- Apa?- hallotta a meglepődött hangot maga mögött Sebastian.

Meg sem fordulva válaszolt.

-          Lányom?- kérdezte aggodalommal a hangjában.- Mióta vagy itt?

-          Egy ideje.- kezdte a lány, közben pedig az apja mellé ért.

Értetlenül nézett rá.

-          Ez mi volt?- kérdezte értetlenül Leona.- És mióta tart?- faggatta tovább kétségbeesetten a lány.

-          Nézd Leona…ez elég bonyolult helyzet…. És sok mindenről nem tudsz. –magyarázta Sebastian.

-          Akkor épp ideje, hogy elmond.- nézett könnyes szemmel apjára Leona.

Sebastian próbálta megölelni a lányát, de az eltolta magától.

-          Üljünk le!- kérte Sebastian.

Fogalma sem volt, hogy kezdje és hogyan, de belátta, hogy nem halogathatja tovább. Miután leültek az étkezőasztalhoz, Sebastian belekezdett a történetbe Nicoról, Kimiről, Vénuszról, és magáról. Mikor elmesélte, hogy a keresztanyja el akarta dobni az életét magától, az ő hülyesége miatt, Leona arca elsápadt.

-          Jól vagy?- kérdezte aggodalmas arccal az apja.

-          Igen… csak ezt nem tudtam…és olyan hihetetlen az egész történet…én keresztanyut mindig erősnek, határozottnak láttam…és és…én nem értem őt.- fogalmazta meg a gondolatait a lány.

-          Mi se fogjuk megérteni soha…de azóta Vénusz tényleg ilyen volt, amilyennek te is láttad .- értett vele egyet Sebastian, majd folytatta a történetet.

-          Hogy tudtál ennyi mindent magadba tartani eddig?- kérdezte Leona értetlenül.

-          Néha nagyon nehéz volt… és nem akartam fájdalmat okozni senkinek se. Mi lezártuk a múltat és megfogadtuk, hogy sose nézünk hátra, csak előre a jövőbe.

-          De akkor anyával mi lesz most?- kérdezte kétségbe esve Leona.

-          Én őt szeretem…

-          De te meg keresztanyu….

-          Az a múlt volt, de nekünk mást szánt az élet, ez egy pillanatnyi megingás volt, ami mindkettőnket rádöbbentett arra, hogy egymás nélkül kell boldognak lennünk, de mindig számíthatunk egymásra.

-          Ennek örülök… és tudom, hogy anyát szereted…- válaszolta megkönnyebbülten Leona.

-          Akkor meg tudsz érteni?- kérdezte bűnbánó arccal az apja.

Leona csak bólintott, és megölelte az apját. Sebastian pedig megkönnyebbülten viszonozta az ölelését.

Seb nem találta a helyét a szállodában. Volt még pár órája az időmérőig, de nem tudta lefoglalni magát. Sisut nem akarta zavarni, hiszen aznap már majd egy órát beszéltek telefonon. Derűs, meleg idő volt, így úgy döntött, hogy sétál egyet a városban.

Nem igazán tudták lekötni a látottak. Az előtte álló időmérőre sem akart gondolni, mert nem lehetett ott a lány, aki erőt adott volna neki. Aztán lassan eltelt az idő, és már indulhatott is a pályára.

Silverstone hosszú kihagyás után szerepelt újra a versenyhelyszínek közt, így Sebnek néhány tesztelési napot, és a szabadedzéseket kivéve nem sok tapasztalata volt erről a pályáról. Persze ez azért nem rettentette el, mert úgy vélte a váratlan események bármikor boríthatják a papírformát.

Egykedvűen ment átöltözni, majd vonult be a boxba és a megbeszélések után elfoglalta a helyét. Sisura gondolt, mikor a pályára hajtott. Egy dolog éltette, hogy ha vége a versenynek újra láthatja. Viszont annak kifejezetten örült, hogy a verseny után nem kell átutaznia a fél világot, hogy láthassa.

Megkezdődött az időmérő, Seb néhol kisebb hibákat vétett, de benne volt az első háromban. Az időmérő végső sorrendje is ez lett, Angelo, a csapattársa az első, Daniel a második ő pedig a harmadik helyről indulhatott a másnapi futamon.

A csapattársa sikerének örült, de jókedvét beárnyékolta, hogy Dani megint előtte végzett. Mielőtt visszaindult a szállodába, még utánanézett a pontverseny állásának. Dani vezetett 3 ponttal. Össze kellett szednie magát, ha nem akart még nagyobb hátrányba kerülni a holnapi versenyen. Összesen 7 versenyük volt még az idényben, és az alatt még minden megtörténhetett. Aztán elhessegette a borús gondolatait, és visszaindult a szállodába.

