Sisu unottan lépdelt a hatalmas épület lépcsőjén lefelé. Az üres épület vízhangozta a lépteit. Kiért a szabadba. A nap már a horizonton járt. Fáradtan nézett a távolba, majd elindult a szokott útvonalán. Épp az egyik átjáróban haladt át az úttesten, mikor szinte a semmiből felbukkant egy fekete autó. Sisu hírtelen ledermedt, mikor érzékelte a jármű sebességét… tudta, hogy nem fog tudni megállni előtte, és úgy érezte, mintha nem is állna szándékéban, hogy kikerülje őt. Ez volt az utolsó, amire emlékezett.

Aztán fehérre festett falak közt ébredt. Mikor kinyitotta a szemét, az éles fény bántotta a szemét, és pár percbe beletelt, mire megszokta a szeme a világosságot. Fel akart ülni az ágyon, de éles fájdalom hasított a karjába. Lenézett rá és látta, hogy be van gipszelve. Próbálta a lábát mozgatni, de mintha éles tűkkel szurkálták volna. Nem értette mi történt vele, és mi az amire nem emlékszik. Talált az ágya fölött egy nővérhívó csengőt. Megnyomta, aztán várt. Kisvártatva megérkezett egy fiatal nővér. Sisu rengeteg kérdést zúdított rá.

-          Hogy sorban haladjak-, kezdte a nővér- két napja hozták be mentővel, eltört a keze, és a bokája szilánkosra tört, megműtötték és kapott egy csomó nyugtatót, hogy ne érezze a fájdalmat .- mesélte a nővér.

Sisu kétségbe esetten nézett a nővérre.

-          Hol vannak a cuccaim?- kérdezte.

-          Ott a szekrényben.- mutatott a lány ágya melletti szekrényre.- De még nem kelhet fel.- tette hozzá a nővér.

-          Akkor megkeresné a telefonomat?

A nővér segített neki, de sehol nem találta azt.

- Sajnálom, de mindent végignéztem.- mondta széttárt karokkal a nővér.

- Semmi gond. Biztos elhagytam valahol.- válaszolta lehangoltan Sisu.

- Tudok még segíteni valamiben?- kérdezte a nővér kedvesen.

- Árulja el, melyik városban vagyok, és milyen nap van!- kérte Sisu.

- Vantaa városi kórházában, és szombat van.- érkezett a válasz.

- Már szombat van?- kérdezte elképedve Sisu. Te jó ég nekem már tegnap….- kezdte de nem tudta folytatni elkeseredettségében.

- Szerezzen nekem egy telefont!- kérte Sisu.

- Rendben.- válaszolta a nővér azzal otthagyta őt.

Sisu elkeseredett, mikor arra gondolt, hogy senki nem tudja, hol lehet most. Hisz nem csak a telefonját hagyta el, de még igazolvány se volt nála. Tuti, hogy Seb halálra izgulta magát, és az apja is aggódik már érte, hogy 2 napja nem jelentkezett nála. Mikor láthatja viszont őket?

Seb tanácstalanul állt a szálloda recepcióján. Nem értette, hogy a lány mért nem érkezett még meg. Előző nap is próbálta már hívni, de ki volt kapcsolva a telefonja. Biztos valamivel megbántotta, azért nem akarja látni. Próbált visszagondolni az elmúlt napokra, és végül arra jutott, hogy túl sokat foglalkozott a maga bajával, és nem igazán figyelt a lányra. Mi van, ha neki is voltak problémái? Sőt ez nem kérdés, mert tudja, hogy voltak problémái.. Figyelnie kellett volna rá, és nem csak a maga bajaival foglalkoznia.

Dühös és kétségbe esett volt. Már megint elvesztette a lány nyomát, és azt se tudja, merre induljon keresni. Tudta, hogy utoljára Kiminél lakott, de aztán az rémlett neki, hogy azt mondta, hogy a suli kollégiumában marad, hogy ne kelljen utaznia mindennap.

A másik lehetőségre, miszerint érhette valami baleset a lányt, már gondolni se mert. Felment a kivett szobába és próbálta újra átgondolni a történteket.

Kimi türelmetlenül pillantott az órájára. Szombat délelőtt volt, és a lánya még mindig nem hívta. Pedig megígérte, hogy legkésőbb szombat reggel 8-ig hívja. Fél 11 volt. Nem szerette csak úgy ok nélkül zavarni a lányát, de most már nagyon aggódott így megpróbálta hívni. Ki volt kapcsolva a telefonja. Kiminek rossz érzése támadt, mert Sisu sose kapcsolta ki a telefonját. Félt, hogy valami baja eshetett neki. Gyorsan cipőt és kabátot húzott, majd lesietett a garázsba. Gyorsan felidézte magában a lány iskolájához vezető utat, majd gázt adott, és kihajtott a garázsból.

