Már alig vártam a reggelt, tiszta transzban voltam, pont jó lesz, hogy motorral megyek. Lehet, kicsit korábban is indulok, hogy a környéket is kifürkésszem. Persze az éjszaka szinte semmit sem aludtam az izgalomtól. Hajnalban végül összekapartam magam, felvettem az új, tök fekete bőr ruhát, meg kell hagyni, dögös voltam benne. Aztán belebújtam a cipőbe, és előkotortam a pár fekete kesztyűmet. A sisak az előtérben volt a földön, mert még semmi szekrényem vagy rakodóalkalmatosságom nem volt. Kimentem a garázsba, még épp csak pirkadt, mikor berúgtam a böhöm nagy BMW motort. Imádtam, ahogy énekelt a gép. A fejemre húztam a sisakot, majd felmásztam a motorra és útra keltem vele. Csak száguldoztam a környéken. Magam sem tudom, merre, és azt sem érdekelt, hogy esetleg nem is találok el a suliba. Most csak a sebesség és a száguldás számított. Az aszfalt nedves volt a hajnali esőtől, ami még mindig szitált a levegőben, kicsit még veszélyesebbé téve a száguldást, de engem  ez egyáltalán nem zavart, szerettem átlépni a határokat, szeretettem kockáztatni, élveztem hogy akár meg is halhatok. Egy kanyargós szakaszhoz értem, és megláttam maga előtt egy piros BMW-t. Na, most egy haláli ötlet pattant ki a zakkant agyacskámból. Meghúztam a kormányon a sebességet, és a motor eleje a magasba ágaskodott. Néhány pillanat alatt beértem az autót. Azonnal rájöttem, hogy kik ülnek a kocsiban. 5 meglett vámpír. Kell nekem ez, jót tesz az egészségemnek, hogyha most ujjat húzok velük? Neked elment az eszed, hallottam egy hangot a fejemben, ami nem az én hangomon beszélt. Oké. Edward az, kacagtam, de nem hangosan, csak magamban. Na, ezt figyeld kisapám, mondtam gúnyosan. Nem tudom, mennyivel mehettünk, de tartottam a lépést a BMW-vel. Felmásztam a motor testére. A bal lábamat a tank beöntőjére raktam, a jobbal meg a motor hátuljánál támaszkodtam. Nem tudom, melyik csaj kocsija lehetett, de egy aprócska bőr cipőcske lógott a visszapillantó tükrön. Ezért az lesz a minimum, hogy kitekerik a nyakam, de jó lesz, gondoltam magamban. Kihajoltam a motor fölül, be az autóba, és leszakítottam a cipőt.

- Kamion!– kiáltotta Alice, és a szeme elé kapta a kezét. Én meg visszahuppantam a motorra, még több gázt adtam, és lehagytam a BMW-t. Egy hosszú kanyar volt előttünk és a beígért teherkocsi is feltűnt. Persze ez az én formám, a kamion megcsúszott a nedves aszfalton, és átsodródott a mi sávunkba. Hallottam, ahogy a fékre tapos valaki a hátam mögött. A hülye fejemmel, hátranéztem. A piros kocsi csak távolodott, én meg vészesen közeledtem a kamionhoz. Újra előre néztem, oldalra helyeztem a testsúlyomat, ami azt eredményezte, hogy a motor majdnem teljesen elfeküdt az úton. Ideális volt a magasságom ahhoz, hogy pont átcsusszanjak a kamion hátsó tengelyei közt. Abban a pillanatban mikor a teherautó alatt voltam, láttam leperegni életem filmjét. Rájöttem, hogy nem tetszik, ezért miután már a túloldalon voltam, újra egyenesbe raktam a gépet alattam. Visszafordultam és intettem a kamion sofőrjének, hogy minden a legnagyobb rendben.

- Él – hallottam Edward hangját a fejemben. Oké, ezek szerint eddig azt hitték, hogy meggebedve fekszem a kamion alatt.

- Kitekerem a nyakát a suliban, nem érdekel, hogy utána költöznünk kell. Hagyom, hogy a vére szétfolyjon a parkoló betonján, és ti meg csak nézhetitek, ahogy a vörösen izzó forró vére áztatja majd a talajt – mondta Rosaline gyűlölködve, és végig Edward arcát nézte a tükörben. – Hogy lehet valaki ennyire szemtelen – fortyogott magában továbbra is, és újraindította a kocsit.

- Cicus, ne idegesítsd magad, nem ér annyit.

- Fogd be – mordult hátra Rosaline, és egész a suliig egyetlen szó sem esett több.

Egyszerre értünk a sulihoz, csodálkoztam is ezen, hogy lehet, hiszen nem került el sehol sem a piros BMW. Nagyot nyeltem, mikor leszálltam a motorról és találkozott a tekintetem Rosaline-éval. Tuti azt forgatja a fejében, hogy hogyan fog kicsinálni a nap folyamán. Abban biztos lehetsz, hallottam Edward hangját. Oké, kiscsávó, mi lenne, ha a saját gondolataiddal foglalkoznál, válaszoltam neki magamban. Azzal elkaptam a tekintetem róluk, és Mikeot kerestem a körém gyűlt tömegben. Nem csalódtam. Ott állt és csak vigyorgott.

- Dögös gép – mondta, ahogy odaért hozzám. Egészen az ebédlőig a nyomomban volt, hálás is voltam neki. Közben kikacagtam magam, hogy arra gondoltam, hogy esetleg így megmenekülhetek Rosaline haragjától. De aztán rájöttem, hogy szemétség volt tőlem ezt tenni. Tuti valami gyerekkori emlék a távoli múltból. Egész nap a dzsekiben ültem, de délre már kezdett kényelmetlenné válni, ezért az ebédlőbe menet megszabadultam tőle. A Cullenek már a szokásos asztaluknál ültek. Rosaline kicsit megemelkedett a székén, mikor beléptem a helysége, de Emmett visszanyomta a székére.

