Remegő kézzel kapcsoltam be a diktafont, miután leültem a szobában lévő egyik kényelmes bőrfotelbe.

- 2003. április 29. – mondtam bele a diktafonba, majd vártam. Hihetetlen, hogy idekeveredtem, magam sem tudom, hogy miért, az egész olyan nevetséges. Újságírónak készülök, és most is ezért vagyok itt. Vagyis fogadásból, egy oknyomozó riport miatt. De még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok. Forksban, a mindig esős washingtoni kisváros kórházában. Mit keresek én itt? Ez teljesen abszurd, lehetetlen, hihetetlen. Hosszú hónapokat töltöttem kutatással és nyomozással. Lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de ez a férfi, akivel beszélni készülök, több képen is látható volt, különböző korokból. Hogy lehet ez? – kérdeztem magamtól. A hang a fejemben válaszolt: sehogy. Eszelős vagy, állj fel és menj haza. Ö orvos, és ha elé állsz az elméleteddel, egyenesen a viccosztályra küld majd, kell ez neked? Már épp felállni készültem, mikor megéreztem egy mámorító illatot. A nap illata lenne ilyen, ha érezni lehetne. Összeszorítottam a fogam és újra lélegeztem, még mélyebben, hogy mindenhol átjárjon a nap illata.

- Nos – a hangja is pont olyan mámoros és igéző volt, mint az illata. Megremegtem. Pasi még sosem hatott rám így. Azt hittem, velem van a baj, de lehet, eddig rossz helyen keresgéltem. Hirtelen felugrottam a helyemről és mikor ránéztem a férfira, aki ott magasodott előttem, azt hittem, megáll a szívem, csak pislogtam. Josie, ideje lenne erőt venned magadon, olyan vagy, mint egy csitri, akit villámcsapás ért és, és, és. A hang a fejemben nem tudta folytatni, mert akkor újból megszólalt az előttem álló isten. A hangja lágy volt, megható, magával ragadó, határozott, érzéki. Passz. Azt hiszem, több jelző nem jut eszembe. Megbabonázott.

– Nos – mondta még egyszer, majd felvillantotta a mosolyát. A szeme még mindig engem pásztázott. Jézus, embernek hogy lehet ilyen színű a szeme? De már nem volt időm foglalkozni a szemével. – A titkárnőm mondta, hogy egy fiatal lány érdeklődik a munkám iránt. – a mosoly még mindig ott csillogott az arcán. Megköszörültem a torkom, hogy megejtsem a kötelező bemutatkozást. Elég sokáig húztam, bunkónak éreztem magam, de nem mertem megszólalni. Szégyelltem kinyitni a számat és kipréselni magamból a nevem. Határozottan utáltam a hangom, szinte mindent utáltam magamon, de ezt most hagyjuk, kisebbségi komplexusaim vannak. Majd ha gazdag és híres leszek, keresek egy orvost, aki csillagászati összegekért kimagyarázza belőlem ezt a kényszerképzetet.

- Őőő, jó napot. A nevem Josephine Sanders, de mindenki Josie-nak hív. – mondtam. Magam sem tudom, miért, de kényszeresen azt éreztem hogy az előttem álló férfinak mindent elmondhatok. Nyitott könyvnek éreztem magam, ahogy rám nézett azzal az eszelős színű szemével. A kezemet nyújtottam felé és ő is viszonozta a gesztust. Milyen hideg és kemény a keze, és mégis milyen fini volt megérinteni a bőrét. Hmmm, dögös a pasi. Összehúztam a szemöldököm. Nem túl fiatal ahhoz, hogy praktizáló orvos legyen? - tettem fel a kérdést, és ezt ő is meglátta rajtam.

- Akkor esetleg kezdhetnénk is – mondta, miközben elengedte a kezem és az íróasztala mögé ült. Kecsesen megigazította a fehér köpenyét és kényelmesen elhelyezkedett a székében. Én meg bambán álltam és vártam egy jelre. Ezek után nem csodálkozom el soha többet semmin. Ő intett, hogy üljek le. Sikeresen beletaláltam a fotelbe. Nagyon tré lett volna, ha lányos zavaromban melléülök. Két lábon járó katasztrófa voltam, de ezt megint csak mellékesen mondom. Most Dr. Carlisle Cullen az első és legfontosabb személy, akinek a titkát kell megfejtenem.

