Úgy döntöttem, hogy az  ebéd utáni órákat egyszerűen ellógom. Lesz, ami lesz. Szóval amint kiléptünk az étkezőbő,l én egyenesen a parkolóba vettem az irányt. A zöld színű kocsim dögösen csillogott a lágy napsütésben, csábított, hogy tegyek pár kört a környéken. De mégis egyenesen a kórházhoz mentem, vágytam arra, hogy lássam a dokit, és halljam a hangját, ahogy a nevemet mondja. Josie, elment az eszed! Megvesztél ettől a pasitól, akinek van 5 gyereke és egy felesége, és ráadásul még vámpír is. Leparkoltam a kocsit a fekete Merci mellé. Kiszálltam, és egy pillanatig csodáltam a látványt, ami elém tárult. Imádom a szép és gyors kocsikat, és ezek, biztosan állíthatom, hogy talán a világ legszebb autói.

- Látom, lázadsz. – mondta egy hang mögöttem. Jézus, hogy a frászba került ide. Wáááá

- Mert? – kérdeztem.

- Csak mert Che van a felsődön.

- Jha, szerettem a pasit, egyéniség volt. De ő ugye nem…?

- Nem, dehogy. Azért a történelem nem minden nagy alakja közülünk való. De nem kellene neked órán lenned?

- Ma láttam a gyerekeidet. A fiad, Edward elég csúnyán nézett rám.

- Hát ő már csak ilyen, és nem értett egyet az ötlettel, hogy mesélek neked rólunk – mondta Carlisle, de a hangja semmilyen érzelmet nem árult el arról, hogy ez most bosszantja őt. - Ritkán vannak összetűzések köztem és a fiam közt. Harmonikus család vagyunk, de te megzavartad ezt a harmóniát.

- Én? Mivel?

- Az illatoddal. Pont úgy hat ránk, mint ahogy a miénk az emberekre – kezdte magyarázni. – Mint a húsevő virág, aki magához csábítja az áldozatát. Edward sosem jön be a munkahelyemre, bár neki van a legnagyobb önkontrollja. Akkor is túl nagy lenne a kísértés. Mégis itt volt, mikor te megjelentél. Ez mindkettőnket megrémít – a hangjában bizonytalanságot fedeztem fel egy fél pillanatra. Ez most miattam van? Nem hiszem. Én csak étel lennék, egy játékszer, táplálék. – Látom, nem érted miért ekkora baj ez – megráztam a fejem. Kíváncsi lettem, hogy miért rémült meg ennyire. – A vámpírok életükben egyszer lesznek szerelmesek, és az örök. A te esetedben ez elég veszélyes, mivel te egy haladó ember vagy Edward pedig vámpír. – még mindig nem értettem, mi ebben a baj. Nekem nem áll szándékomban összejönni Edward Cullennal - Látom rajtad, hogy azt hiszed, te nem akarsz tőle semmit. Esélyed sincs ellenállni a vágynak, amit a halandó szíved pumpál majd szét a testedben.

- Szóval nincs esélyem?

- Nincs, és nem érdemes küzdeni, ez a sorsod. A lányom, Alice látta, hogy egy leszel közülünk – és ezt olyan átéléssel mondta, hogy magam előtt láttam a jövőt, hogy én és Edward boldog vámpírok vagyunk. 

- És biztos, hogy én vagyok neki az az egyetlen és igazi? Mi van, ha csak a szomjúsága miatt van?

- Nem tudom neked ezt megmagyarázni. Voltál már igazán szerelmes? – érzem, hogy az arcomba szökik a vér.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Soha.

- Elmesélem neked Esme történetét, vagyis hogy én hogyan találtam rá. Nem biztos, hogy megérted, de legalább tisztábban látsz majd – mondta, és akkor vettem csak észre, hogy már újra az irodájában vagyunk. Én megint az egyik kényelmes bőrfotelban ücsörgök, és egy újabb mesét várok. Talán egy gyönyörű szerelmes történet lesz majd, boldog befejezéssel.