Este megint beszélt a lánnyal telefonon, így már könnyebben és nyugodtabban tért nyugovóra aznap.

Vénusz kiszállt a kocsiból és elindult a ház felé. Mikor a bejárathoz ért megtorpant egy pillanatra, mert felrémlettek az emlékei, és ezzel együtt a fájdalmai is. De nem volt jobb ötlete, hova is mehetne, így erőt vett magán és belépett a házba.

Ismerős berendezés fogadta, és ez kissé megnyugtatta zaklatott lelkét. Szinte mintha csak napok teltek volna el az utolsó itt töltött órák óta. Titkon abban reménykedett, hogy újra jóra fognak fordulni a dolgok. Még mindig ragaszkodott az elhatározásához, hogy Seb nem találkozhat azzal a lánnyal. A Sebastian és közte történt csók is felkavarta, így ez is nehezítette a megnyugvását. Kiment újra a kocsihoz és bevitte a házba a magával hozott cuccokat. Végül belefeledkezett a főzésbe, és nem rágódott már a dolgokon. Este kimerülten dőlt le a tévé elé és pár perc alatt elnyomta az álom.

Éjfél körül riadt fel a saját hangjára. A végtagja elgémberedtek, ahogy a fotelban feküdt összekuporodva. Zaklatottan vette a levegőt, és beletelt pár percbe mire újra normálissá vált a légzése. Felkelt és kibotorkált a konyhába. Hidegvizet vett elő a hűtőből. Miközben kortyolgatta, eszébe jutott a rémálma, mely nagyon kusza és értelmetlen volt, de mégis felkavarta.

A múltról álmodott, egy másféle verzióról, mert kórházban volt és az orvosok a fia életéért küzdöttek. Annyira élénken élt benne a fájdalom érzése, hogy éles fájdalom nyilallt a hasába. Ő rögtön a hasához kapott. Hosszú pillanatokig nem tudott felegyenesedni a fájdalomtól, majd mikor lassan enyhülni kezdett, képes volt pár lépést tenni az egyik székig. Megkönnyebbülten ült le, és könnyek szöktek a szemébe.

Úgy érezte, hogy ez egy figyelmeztetés volt, hogy elveszítheti a fiát, ha nem képes megbékélni a helyzettel. Nem akart erre gondolni, így megkereste a vész esetére elrakott altatóját és bevett pár szemet belőle. A hatásra nem kellett sokat várnia, percek múlva alig bírta nyitva tartani a szemét, és muszáj volt ledőlnie az ágyra, mert testét ólomsúlyúnak érezte. Újra álomba szenderült.

Sisu egykedvűen üldögélt az ágya szélén, épp erőt próbált gyűjteni a felkeléshez. Ekkor lépett be az apja a szobájába. Kérdőn nézett rá.

-          Hát te, hova készülsz?- kérdezte elkerekedett szemekkel.

Sisu nem válaszolt, csak lehangoltan nézett apjára.

-          Lesz ez még jobb is!- bíztatta Kimi.

-          A lábam, vagy a többi?- kérdezett rá a lány.

-          Mindkettő.

-          Hát a lábamban jobban hiszek, mint a többiben.

-          Ne legyél ilyen pesszimista!- kérte Kimi.

-          Szerinted, van okom az optimizmusra?- kérdezte gúnyosan Sisu.

-          Most úgy látod, hogy nincs, de mindig van remény.- emlékeztette Kimi.

-          Hát, én kíváncsi lennék akkor arra, hogy most neked mi számít reménynek?- kérdezte érdeklődve a lány.

-          Itt vannak a gyerekeim… - kezdte Kimi, majd elhallgatott.

Sisu kérdőn nézett rá, de az apja nem tudta vagy nem is akarta folytatni. Inkább magára hagyta a lányt a szobájában. Sisu most már még nagyobb késztetést érzett arra, hogy megpróbáljon felkelni, mert a végére akart járni ennek a dolognak. Percek alatt sikerült is elbotorkálnia a szoba ajtajáig, majd a lefelé vezető lépcsőig. Minden egyes lépcsőfok megtétele nagy fájdalommal járt, de nem adta fel. Már csak pár lépcsőfok volt hátra, mikor éles fájdalom hasított a lábába, és ettől elvesztette az egyensúlyát. Szerencséje volt, mert Kimi épp akkor lépett be a házba, és még idejében el tudta kapni a lányt. Mérgesen nézett rá. Sisu meg próbált kedvesen mosolyogni, mintha semmi se történt volna.