- Őőő, izé. – na szép vagy, Josie. Tudod, mit gondol most rólad? Hogy egy szerencsétlen balek vagy - mondta a hang a fejemben és én akaratlanul is vágtam egy mosolyra hasonlító fintort. Ő meg még mindig engem fixírozott. Ahogy előredőlt az asztalhoz, mindkét könyökét az asztallapra rakta és a két kezének ujjhegyeit egymáshoz illesztette, majd lassan lecsúsztatta, és szorosan összekulcsolta. Az arca türelmes volt, és azt hiszem, magasztos. Igen, ez a legjobb szó rá. – Ha nem gond, akkor bekapcsoltam a diktafonomat, hogy minden dokumentálva legyen, amit mond. – böktem ki az első értelmes mondatot. Örültem nek,i hogy bekapcsoltam a ketyerét, tuti hogy százszor, sőt biztos vagyok benne hogy akár ezerszer vissza fogom hallgatni a szavakat, amik elhagyják az ajkát. Gyönyörű volt, suhant át az agyamon a felismerés. Ő csak vállat vont és várta az első kérdésem.

- Kérhetném, hogy meséljen nekem a munkájáról itt a kórházban? – bugyuta kérdés volt, de minden, amit elterveztem, felborult, mikor megláttam a férfit. A FÉRFIT. Igen, így fogom leírni majd, csupa nagybetűvel.

- Én is szeretnék kérni valamit – elkerekedett szemmel néztem rá. – Szeretném, ha tegeződnénk, mivel biztosan tudom, hogy én vagyok az öregebb – és az arcán egy olyan határozott, önelégült mosoly jelent meg. Pfff, alig lehet 6 évvel idősebb nálam, hihetetlen, hogy már praktizál.

- Rendben – válaszoltam, és vártam, hogy folytassa.

- Látom rajtad, hogy meglepődtél azon, hogy én ilyen fiatal vagyok. Elég nehéz lesz neked ezt most felfogni, de én egy vámpír vagyok – mondta és még mindig mosolygott. Hogy mi? Ezt nem vágom. Oké, hogy elég hülyén viselkedem, de azért nem kell ennyire nyíltan bolondnak néznie, horkantam fel. Nem voltam biztos, hogy ezt most csak magamban gondoltam, vagy tényleg ki is mondtam.

- Vámpír, az szép – csak ennyi tellett tőlem. Na puff, te is szép vagy. Oké, akkor induljunk el ezen a vonalon, és menjünk bele a játékba. Ha cikk nem is lesz belőle, legalább hallhatom a dallamos, szinte éneklő hangját, és lehet hogy egy egész jó mese kerekedik belőle, amit majd esténként elmesélhetek az unokáimnak. Megint hülyeségeket gondolsz, mondta a hang a fejemben. – És esetleg elmesélné, bocs elmesélnéd a történetedet? – kérdeztem.

- Érdekes lány vagy te, Josie. Más vagy kiröhögne vagy bepánikolna.

- Érdekes. Miért kellene félnem? Fel voltam készülve belőled, és bíztam benne hogy ezt fogod mondani. Legalább nem érzem magam ennyire hülyének, hogy esetleg tényleg igaz – mondtam higgadtan. – Meg amúgy is egy zsúfolt kórházban vagyunk, itt csak nem ugrasz a torkomnak – tettem hozzá határozottan.