- Majdnem 250 évig éltem az életem egyedül, a szomjúságommal, amit nap mint nap le kellett küzdenem ahhoz, hogy tükörbe tudjak nézni és ne gyűlöljem magam. Láttam meghalni az apám. Láttam vámpírokat, akik már századok óta embereket öltek, hogy élni tudjanak. Köszönöm, de ebből nem kérek, új világ, új kontinens, új élet, irány Amerika és az új lehetőség. Sosem kóstoltam emberi vért, sosem azért, mert szomjas voltam. Csak azért érintette ajkamat ember vére mert vámpírrá tettem őket. Nem volt más választásom – olyan volt a hangja, mintha a bocsánatomért esdekelne. – Nem volt más lehetőség. 1911-ben láttam először Esmét. 16 éves volt és csodaszép. Már akkor tudtam, hogy nekem ő az igazi, olyan volt, mint a villámcsapás. Ott feküdt az ágyon, fájdalmak közt, fát mászott és eltört a lába. Én meg csak dermedten álltam és bámultam magam elé. A pillanat tört része alatt száz és száz tervet szőttem arra, hogy viszem el innen, és hogy iszom majd a vérét. De leküzdöttem a szomjamat, arra gondoltam, hogy ő még csak egy gyerek és joga van a boldogsághoz. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen létezik, hogy szerelemre lobbanhat a már 250 éve halott szívem. Nem akartam mást, csak örökkön örökké, őt mellettem. 10 évig próbálkoztam azzal, hogy esetleg találok valakit, aki Esmére hasonlít, de senki sem volt olyan, senkinek sem volt olyan az illata, a bőre. Chicagóban megtaláltam Edwardot. Azt hittem, hogy csak mi ketten leszünk a lét végéig, ő lesz a társam, fiam helyett fiam. De a sors kegyes volt hozzám, és újra Esme mellé sodródtam. De amennyire kegyes volt hozzám, annyira kegyetlen Esmével, mert elvette tőle az egyetlent, ami miatt még érdemes volt élnie. Meghalt a kisbabája. És hamarosan ő is haldoklott. 26 éves volt, mikor a mélybe vetette magát bánatában. Alig lélegzett, mikor behozták a kórházba. Haldoklott, és nekem nem volt más választásom. Önző voltam, amikor ott álltam a haldokló szerelmem ágya mellett. Nem tudtam ellenállni annak, hogy ne változtassam át, hogy hagyjam meghalni, és hogy örökre lemondjak róla. Tudod, mit kérdezett előszö,r mikor már egy volt közülünk? – kérdezte Carlisle. Én csak megráztam a fejem, nem mertem megszólalni. Attól féltem, hogy az én durva hangom szertefoszlatná az egész történetet. – Azt kérdezte, hogy hol van a kisfia. Akkor azt éreztem, hogy hiba volt ezt tennem, hogy elloptam az életét. Tudom, hogy meghalt volna, mégis abban a pillanatban, mikor láttam a fájdalmat a szemében, úgy éreztem, hogy szörnyeteg vagyok. Pontosan ezért küzd Edward ellened, meg az érzései ellen. Te ember vagy, és amint látható, egészséges, szóval igen kicsi az esély arra, hogy vámpírrá válj. Te pont az vagy, ami ő már sosem lehet. Boldog ember. Gyűlöli magát azért, amit irántad érez.

- Szerintem megint tévedsz. – hallottam egy fagyos hangot az ajtó felől. Carlisle arca pont olyan rezzenéstelen és sima volt, mint eddig. Ott ült az íróasztalának peremén és az ajtó felé emelte a tekintetét. – Pont, mint Rosaline esetében. – mondta a hang és én is megfordultam, hogy lássam a hanghoz tartozó arcot. Pont olyan fagyos a tekintet, mint a hang. Nem bírtam elviselni a megvetést, amit benne láttam. Wááá, hogy mi ketten egy pár legyünk, lehetetlen, inkább meghalok.

- Most megyek – mondtam, és felugrottam a helyemről.