 Pár óra alatt ott volt. Egyenesen az igazgatóhoz ment. Nem érdekelte, hogy a titkárnő szerint nagyon el van foglalva. Mikor benyitott az irodába, az ötven körüli férfi értetlenül nézett rá. Kimi is egy pillanatra megtorpant, majd visszazökkenve megindult az igazgató felé.

-          Jó napot! Kimi Räikkönen vagyok, a lányom miatt jöttem.- hadarta Kimi miközben az igazgató asztalához ért.

-          Üdvözlöm.- válaszolta felvont szemöldökkel a férfi.-  Petri Koskinen.- mutatkozott be ő is.- Miben segíthetek?- kérdezte készségesen.

-          Ahogy mondtam, a lányom, Sisu Räikkönen miatt jöttem. Végzős hallgató, nappali tagozatos, de mivel pár napot kihagyott, hogy bepótolja a lemaradást, így a kollégiumban maradt… viszont tegnap óta nem tudom elérni telefonon.- vázolta a helyzetet Kimi.

-          Értem. Annak utána tudok nézni, hogy megjelent-e az órákon, de a többiről a kollégiumban kéne felvilágosítást kérnie.- válaszolta kis gondolkodás után Koskinen.

-          Rendben.- válaszolta kissé lehangoltan Kimi, bár nem számított ő se többre, egyelőre.

Az igazgató átvezette egy másik irodába, ahol egy adminisztrátor hölgy utánanézett a tegnapi napnak. Sisu minden óráján megjelent, és elég későn du. 5-kor lett vége az utolsónak. Még annyit megtudott, hogy az egyik tanár látta távozni az épületből, egyedül.

Kimi megkapta a kollégium címét, és rögtön útnak is indult. Ott annyival tudott meg többet, hogy lánya előző nap reggel elindult az iskolába, de vissza nem ment már aznap. Mivel hivatalosan nem volt bentlakó, így a kollégiumnak nem volt kötelessége jelezni az esetet. Kimi ezen nagyon felidegesítette magát. Mégis hol keresse? Mi van, ha történt vele valami? Mért nem tud senki semmit?

Első ötlete az volt, hogy Sebet hívja fel. A srác nagyon meglepődött Kimi hívásán. De egyben meg is örült neki, mert végre volt még valaki, akinek feltűnt Sisu eltűnése. Értetlenül álltak a dolgok előtt, de legalább Kimi megnyugtatta, hogy lánya nem neheztelt rá semmiért, hisz lelkesen készült a hétvégi találkozójukra.

Szinte egyszerre ötlött fel bennük Jenni neve. Ahogy újra és újra végiggondolták a történteket egyre biztosabbak lettek benne, hogy a nő keze lehet a dologban. Kimi nem is tétlenkedett, gyorsan elköszönt a sráctól, és visszaszállt a kocsijába. Útközben hívta Jennit. A kaskisaari-i házukban volt éppen. Kimi csak annyit mondott neki, hogy fontos dolgot akar megbeszélni vele.

Sisu elszundíthatott, mert mire feleszmélt a nővér újra a szobában volt, és épp az infúziót cserélte ki.

-          De jó, hogy felébredt! Hoztam egy mobilt, erről telefonálhat.- mutatta a nővér egy bíztató mosoly kíséretében.

-          Köszönöm.- hálálkodott Sisu.

Elvette a telefont és próbálta felidézni a számokat. Először csak kuszaságok jutottak eszébe, és kezdte elveszteni a reményt, hogy képes lesz felidézni az apja vagy Seb számát. Végül összeállt a számsor, és remélte, hogy emlékezete nem hagyta cserben most.

Megnyomta a hívás gombot.

Ismerős hang szólt a telefonba.

-          Tessék. Sebastian Shaffer Rosberg vagyok.

-          De jó, végre hallani a hangod!- szólalt meg megkönnyebbülten a lány.

-          Sisu? Tényleg te vagy az?- kérdezte felderülve Seb.

-          Igen.- válaszolta derűsen Sisu.

-          Hol vagy most? És mért nem tudtalak elérni telefonon? Jól vagy?- sorolta a kérdéseit Seb.

-          Jaj, ez hosszú történet, majd elmondom, ha itt leszel.

-          Oké, de hol vagy most?

-          Ne ijedj meg, kórházban, Vantaa-ban. Kérlek, gyere értem!- kérte elkeseredetten Sisu.

-          Mi történt? És hogyan?- faggatta tovább Seb.

-          Balesetem volt, de nem emlékszem a dolgokra… kérlek, siess!

-          Rendben, rohanok hozzád.- ígérte Seb.

Még elköszöntek egymástól, a srác pedig a bérelt kocsijához sietett.