2. rész - Idegen
2009.05.07. 20:53
Ott álltam Dr. Carlisle Cullen irodájának ajtajában, és vártam. Még mindig bambán bámultam a férfi után, aki elveszett a tömegben és aki néhány perccel korábban közölte velem, hogy egy 350 évnél idősebb vámpír. A hang a fejemben teljesen megbolondult. Hogy az életben lehetne vámpír? Ezek csak mesék. És amiket mondott…minden olyan hihetetlen. Vettem egy mély levegőt és megráztam magam. Azt hittem, még érezni fogom a szőke orvos illatát, de egész mást éreztem. A vér szagát, ahogy keveredik a nedves aszfalt és az olaj szagával, ami a balesetben kiömlött az útra. Nem szerettem a vér szagát, émelyítő volt, viszont az aszfalt illata nekem maga volt a mámor. Ezer és ezer kérdés keringett a fejemben, fel kell jegyeznem, mert elfelejtem őket. Fogtam hát a diktafonomat, ami még mindig vette a körülöttem kialakult káosz zaját. A számhoz emeltem és beszélni kezdtem.
- Megkérdezni kettőspont - Hülye szokás, hogy néha az írásjeleket is felmondom a diktafonba. – Ott volt-e az apja mellett, mikor az meghalt? Vagy esetleg nem akarta-e megölni, hogy bosszút álljon az anyja miatt? És hol töltötte azt a 300 évet? Hány vámpírral találkozott élete, bocs halála után? Létezik-e szerelem a vámpírok közt? Milyen a szex? Nem ezt nem kérdezem meg, azt hiszem, csak ha már elég bátor leszek – mondtam tovább a mondókámat a diktafonba, és elindultam kifelé a kórházból. Megint megéreztem a napfény illatát. Ott állt, és az egyik falnak támaszkodott. Biztos voltam benne, hogy ő is egy közülük. Tökéletes volt, egyszerűen leírhatatlan. A hátát a falnak vetette, a bal lába pedig keresztben a jobb mögött. A bal keze félig a farmerja zsebében. Igazi Blue Denim, ilyet csak fanatikusok hordanak. Tökéletes fekete bőrcipő. Ez az első, amit megnézek valakin. A cipője mindent elárul a viselőjéről, és erről a tökéletes srácról is aki olyan laza, lezser eleganciával áll itt a káosz kellős közepén. Tökéletes sötétszürke ing volt rajta, az ujjai a könyökéig feltűrve, a bal kezén egy karóra. Talán Rolex, vagy Omega. De azt hiszem, inkább Omega. Tökéletes, mint a viselője. A jobb csuklóján meg egy széles bőr karkötő egy címerrel, talán egy oroszlán van rajta, de ebben nem vagyok biztos. Hoppá, feltűnően bámulom, és ő is engem néz. Hiába van a szemén az a förtelmes régi, igazi old school napszemüveg, akármilyen Ray Ban márka, ocsmány, de még ez is jól áll neki. Baszki, Josie, szedd össze magad, kukkolod, és ő is téged bámul. De miért érzem azt, hogy muszáj őt néznem? És vigyorog, gyönyörű fogai vannak. Jézus Josie elment az eszed? Zárd le az elméd, ne engedd, hogy belemásszon! Ö irányít, olvassa a gondolataidat, mondta a hang a fejemben, és igaza volt. Éreztem, hogy benne van a fejemben. Lehetséges ez? Miért is ne? Hiszen biztosan vámpír, és ki tudja, miért van itt. Még mindig vigyorog, élvezi, hogy ilyen hatással van rám. Segítség, valaki mentsen meg! Elkaptam a tekintetem és rohanni kezdtem, ki a kórházból, a levegőre, hogy ne érezzem, hogy még mindig bennem van. Megrogytam kicsit, ahogy megváltozott körülöttem a légkör, ahogy a friss forksi levegő kitisztította a tüdőmet. Kikapcsoltam a diktafont, és a farmerom zsebébe csúsztattam. Végignéztem magamon, és meg kellett állapítanom, hogy még esetlenebb vagyok, mint voltam. Oké, hogy vágom a márkás témát, nem is lenne gond úgy öltözni, de mégis jobb szeretem ezt, ami most van. Nem kell az apám mocskos pénze, megállok a saját lábamon. Végül erőt vettem magamon és elindultam a főutca mentén. A kirakatokat bámultam, és úgy döntöttem, hogy bekapok néhány falatot, mielőtt visszamegyek a Forks Motelbe, ami a főutca végén állt. Newtonéké volt, pont, mint a sportszerbolt szemben. Beléptem a helyiségbe. Az ajtó csilingelt, mint a legtöbb ilyen helyen, és minden szem rám szegeződött. Egy vadidegen ebben a kis városban. Anyám. Azonnal betolakodónak éreztem magam, mintha gyilkos lennék, vagy legalább egy szökött fegyenc akit köröz a rendőrség. Nagyon picinek éreztem magam, és legszívesebben kirohantam volna. Josie, szedd össze magad, így sosem leszel jó abban ,amiért most itt vagy. Oké, hát legyen, tettem egy határozott lépést a pult felé. Egy 30-as nő állt mögötte. Cora, állt a kis névtáblán. Felmásztam a székre és köszöntem.