- Eljössz még? – kérdezte Carlisle esdeklő hangon. Egy hang sem hagyta el a torkom, nem volt erőm válaszolni. A kimondatlan szavak égették a torkom. Amilyen gyorsan csak tudtam, el akartam rohanni. Nem, én nem leszek egy vámpír játékszere, inkább meghalok. Éreztem, hogy minden porcikám remegni kezd. A testemet mardosó fájdalom járta át. Vajon mi lehet ez? Ökölbe szorítottam a kezem, hátha jobb lesz. Aztán valami forró folyt végig az ujjaimon. Hát ez jó. Annyira erősen feszítettem a kezem, hogy a körmeim a tenyerembe fúródtak. Viszont a kezemben érzett fájdalom elnyomta a remegést és már nem is éreztem. De véres kezekkel mégsem ülhetek be a Ferrariba, összetaknyolnám a bőrborítást. Ott álltam a Ferrarim és a Volvo közt. Edward kocsija, anyám, dögös gép. Na, ez vagyok én: egy jó kocsitól full végem van. A tenyerem még mindig vérzett és néhány csepp már a hűvös aszfalton pihent. Úgy döntöttem, hogy megrázom a kezeimet. Míg a felesleget lesegítettem a tenyeremről, a vércseppek össze-vissza cikáztak a levegőben. Persze, gravitáció meg a tehetetlenség törvénye, így néhány csepp Edward kocsiján landolt. Nem is gondoltam volna, hogy ezzel akár bajt is csinálhatok. Belenyúltam a farmerom zsebébe és előkotortam pár zsepit, majd úgy fogtam meg a kocsi kormányát, és amilyen gyorsan csak lehetett, hazahajtottam. A ház előtt ott parkolt a Cadillac. Mike, futott át az agyamon. És tényleg ő volt az. A Ferrarit nem akartam a ház előtt hagyni, ezért még út közben kinyitottam a garázs ajtaját. Behajtottam, és mire kikászálódtam a kocsiból, Mike már ott is termett. Sajnos nem egyedül jött, Ash és Lucy kísérte.

- Aggódtunk érted – mondta Mike, akinek még örültem is volna, ha egyedül jön, de így Ashley kíséretével már elég gázos volt.

- Kicsit rosszul éreztem magam és elmentem a kórházba.

- Hisz a suliban is van orvosi ügyelet – mondta Ashley. Tuti az zavarja, hogy Mike ennyire aggódik értem.

- Veled meg mi történt? – kérdezte Mike és elkapta a kezeimet. Arról már meg is feledkeztem, hogy vérzett a tenyerem. Jó lenne bemenni és legalább megmosni a kezeimet, mert elég ijesztőnek látszottak az alvadt vértől.

- Á semmi csak eltanyáztam és felhorzsoltam a tenyerem – hazudtam. Azt azért mégsem mondhatom hogy a saját körmeimmel csináltam ezt. Eléggé hülyének néznének. – Bejöttök? – kérdeztem, közben pedig az ajtóval matattam, de valahogy nem nagyon sikerült a dolog. Mike kivette a kulcsot a kezemből és kinyitotta az ajtót. Ashleyt ez meglehetősen bosszantotta. Nem érdekel, jóban leszek Mike-kal és akár még járni is fogok vele. Kit érdekel a sors, kapja be. Ideges voltam, megint remegni kezdtem, és éreztem, hogy valaki belemászik a fejembe Edward volt az. Éreztem a haragját. Upsz, a vérem a kocsija tökéletes fényezésén. Bocsi, nem direkt volt, gondoltam magamban. Anyám, Josie, te egy a fejedben üvöltöző vámpírtól kész bocsánatot. Ennél már csak a remegésed rosszabb, valami bajod van, ami közel van az elmebajhoz, és az egyenes beutalóhoz a viccosztályra. Ezek itt mellettem meg olyan furcsán néznek rám, mintha valami szellemet látnának. Oké, hogy a földön fekszem és rángatózok, de akkor is. Még nem láttak embert rosszul lenni?

- Josie, valami baj van?- kérdezte Mike rémülten.

- Nem hiszem, csak ami délután. Minden okés lesz, csak kicsit rosszul lettem.

- Hogy engedhettek haza ilyen állapotban? Elég felelőtlen orvos volt.

- Nem nagyon tehetett mást, mivel nem voltam hajlandó ott maradni – oké, szép volt. És ha most megkérdi, hogy ki volt az orvosom? Carlisle-en kívül senkit sem ismerek, szóval tuti kiakad majd. – Nem lesz semmi bajom, beveszek egy fájdalomcsillapítót és eldöglök aludni. – mondtam, és már talpra is szökkentem, a konyha felé vettem az irányt.

- Akarod, hogy valamelyikünk itt maradjon? – kérdezte Ashley.

- Nem, erre semmi szükség, jól leszek. Holnap találkozunk – mondtam, miközben bekaptam egy vitamint, de ezt ők nem tudták. Ahogy lenyeltem, láttam rajtuk, hogy megkönnyebbültek. Aztán lassan elindultunk az ajtó felé. Mikorra odaértünk, egy FedExes kocsi állt meg a járda szélénél. Biztos Joseph küldött valamit, amit elfelejtett elpakolni. Épp akkor szólalt meg a telefonom, mikor a srác kiszállt a kocsiból és hátrament a csomagért

- Hello Joseph, küldtél nekem valamit? – kérdeztem rá rögtön. Ő meg elmagyarázta, hogy a motorozós szerelésemet elfelejtette becsomagolni, és aggódott, hogy nélküle fogok hajkurászni az utakon. – Kösz, hogy gondoltál erre is, épp most ért ide. Megyek is, aláírom a papírokat – azzal letettem a telefont és a srác már ott is volt mellettem.

