisu bíztatta a srácot, hogy ne adja fel, és adjon időt az anyjának, mert az övénél rosszabb biztos nem lehet. Seb hitt a lánynak, és reménykedett, hogy az apja is elér nála valamit. Lassan jött szemére az álom, mert fejében számtalan gondolat járt.

Nico aggodalmas tekintettel szállt be a kocsijába. Még épp hogy világosodni kezdett, mikor útnak indult. Várt rá jó pár óra autózás, de nem bánta. Végre saját maga vezethetett, és a tájban is tudott gyönyörködni.

Dél körül járhatott mikor megérkezett a svájci kisvárosba. Rég járt erre, tán évekkel ezelőtt a fiáért jött ide, de mióta Seb nagykorú lett, már nem kellett érte jönni, igaz kevesebbet is látta őt az elmúlt évek alatt.

Megállt a hófehér ház előtt. Még tétovázott pár percet, majd kiszállt a kocsiból. Sose értette Vénuszt, mért mondta régen neki, hogy olyan magabiztos minden helyzetben. Pedig ha tudta volna, hogy mik játszódnak le benne! 

 Szóval most ott állt a ház előtt és próbálta összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy Vénusz az évek alatt magára talált, és határozottabb, ezzel együtt pedig makacsabb lett. Nico szerint a sok egyedüllét tette ilyenné. Ahogy ezt végig gondolta kinyílt a bejárati ajtó, és megpillantotta az ismerős alakot.

Vénusz is észrevette Nicot, aki pár méterrel előtte állt. Értetlenül nézett rá. Nico tett pár lépést a nő felé. Vénusz pedig csak állt és továbbra is értetlenül nézte őt.

-          Szia.- szólalt meg végül Nico.

Vénusz csak bólintott.

-          Beszélhetnénk?- kérdezte óvatosan Nico.

-          Ha nagyon muszáj .- válaszolta sóhajtva a nő.

-          Igen… muszáj.- ismételte Nico.

-          Tudod a járást.- válaszolta Vénusz, majd elindult vissza a házba, Nico pedig követte.

Mikor beértek a nappaliba Vénusz leült és kérdőn nézett a férfira.

-          Seb miatt jöttem…- kezdte Nico.

Vénusz maga elé meredt és nem nézett Nicora, miközben az beszélt.

-          Úgy érzi, ha a szerelmet választja, elveszíti az anyját .- magyarázta Nico.- És ha továbbra is ezt csinálod vele, akkor jó úton haladsz e felé. Tudom, hogy az életed értelme… de akkor mért nem tudod elfogadni a döntését? Nekik semmi közük nincs ahhoz, amin mi keresztülmentünk.- érvelt Nico.

Vénusz nem reagált a hallottakra.

-          Mért vagy ilyen makacs Vénusz Shaffer? Mire jó ez? Mért akarod mindenáron elveszteni a fiad? Mert ezzel a makacssággal csak azt éred el!- magyarázta indulatosan Nico.

Vénusz erre már felkapta a fejét és rosszallóan nézett Nicora.

-          És ez a hallgatásod!- méltatlankodott tovább Nico.- Az őrületbe akarsz kergetni mindenkit? Mért nem lehet végre lezárni a múltat? Nem igaz, hogy neked akkor jó, ha fájnak az emlékek!

-          Nem értesz semmit.- szólalt meg végül Vénusz.- Nem te éltél vele 3 évet… és nem téged hagyott el egy boszorkány miatt….- zúdította sérelmét Nicora Vénusz.

-          De ez a múlt, ez rólad és Kimiről szól, nem pedig Sebről és Sisuról.- magyarázta Nico.

-          Igaz, hogy nem, de nem engedem, hogy a fiamnak fájdalmat okozzon az a csitri.

-          Csak hallanád magad! Nem hiszem, hogy egy igazi anya boldogtalannak akarja látnia az egyetlen fiát .- válaszolta kiábrándultan Nico.

Vénusz dühösen nézett a férfira.

-          Végig hallgattalak, de te se mondtál újat… mind egyformák vagytok.- vélekedett Vénusz felháborodva.

-          Jól van, te már csak tudod!- kapta fel a vizet Nico.

Vénusz rég látta ilyennek a férfit, talán akkor, mikor szakítottak. Nagyon meglepődött a viselkedésén, de tartotta magát a döntéséhez, amit csak ő tartott helyesnek.

-          Te pedig tudod, merre van a kijárat.- válaszolta izzó tekintettel a nő.

Nico széttárta a kezeit és csalódottan nézett Vénuszra.

-          Még itt vagy?- kérdezte indulatosan Vénusz.

 Nico csalódottan indult meg a kijárat felé. Nem értette, mért olyan nehéz Vénusznak elfogadni a helyzetet. Seb még fiatal volt, Sisu még fiatalabb, lehet, hogy nem is egy életre szólna a kapcsolatuk. Kiért az autójáig. Beszállt, majd még egy pillantást vetett a házra. Rossz érzésekkel indult haza.