- Jó napot – mondtam. A hangom pont úgy remegett, mint a doki irodájában. Mindenhol azért nincsenek vámpírok, mondta a hang a fejemben és kikacagott.
- Hello – mondta mosolygósan. – Mit adhatok?
- Hát nem is tudom, valami laza kaja kellene, hosszú volt az út és a gyomrom lázadozik.
- Akkor egy saláta jó lesz? – na, ő is olvassa a gondolataimat? Ez érdekes. Vagy velem van a baj, hogy mindenki belelát a fejembe? Míg készült a salátám, addig óvatosan körülnéztem a vendéglőben. Csak páran voltak. 3 idősebb férfi, volt egy olyan érzésem, hogy ők mindig itt ülnek. Néhány korombéli srác. Ők is engem néztek. Ennyire furcsa lennék? - gondoltam magamban, majd visszafordultam, és mereven a pultot kezdtem bámulni.
- És mi járatban errefelé, ahol a madár sem jár? – kérdezte kíváncsian. Passz. Most mit mondjak? Hogy jöttem ellenőrizni a vámpír legendát?
- Keresek valakit, akit rég elvesztettem – hazudtam, amiben elég jó voltam. Meglepő, talán semmihez sem értettem annyira, mint a hazugsághoz. A haluski nagymestere. – Tudna nekem mesélni Dr. Cullenről? – nem biztos, hogy jó ötlet ez az egész.
- Ő nem olyan rég költözött ide. Talán a rokonod?
- Nem, azt hiszem nála születtem. - mondtam, majd rájöttem, hogy lehetetlen, hogy ő itt most egy fiatal orvos. – Vagy az édesapjánál – javítottam ki magam.
- Hát nem sok mindent tudok róla. Nem jár be hozzánk, sem ő, sem a családja.
- Van családja? – húztam fel a szemöldököm.
- Igen, viszont őket sem lehet itt látni. A doki csak a munkájának és a családjának él. A feleségének nem lehetett gyermeke, és ezért örökbe fogadtak 5 gyereket. Nagyjából egyidősek. De örök rejtély, hogy van-e köztük rokoni szál – mondta a nő. Ez meglepett. Talán ők is vámpírok? És mind vega? Vagy igazi embergyerekek, és Carlisle neveli őket, hogy végül majd vámpírt csináljon belőlük? Ezt holnap meg kell kérdeznem. Elfogyasztottam a meglehetősen zöld, ám ízletes salátámat, majd visszamentem a motelbe. Egy egyszerű szoba volt, amit három éjszakára kifizettem. Volt benne tévé, amit be sem kapcsoltam, és volt hozzá internet kapcsolat. Kipakoltam a kis MacBookamat, csatlakoztattam és vártam, míg elindul. Szerettem a HiTech kütyüket, nem számított, hogy drága, viszont ez a legmegbízhatóbb hordozható gép a világon, még sosem hagyott cserben. Rákeresem a szentekre, akiket Carlisle megemlített. Hihetetlen, hogy a korabeli ábrázolások alapján mennyi hasonlóság volt köztük, mint külsőre, mint a tudásukban. Mindannyian remekül értettek a filozófiához, és több nyelven is beszéltek. Miután végeztem a Szentek életével, rákerestem a Bibliai részletre, amit Carlisle fejből mondott fel nekem. Elindítottam a diktafont és odatekertem, ahogy a doki idézni kezd,i és olvastam azt, amit a neten találta. Szóról szóra, sőt betűről betűre ugyanaz volt. Sokat kutakodtam még a vámpírok körül. És arra jutottam, hogy az európai kereszténység életében és fejlődésében nagyban benne volt a kezük a vámpíroknak. Bejátszottam a felvételt a diktafonról és elindítottam azt. Elnyúltam az ágyon és hallgattam a doki dallamos éneklő hangáját. Kár, hogy nem adja vissza teljesen a hangja nyújtotta élményt. Rossz minőségű volt. Le kell cserélnem a feljátszót, jegyeztem fel magamnak. Az ágyon feküdtem és hallgattam a hangot, és hozzáképzelte az arcot, azt az angyali szőke hajat. A szőke herceg. Emlékeztetett a szomszéd kisfiúra, akinek pont olyan szőke göndörödő haja volt, mint Carlisle-nak. Josie, belezúgtál egy vámpírba, gondolj bele. És amúgy is családja van meg gyerekei, legyen akárhogy, akkor is eszement vagy. Összezsugorodtam az ágyon és próbáltam elterelni a gondolataimat. És akkor megvilágosodtam. Ide kell költöznöm, amint lehet. Félálomból azonnal magamhoz tértem és tárcsáztam a New York-i otthonom számát. Gondoltam, hogy kis ideig tart, míg Joseph felveszi a telefont, de a 2. csengetés után már hallottam az álmos hangját.
