Kialudtak a piros lámpák és elrajtolt a mezőny. Seb megtartotta a pozícióját, és az élen sem történt változás. Az az 1-2 másodperces különbség nem akart csökkeni Dani és közte. Szinte egyszerre végezték el a boxkiállást, persze hiba nélkül. Seb lassan belenyugodott, hogy a mai nap nem az övé. Pedig jó lett volna egy jó hírrel beállítani Sisuhoz. De nem ment neki. A csapatfőnöke szavai jutottak az eszébe. Még mindig nem volt képes az érzelmei kizárásával versenyezni. Egyszerűen nem ment neki. Túl sok minden bántotta, túl sok bizonytalanság volt az életében, ő nem volt felkészülve ezekre… csak versenyezni akart, és a legjobb lenni.

Az utolsó körüket kezdték meg. Hiába adott bele mindent Seb, nem tudta eléggé megközelíteni Danit, így harmadikként ért célba. Még örülhetett is volna ennek a helyezésnek, de ő győzni akart. A dobogóra felállva ugyan mosolygott, de ez nem őszinte mosoly volt a részéről, csak a külvilágnak szólt. Közben a lelke szomorú volt.

A verseny után első dolga volt Sisut felhívni. A lány gratulált neki és örült ennek a helynek is. Ez kissé megnyugtatta a srácot. Hiába kezdte el sorolni a kifogásait, Sisunak mindenre kész válasza volt, és a beszélgetésük végére már Seb is úgy érezte, hogy ő győzött. Végül is pontot szerzett, és épségben behozta a kocsit. Lehetett volna rosszabb is…

Már alig várta, hogy repülőre ülhessen, és Finnország felé tarthasson. Lelkesen pakolta össze cuccait a szállodai szobájában.

Vénusz iszonyatos fejfájással ébredt. Hírtelen nem is tudta, hogy hol van. De aztán beugrottak az elmúlt napok. A gyomra kavargott, és mikor megpróbált felkelni forgott vele a szoba. Kicsit megijedt ezektől a tünetektől, de megpróbált nem bepánikolni. Továbbra is fekve maradt. Közben kezébe vette a telefonját. Seb kereste rengetegszer. Nem volt ereje, és kedve sem beszélni vele, de azért küldözz neki egy sms-t, hogy még él.

Végre sikerült összeszednie magát, és már nem szédült, így felkelt az ágyból. A lábait gyengének érezte, muszáj volt leülnie újra. Többszöri próbálkozás után jutott el a konyháig. Hát nem volt túl lelkese, hogy fizikailag is kikészült, de nem volt ereje ezen rágódni. Próbált valamit enni, de nem kívánta az ételt, csak vizet és kávét ivott. Tudta, hogy nem a legjobb párosítás, de mást nem volt képes befogadni a szervezete.

Csüggedten üldögélt a konyhában. Azon merengett, hogy mért is jött ide. Ez az egyedüllét most nem volt olyan felemelő és megnyugtató, mint régen. Inkább még jobban lehangolta, és a fizikai fájdalmak se tetszettek neki. De makacs volt, és nem akarta, hogy bárki tudjon erről, így kitartott az elhatározása mellett. Elbotorkált a fürdőszobáig és fürdővizet engedett magának, közben pedig keresett valami vidám zenét. Mikor elkészült a fürdő, fáradtan merült a habos vízbe. Ahogy feküdt a kádban, és hallgatta a zenét, egyre jobban elszomorodott és kilátástalanabbnak látta a jövőjét.

Elrontotta az életét, elmenekült az esküvőjéről, egy fellángolás miatt, majd sodródott az élettel és mire újra magára talált már voltak meg nem változtatható dolgok az életében. Arra gondolt, hogy mi lett volna ha Niconak megbocsát, és újra összejönnek, akkor most Seb normális családban élhetne, de neki a legbonyolultabb szerelem kellett, hisz tudta, hogy Kimivel semmi sem volt egyszerű, de a szíve hozzá hajtotta, csak azzal nem számolt, hogy a férfi nem egy életre akarja őt. Nem értette, mért hagyta el. Sose látta jelét, hogy Kimi boldogtalan lett volna mellette.

-          De akkor mért?- kérdezte kétségbeesetten.

Persze válasz nem érkezett rá. Sebastian csókja is felkavarta, mert tudta, hogy régen szerette őt, de sose gondolta volna, hogy a mai napig így érez iránta. Mennyivel másabb volt Sebastian, mint a másik két srác. Ő figyelmes, odaadó, nyílt és már szinte gyermekien őszinte volt. Sajnos Vénusz csak a nagy korkülönbséget látta köztük, ami elrémítette. Pedig, ahogy együtt éltek a feleségével, mindig is csodálattal töltötte el. Nem is kívánhatott volna senkinek se jobb társat Sebastiannal.