- Ez igaz – mondta és újból előkerült az a határozott vigyor. Vajon a vámpírok megmaradnak a fényképen? - kérdeztem magamtól, aztán észbe kaptam. Hiszen azért jöttem ide, mert láttam a képeket, amik róla készültek. Eléggé értetlenek voltak a gondolataim. Miért is jöttem ide? És akkor kapcsoltam, hogy a képek miatt, hogy idevonzott a férfi a képről. Miatta kellett idejönnöm. – 1640-ben születtem Londonban – mondta határozottan, aztán folytatta. – Azt hiszem, de nem biztos, mivel az emberi emlékeim már nagyon homályosak. Apám lelkipásztor volt. Megrögzött, és konok, és minden rossz ellen küzdött, ami nem felelt meg a Bibliának. Tudod, hogy a Biblia is megírta már a létezésünket. – vett egy mély levegőt mikor látta hogy nem nagyon vágom, hogy mire akar kilyukadni. – Tudod, ki volt az első fajtánkbeli? – én csak vállat vontam, nem voltam vallásos, és nem is foglalkoztatott a Biblia. – Káin, Ádám és Éva első gyermeke. Ajánlom figyelmedbe Mózes 1 könyvét. De várj, ezt még apámtól tanultam, megszállottan üldözte mindazt, ami szerinte eredendően bűnös volt.

„1. Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól.

2. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.

3. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből.

4. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára.

5. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.

6. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?

7. Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta.

8. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre az ő atyjafiára, és megölé őt.

9. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?

10. Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről.

11. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.

12. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön.

13. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.

14. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet.

15. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

16. És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.”

Carlisle pontosan idézte a szavakat a Bibliából. A mellkasa nem mozgott közben, a szeme kiakadt és csak egy pontra figyelt. Tökéletes, még így is, ahogy elmesélte az első vámpír történetét. Az átkozott elsőszülöttét, aki megölte a testvérét. A hangja megváltozott, emberibb lett, mikor már a saját gondolatai jöttek elő belőle. – De milyen isten az olyan, aki különbséget tesz két báránya közt? Miért nem teremtette az embert tökéletesre, irigység nélkül? – csak hallgattam, ahogy beszél. Sóhajtott mintha szüksége lenne rá. – Tudod miért ölte meg Káin az öccsét, Ábelt? – vállat vontam, halvány lövésem sem volt. – Mert féltékeny volt, hogy az ő Istene jobban szereti Ábelt, mint őt. Megölte, mert féltékeny és irigy volt. Milyen isten az ilyen? Ha létezik megbocsátás, akkor miért nem bocsátott meg? Miért kárhoztatta Káin az örök létre, miért kínozza még mindig őt? – elkerekedett a tekintetem, hogy lehet az, ezek szerit még mindig él az első vámpír. Végül is halhatatlanok, belefér, futott át az agyamon.

- Még mindig él? – kérdeztem.

- Igen, ez a büntetése. Az örök élet. De tudod, mivel büntette az ő Istenét? – a hangja keserű volt, ahányszor kimondta az Isten szót. – Megtanulta kezelni a szomját, és csak állatvért fogyasztott, és még mindig így tesz. Itt él köztünk, és velünk van a kezdetek óta.

- Hogy lehetséges?

- Vannak sötét foltok a múltjában, mikor még szenvedett, hogy mivé vált, hogy ivott az öccse véréből, és örök életre kárhozott. Bujdosó volt, és nem lázadt, de aztán ellenszegült az ő Istenének, és új életet kezdett. És tudod mi a legszebb az egészben? Hogy többször is szentté avatták. – Carlisle arca megváltozott megint az, az önelégült mosoly jelent meg az arcán. 

- Mikor jelent meg először? Mármint írásos emlék róla? – kezdtem magyarázni a kérdésemet, ami azt jelentette, hogy egyre jobban érdekel a mese, amit az előttem ülő tökéletes férfi szövögetett.