- Halló! Sanders-rezidencia – hallottam az álmos hangját.
- Jó estét Joseph, bocs hogy felébresztettem. Szükségem lenne a segítségére – mondtam neki, és rögtön rájöttem, hogy hülyén indítok, tuti aggódik miattam.
- Miss, mondja csak nyugodtan. – anyám. Tudja, hogy ezzel a Miss-el a sírba visz egyszer. Na de most nem szólhatok be neki.
- Arról van szó, hogy szeretném, ha keresne nekem egy ingatlant itt Forksban. Azt hiszem, ideköltözöm, és itt fejezem be az iskolát.
- De Miss, az egy közintézmény. – hallottam a hangján, hogy viszolyog a gondolattól, hogy odajárjak.
- Joseph, sokkal jobb lesz, ha itt maradok. Itt nem ismer senki, és kicsi nyugi is lesz. Szeretném, ha mindent elintézne, és ideutazna, és eljátszaná, hogy ön az apám. Mindenkinek jobb lenne.
- Hogy mi? Én, a Miss édesapja?
- Miért ne? Hiszen közelebb áll hozzám, mint bárki ezen a földön. Persze csak néha jelenne meg. Játszaná a fontos üzletembert, aki a kisvárosba száműzte a kicsapongó lányát.
- Rendben. De csak ésszel.
- Persze, és kérek még valamit. Hozza ide nekem a Ferrarimat, a zöldet, és az egyik nagy motort.
- Intézkedem, és a holnapi első géppel ott is vagyok.
- Köszönöm. – majd búcsúztunk. Imádtam Josephet, ő volt, aki a szüleim halála óta foglalkozott velem, ő lett a gyámom, és ő felügyelte a vagyonomat. Már 12 éves korom óta közösen döntünk az üzletről, és a vagyon, amit örököltem, megtízszereződött. Szerettem Josephet, igaz barát volt, már 16 éve. Majd újra csak a doki emlékébe temetkeztem, és belekúszott az agyamba az az ismeretlen fiatal srác a kórházból. Egyértelmű, hogy ő is egy közülük. Dr. Cullen hangjára aludtam el, és reggel arra ébredtem. A délelőttöt a város megismerésével töltöttem. Elmentem megnézni a sulit, tetszett. Bár csak a tanítás alatt voltam ott, egyetlen lézengő diákot sem láttam. Hogy fogom megszokni a kötöttséget? Miután végeztem a tereptanulmánnyal, a kórház felé vettem az irányt. Ezer és ezer kérdésem volt. Megint az iroda felé indultam és már odakint éreztem az illatot. Letaglózott. Halk beszélgetést hallottam odabentről. Csak suttogás, egyetlen szót sem tudtam kivenni a beszélgetésből. Kopogtam, de először semmi válasz, pedig biztos voltam benne, hogy a hangok odabentről jönnek. Néhány pillanatnyit ott tébláboltam az ajtóban, majd kinyílt az ajtó és megjelent a tegnap látott srác. Megint eszelősen nézett ki. Fekete nadrág volt rajta és egy fekete testhez simuló felső. Ha sikolthatnék, most tuti azt tenném. Wááááááááá, fojtottam el magamban ezt az üvöltést. Aztán megéreztem az illatát, pont olyan, mint a dokié. Ember, ezért büntetni kellene. És akkor a srác kilépett a szobából és véletlenül összeért a vállunk. Jézus segíts, mi lesz velem ezek után? És akkor odabent vár a következő tökéletes férfi.
- Gyere be, Josie – hallottam, ahogy hívott, és még ha akartam, sem tudtam volna ellenállni. Pedig volt pillanat, mikor arra gondoltam, hogy az idegen után indulok, aki most lépett ki az ajtón és már el is tűnt. Vonzott az illata, vonzott a mozdulata, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Aztán meghallottam azt a dallamos hangot odabentről és önkéntelenül beléptem a szobába.