-          Pár percre hagylak magadra, és tessék!- mérgelődött Kimi, miközben ölbe vette és visszavitte a szobájába a lányát. Sisu bocsánatkérőn nézett rá.

-          Halljam, milyen halaszthatatlan dolgod akadt a földszinten?- kérdzete számon kérőn az apja.

-          Az előbb valamit még mondani akartál- kezdte a lány- És én tudni akartam, mi volt az.

-          Nem lényeges dolog.- válaszolta semleges hangon Kimi.

-          De számodra sokat jelenthet, mert ki kellett szellőztetni a fejed…- ellenkezett Sisu.

Kimi csak némán ült a lány mellett, és nem tudott megszólalni.

-          Apa!

-          Nem tudom, mit mondhatnék.- szólalt meg végül elmerengve az apja.

Sisu érdeklődéssel fordult feléje.

-          Elhívtam magammal Finnországba…és ő velem jött. Úgy éreztem, hogy segítenem kell neki, hogy ne szenvedjen annyira…előtte hagyta el Nico, egy félreértés miatt…amihez nekem is közöm volt. Szóval tartoztam neki ezzel.- kezdte Kimi felidézni a történteket. Sisu lehajtott fejjel hallgatta az apját.

-          Ez volt a szobája míg itt voltunk.- magyarázta Kimi, miközben egy pillanatra felderült az arca. Majd komoran folytatta.

-          Szinte elviselhetetlen volt látni a lelki szenvedését, és tudni, hogy nem segíthetek rajta….próbáltam lekötni, elvittem a szüleimhez, de mikor egy kicsit is magára maradt, mindig magába fordult… és én már kezdtem feladni. Ő még akkor nem tudta, hogy a fájdalma csak akkor fog enyhülni, ha más foglalhatja el a szívét… megpróbáltam közelebb kerülni hozzá, de minidig elutasított. Nem akart tovább lépni, és én már nem tudtam csak barátként segíteni…és nem is csak barátként akartam mellette lenni.- itt megállt a mesélésben, hogy összeszedje a gondolatait.

-          Az utolsó este kikapcsolódtunk egy kicsit, de ez se segített, egyre csak menekült az érzései elől. Próbáltam beszélni neki az érzéseimről…de nem segített….aztán idővel rájött, hogy nem tiltakozhat az érzései ellen .- fejezte be Kimi a történetet.

Sisu látta Kimi lehangoltságát, így bíztatón tette a vállára a kezét. Kimi hálásan nézett rá.

-          Ugye Seb anyukájáról beszéltél?- kérdezte óvatosan Sisu.

Kimi alig észrevehetően bólintott. Sisu tovább faggatta.

-          És mi volt aztán? Sokáig boldogok voltatok?

-          Ha a napok hosszú időnek számítanak…- válaszolta még mindig lehangoltan az apja.

-          Ha nem akarod… nem, muszáj beszélned róla!- ajánlotta végül Sisu.

Kimi hálásan nézett rá.

-          Köszönöm. Néha, nehezen talál rá az ember az igazira, és csak akkor jön rá, hogy ő volt az, mikor már tovább lépett.- magyarázta Kimi.- Remélem veled, sose fog ez megtörténni!

-          Hát, én is remélem! De mért nem beszélsz vele?- kérdezte kíváncsian Sisu.

-          Mégis mit mondhatnék neki?

-          Hát az érzéseidet.

-          Nem hiszem, hogy számítanának már…túl sok idő telt el azóta.- vélekedett Kimi.

-          De nem tudhatod biztosan… lehet, hogy ő is csak rád vár…

-          Az egyetlen próbálkozásom alkalmával elküldött.

-          Persze, mert akkor minden új volt neki. Seb meg én meg te…- sorolta a lány.

-          Hát, nem tudom… szerintem nem jó ötlet .- gondolkodott el rajta Kimi.

-          De akkor meddig akarsz várni?- kérdezte érdeklődve Sisu.- Ne érts félre, de te se leszel fiatalabb…- magyarázta a lány.

-          Kösz.- nézett elképedve lányára Kimi.

-          De akkor is ez az igazság.

-          És jól vagy egyébként, nem fáj a lábad?- próbált témát váltani Kimi.

Apa…ne válts témát!- szólt rá a lány.