- Miss Sandersnek hoztam csomagot. – mondta, és várt, hogy ki szólal majd meg először. Persze Ashley-nek sikerült megelőznie.

- Ő az – mutatott rám. A srác közelebb lépett hozzám, és az orrom alá nyomott egy PDA-t, hogy ott írjak alá. Ashley kíváncsian fürkészte a dobozt, ami már a lábamnál pihent. Mike már a Cadillac mellett állt, és idegesen kopogtatta a körmeit a motorház tetején. Látszott rajta, hogy az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság, de nem volt olyan bunkó, hogy ott álljon a fenekemben, mikor kinyitom.

- Mehetnénk végre? – kérdezte végül, mikor már a FedExes autó is elment.

- Persze, persze – válaszolta szórakozottan Ashley. – Ha bármi van, nyugodtan hívj fel telefonon. – ajánlotta nekem, majd megölelt és már ment is Mike felé. Miközben beült az autóba, Mike egy mosolyt küldött felém, én meg integettem nekik. Alig vártam, hogy elmenjenek, és nagyon hálás voltam Mike-nak, hogy nem hagyta, hogy Ash tovább maradjon. Bementem a házba és kibontottam a csomagot. Egy vadiúj bőrszerkó volt benne, egy fekete sisakkal és egy pár Sidi motoros cipő. De jó, holnap mocival megyek suliba. 

Ezalatt Carlisle és Edward együtt hagyták el a kórházat, hogy hazamenjenek.

- Nem hiszem el – mondta Edward, ahogy kiléptek az épületből. Carlisle egy pillanatra megállt és vett egy mély levegőt. – Hát ez felfoghatatlan! Hogy lehet valaki ennyire elvetemült? – akadt ki teljesen.

- Nyugodj meg. Lehet, hogy nem készakarva csinálta.

- Hanem miért? Ilyet az ember véletlenül nem csinál – mondta Edward és elindult a kocsija felé. – Most nézd meg, nem vihetem haza, a többiek tisztára kiakadnának ettől az illattól – még mindig ideges volt, az orrcimpája kitágult és megremegett, ahogy átjárta annak a pár csepp vérnek az illata. Kutatni kezdett a hangokban, megtalálta Josie-t. Bocsi nem direkt volt, hallotta, ahogy a lány elnézést kér.  

- Hagyd itt az autódat, és gyere az enyémmel, majd holnap elintézzük – mondta Carlisle, és egy pajkos mosoly jelent meg az arcán. Edward erőlködött, hogy ne hallja meg a férfi gondolatait, Nem akarta tudni, hogy most arra gondol, hogy mennyire elégedett, és hogy igaza van Josie-val kapcsolatban. Hazamentek, Edward még mindig bosszús volt. Szerette azt az autót, és így holnap kénytelen lesz Rosaline mellé ülni a BMW-be. Nem szereti, ahogy Rosaline vezet, de ezt most muszáj lesz lenyelnie. Látta a többieken ma a suliban, hogy mennyire megbabonázta őket az új lány. Nem akarta, hogy érezzék az illatát, és ha hazajön a Volvóval, ez elkerülhetetlen lett volna.

- Szia, édesem – mondta Esme, aki mindig az ajtóban várta Carlisle-t. – Edward, mi a baj? – Esme azonnal észrevette, hogy Edwardnak valami baja van.  Ő nem válaszolt, csak megrántotta a vállát és felment a szobájába. Zenét kell hallgatnom, az megnyugtat. Becsapta maga mögött az ajtót, és odalépett a HiTech hifi-berendezéshez, majd elindította az épp aktuális cd-t.

- Belé meg mi ütött? – kérdezte Alice, miközben egy kecses mozdulattal belibbent az ablakon, nyomában Jasperrel.

- Majd ő elmondja, ha akarja. – válaszolta Carlisle.

- Felmegyek hozzá – indult el a lépcsőn Alice, de Carlisle elkapta a karját.

- Jobb, ha most kicsit magára hagyjuk. Majd ha úgy érzi, hogy tisztában az érzelmeivel, akkor úgyis elmondja.