Nem tudta tovább gondolni, mert eleredtek a könnyei. Néma sírása hangos zokogássá vált, de végre kiadhatta magából az összes fájdalmát.

Seb úgy rohant végig a házon, mintha haza ment volna. Szinte berontott a lány szobájába. Sisu felkapta a fejét a zajra. Pillanatokig csak zavartan nézett, majd felderült.

-          Látom, siettél!- állapította meg derűsen.

-          Hiányoztál.- válaszolta megkönnyebbülten, és megcsókolta a lányt.

-           Te is.- válaszolta, mikor abbamaradt a csók.

-          Olyan lehangoltnak tűnsz.- nézett aggodalmas tekintettel a lányra Seb.

-          Hát, nem túl felemelő érzés napokig ágyhoz kötve lenni…- sopánkodott Sisu.

-          De fel a fejjel! Lassan csak vége lesz!- bíztatta Seb.- És biztos, hogy csak ez a baj?- kérdezett azért rá.

-          Igen.- válaszolta Sisu, nem akarta a srácnak elmesélni az apjával folytatott beszélgetését.

-          Oké, akkor elviszlek kocsikázni.- ajánlotta Seb.

-          Hát jobb, mint a semmi.- válaszolta kissé csalódottan Sisu.

-          Sétálni csak nem vihetlek!- nézett rá Seb vigyorogva.

Sisu grimaszolt egyet, és persze beleegyezett a programba. És nem is érezte olyan rosszul magát. Seb társasága felvidította, és örült annak, hogy minden nyűgjét képes elviselni a srác. Persze nem volt ő mindig ilyen elviselhetetlen, csak a tehetetlenséget nem szerette. Ráadásul Seb minden kívánságát leste. Így aztán jó érzésekkel tértek vissza nem sokkal sötétedés után. Este aztán fáradtan dőltek egymás karjaiba, és szinte pillanatok alatt el is nyomta őket az álom.

Sebet másnak reggel a telefonja csörgése ébresztette.

-          Ki az?- kérdezte Sisu még félálomban.

-          Nem lényeg.- válaszolta Seb, majd kiment a szobából.

Leona hívta. Aggodalom volt a hangjában.

-          Szia, ide kell, hogy gyere!- kezdte Leona.

-          Mi a baj?- kérdezte Seb aggodalmasan.

-          Nem tudom telefonba elmondani…- kezdte a lány.

-          Akkor odamegyek.- válaszolta egy kis gondolkodás után Seb.

-          Talán nem kéne hozzánk… inkább találkozzunk valahol!- kérte Leona.

-          Jó, hol?- kérdezte türelmetlenül Seb.

-          Emlékszel a Zürichi Múzeumra?

-          Persze.- vágta rá Seb.

-          Mikorra tudsz ott lenni?

-          Fogalmam sincs ebben a pillanatban… majd visszahívlak, időben.- ígérte Seb.

-          Jó, csak siess!

-          Jaj, Leona, jobb lenne, ha mondanál valamit!- állapította meg Seb.

-          Így nem tudok.

-          Oké, akkor sietek.

Bontották a vonalat. Sebnek egyáltalán nem hiányzott az újabb utazás, és hogy Sisut itt kell hagynia. Gyorsan írt egy rövid üzenetet a közben visszaalvó lánynak, majd felöltözött. Lefelé menet a nappaliban összetalálkozott Kimivel.

-          Hát te? Korán keltél!- állapította meg.

-          Te is.- válaszolta Seb.

-          Én nem bírtam aludni, és te?

-          Hát én se.

-          A telefon miatt?- kérdezett rá Kimi.

-          Aha.

-          Valami baj van?- kérdezett rá Kimi.

-          Á, nem csak…- itt Seb nem tudta folytatni, mert Kimi rosszalló tekintetével találkozott.- Oké, el kell utaznom… nem tudom mennyi időre… konkrétat én se tudok, de Leona nem szokott viccelni ilyen dolgokkal.- adta meg a magyarázatot Seb.

-          Ő Sebastian lánya?

-          Igen.- válaszolta elmerengve Seb.

-          Sisu nem fog örülni.- állapította meg Kimi.

-          Tudom, ezért is próbálok sietni.- nézett türelmetlenül Kimire a srác.

-          Értem, nem tartalak fel. Csak egy kérés, hívd fel, ahogy tudsz valamit!

      -     Persze, ez a minimum.- ígérte Seb, azzal otthagyta Kimit.