- Hát először az 850-es évek körül. Ő volt Szent Cirill, Konstantin – mondta gúnyosan. – János Pál avatta szentté őket 1980. december 31 -én. Legközelebb mint a Canterbury-i érsek jelent meg, az 1100-as évek környékén, Szent Anzelm néven ismerjük. Majd mint a híres Aquinói Szent Tamás jelenik meg. Mind a hármuknak sokat köszönhet az emberiség fejlődése. És gondolom, ez nagyon bosszantja az Istent odafent – a hangja megtelt kacajjal. Akaratlanul is a mennyezetre emeltem a tekintetem. Nem tudom, mire vártam. Talán hogy lesz egy jel, hogy ez tényleg igaz, és hogy ő valóban vámpír, és az egész az Isten hibája. Semmi sem tökéletes, hiába teremtette az Isten az embert a saját alakjára, mégis hiba csúszott a számításaiba. Lehet, hogy ha nem adott volna nekünk szabad akaratot, minden tökéletes lenne, és mi még mindig a paradicsomban élnénk.

- És te hogy lettél halhatatlan?

- Az apám pap volt, megrögzötten üldözte a gonoszt és ami nem kedvére való Istennek, az ő Istenének. – a hangja kemény volt, de az arcán semmi nyoma érzelemnek. – Az Isten engem büntetett meg az ő bűneiért. Rengeteg embert gyilkolt meg koholt vádak alapján. Az anyámat is, aki más volt, mint a többi ember. Azért vette feleségül, hogy kiűzze belőle a gonoszt, ahogy ő mondta. Ami azzal járt hogy sokszor bántotta őt testileg és lelkileg. Bűnösök és ártatlanok. Az anyámat egy mise után találtam meg megkínozva, a saját vérébe belefulladva. 8 éves voltam. Akkor még elhittem az apámnak, hogy anyámat megszállta a gonosz, és hogy az emberiségnek jobb így, hogy ő már nincs köztünk. Később. mikor láttam mit művel az apám, rájöttem, hogy anyám is az ő fanatizmusának áldozata lett. Apám mellett maradtam, de csak azért, hogy megóvhassam az ártatlanoka,t és tényleg csak a rosszat pusztítsam el. Ösztönösen felismertem, hogy ki a bűnös, az eretnek, ahogy apám hívta őket. Mindig azt mondta: „Édes fiam, sok eretneket kell még a másvilágra küldened, hogy megválts a lelked, és hogy biztos helyed legyen a mennyeknek országában”. – beleborzongtam a szavaiba. Megint kiakadt a szeme és a semmibe meredt. – 23 éves voltam, mikor megharapott egy pokolfajzat, akkor még gyűlöltem hogy ez lett belőlem. Meg akartam halni, de nem tudtam, hogyan.

- Tudod ki tette ezt veled?

- Nem vagyok benne biztos, de az a csavargó talán lehetett Káin is, ezzel akarta büntetni az apámat a sok ártatlan emberért, és talán az Istent is, hogy ezt tette vele.

- Megölnéd őt, ha biztos lennél benne?

- Nem, hálás vagyok neki. Boldog vagyok, amennyire az életem szabta korlátok engedik.

- Vannak még más vámpírok is?

- Igen, sokan vagyunk. Olyanok is, mint én, akik állati véren élnek, és olyanok is, akik emberre vadásznak. De ez egy másik történet, ha érdekel, akkor holnap ugyanitt. Azt hiszem, hamarosan mennem kell, balesetest hoznak – a szája pajkos mosolyra húzódott. Néhány pillanattal később kopogtak.

- Megyek – mondta majd felállt és már az ajtónál is termett. - Akkor holnap – mondta. Az ajtó felé indultam, udvariasan maga elé engedett. Még mindig mosolygott. Odakint nagy volt a nyüzsgés. Egy tömegkarambol sérültjeit hozták be több mentővel.

- Várlak, holnap 3 körül – azzal indulni készült, de látta rajtam, hogy valami fúrja az oldalam. – Nos?

- Igen, egy valami. Hogy bírod a vér szagát?

- Önuralom, Josie. Minden csak az önkontroll kérdése. Ne feledd, több mint 300 éve gyakorlom. Jó vagyok benne – az utolsó szavakat már a fülembe suttogta. Éreztem a fagyos leheletét a bőrömön, önkénytelenül is beleborzongtam.

- Holnap – mondta és eltűnt a betegek közt.

( az idézet a Bibliából van, bocs hogy kicsit Istenkáromló lett, nem annak szántam. )