- Szia Josie – mondta a doki és a kezével intett, hogy üljek le. Én csak némán helyet foglaltam, és bámultam, ahogy ő is leül az íróasztala mögé. – Van egy apró problémám – kezdte. Neki? Ugyan, ezt ki hiszi el, gondoltam magamban. – Ma nem nagyon érek rá. A családommal elutazunk néhány napra túrázni, túl szép az idő ahhoz, hogy itt maradjuk – mondta és az arcán egy olyan bocsánatkérő mosoly jelent meg, hogy az összes harag elmúlt belőlem. – De ha még mindig érdekel a történetem, és itt maradsz a városban, akkor hétfőn 3-kor várlak ugyanitt.
- Nos, nem tudom, hogy ennek mennyire fogsz örülni, de úgy döntöttem, ideköltözöm, és itt fejezem be a tanulmányaimat. – láttam rajta, hogy meglepődött, de azt nem tudtam eldönteni, hogy örül-e a hírnek. – Akkor én most megyek, nem akarok kellemetlenséget okozni, a családod már biztosan vár, hogy indulhassatok – mondtam, majd elköszöntem a dokitól, aki csak bátorítóan mosolygott rám. Anyám, ezek a szemek, egészen feketék. Vajon miért? Meg kell kérdeznem. Sok dolgot kell megkérdeznem. Ahogy kiléptem a kórházból, a szikrázó napsütésben találtam magam. Hihetetlen. Ilyen gyönyörű látványt még nem láttam, New Yorkban nem volt időm megcsodálni a környéket. Hiába laktam a Central Parkban, esélyem sem volt megállni és gyönyörködni. Menekülnöm kellett, mert a riporterek állandóan zaklattak engem. Most meg ott álltam a parkoló közepén, és kitárt karokkal forogni kezdtem, és élveztem, ahogy a lágy szellő cirógatja az arcomat. Aztán megláttam a parkolóban egy fekete Mercit, és egy táblát. Dr. Cullen részére fent tartva egy szép Mercedes S55-ös gyönyörűség. Odaléptem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem, aztán megéreztem, hogy valaki a fejemben van és furcsaságokat suttognak a gondolataim, amik nem az én hangomon szóltak. Két parkolóval arrébb megláttam egy ezüst Volvo S60R-t. Igazán finom kis darab. Arrafelé néztem, nem akartam, de a hang a fejembe azt mondta: Josie, szedd össze magad, és ne menj oda, bajod eshet. Aztán a hang nem szólalt meg többé. A Volvo motorja felbőgött és egy hangos kerékcsikorgással elindult. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonom.
- Halló, itt Josie.
- Jó napot Miss. Itt vagyok Forksban. Hol találom meg?
- A kórház előtti parkolóban – mondta, majd vártam, hogy Joseph ideérjen. Hamarosan megjelent a másik kedvenc kocsimmal, a Cadillac Escalade-del.
- Jó napot, remélem nem bánja, hogy az ön kocsijával jöttem.
- Ugyan, Joseph, a lehető legmegfelelőbb autót választottad – mondtam neki, miközben behuppantam mellé az ülésre.
- Nos, találtam egy egész helyes kis házat, már meg is vettem önnek, és az engedelmével néhány holmit is vételeztem – ezt szerettem Josephben. Mindent mindig elintézett. A főúton haladtunk, aztán az egyik déli bekötőutón lefordultunk, és egy tisztást láttam kibontakozni előttünk. Ott állt álmaim háza. Azonnal tudtam, hogy imádni fogom. Sárgára festett faburkolat, üvegfolyosó, jobbra egy különálló hálószoba, balra, nappali, konyha és az emeleten kis galéria.
- Zseniális – ugrottam Joseph nyakába.
- Biztos voltam benne, hogy szeretni fogja. – mondta és vigyorgott. Ismert, mint a tenyerét.
- Idehoztam a ruháit, a kért kocsit, és a BMW K 1300-ast.
- Az nagyon jó, köszönöm. – mondtam és megöleltem őt. – Szeretném, ha ezentúl Josie-nak hívnál, és eljátszanád, hogy te vagy az apám
- Fontos ez?
- Igen, szeretnék nyugodtan élni, és ehhez kell a segítséged. Jó lenne, ha holnap el tudnánk intézni a sulit – mondtam, ő meg csak vállat vont, és már telefonált, hogy holnap már kezdhessek is az új középsuliban.
|