- Mit hozzak neked enni? – kérdezte Mike, de nem nagyon figyeltem rá, csak vállat vontam.

- Mindegy. Azonnal jövök, csak van egy apró elintéznivalóm – mondtam, azzal otthagytam szegény srácot. Vajon haragudni fog rám, amiért most odamegyek a Cullen asztalhoz? Nem érdekel. Vissza akarom adni Rosaline-nak a cipőt. Mindannyian feszülten néztek rám. Hallottam, hogy valamelyikük torkából morgás tör elő. Oké, lehet, nem ez volt a mai nap legjobb ötlete, de biztosan vetekedett azzal, hogy elvettem a cipőt.

- Bocs, azt hiszem ez a tiéd – mondtam, és az asztalara raktam a fél pár kiscipőt. Újabb morgás, gyorsan visszahúztam a kezem a testem mellé. Rosaline egy szót sem szót, senki sem szólalt meg, csak a fejemben Edward fagyos hangon közölte velem hogy elment az eszem.

- Mit akarsz még? Hogy megköszönjem? – kérdezte gonoszul Rosaline. A hangja még így is varázslatos volt.

- Adok egy esélyt, hogy bosszút állhass – hoppá, Josie, megint bizonyítottad, hogy neked teljesen elmentek otthonról, vigyorgott a hang a fejemben.  – Két autó, 5 mérföld ma éjjel. Ha nyersz, akkor kitekerheted a nyakam, ha vesztesz, mesélsz nekem az életedről – oké jól hangzik, de azért a nyakkitekerés elég durva.

- Észen vagy? – kérdezte Rosaline, a többiek meg csak engem bámultak. Biztos mind azt gondolták, teljesen elment az eszem. Hát közel jártak hozzá.

- Naná, gond nélkül lenyomlak – mondtam, és határozottan vigyorogtam.

- Erre semmi szükség – mondta Edward, de azt hiszem, most nem csak én hallottam.

- De igenis van. Megalázott – mondta Rosaline.

- Oké, akkor éjfélkor az 58-as úton – mondtam, és a kezem nyújtottam felé.

- Ott leszünk – válaszolta, de nem ráztunk kezet. Rendben, végül is nem kell, hogy megérintsen, elvagyok én a fagyos tekintetükkel is.

- Jó volt a reggeli mutatványod – mondta Emmett, és egy óriási vigyor terült szét az arcán. Erre én sem tehettem mást, csak elvigyorintottam magam. Rosaline előbb rám, majd Emmettre nézett, és mit ne mondjak, még sosem láttam, hogy egy ekkora mackó megijed.  Visszamentem az asztalunkhoz, ahol Mike értetlenkedve nézett rám

- Még mielőtt megkérditek, nem akarok róla beszélni – mondtam, és ezzel még csak esély sem adtam nekik arra, hogy kérdezősködjenek. Néha-néha odanéztem rájuk és figyeltem, ahogy az ételt piszkálják.

- Nem kell aggódnod, nem fog meghalni. Rosaline nem bántja – mondta Alice, mikor látta Edwardon, hogy mennyire aggódik.

- Akkor ezek szerint az én Cicusom nyer majd – mondta Emmett, és próbált egy puszit nyomni Rose arcára, de a lány ellökte magától. – Még mindig morci vagy? Nem kellene. Nekem te vagy a legszebb és a legügyesebb. De azért azt be kell, hogy lássátok, nem semmi volt, amit reggel csinált. – Hát, Emmett nem a tapintatosságáról híres, és hiába szerelmes Rosaline-ba, eléggé furcsa néha. Most Rose-nak leginkább arra lenne szüksége, hogy mindenki látványosan utálja az új lányt, erre Emmett arról áradozik, mennyire ügyes volt reggel, gondolta magában Edward, és küldött egy vádló pillantás Emmett felé. A srác meg csak vállat vont, és Rosaline után indult a közös spanyol órára. Hamarosan Jasper is távozott. Már csak páran voltak az étkezőben.

- Biztos vagy benne, hogy Rosaline nyer majd? – kérdezte Edward, Alice meg hangosan válaszolt. Csak olyankor tett így, mikor tömegben voltak, különben hagyta, hogy Edward kiolvassa a gondolatokat a fejéből.

- Hát nagyon remélem, mert különben hosszú napokig kibírhatatlan lesz Rose mellett a helyzet. Amúgy tisztán látom Josephine jövőjét. Boldog leszel vele – tette még hozzá Alice.

- De én nem akarok boldog lenni vele, nem érdemlem meg.

- Oké, Edward, szerinted ezt nekem mennyire jó hallani? – vágta hozzá Alice. – Nem utálhatod magad mindig. És ezek szerint te pont úgy megveted Jasper-t, és szerinted ő sem érdemli meg, hogy boldog legyen.

- De, de neki nem volt más lehetősége. Katona volt – magyarázkodott, és bántotta, hogy Alice ezt gondolja róla. Jasper és Alice egy pár voltak évek óta, és Edward örült neki hogy ők ketten boldogok, mert megérdemlik. – Kérlek, ne mondd ezt

- De igen, tisztában kell lenned azzal, hogy a boldogság mindenkinek jár, tehetett bármit is a múltban. Lehetett katona már 16 éves kora óta, aztán vámpír és ölhetett meg sok embert, emberként és vámpírként – mondta Alice. A hangja dallamos volt, és minden egyes szó mardosta Edward lelkét.

- Igen, mindenki megérdemli a boldogságot, még azok a mocskok is, akiket megöltem, mikor emberi vért ittam. – mondta Edward, és nem volt hajlandó többet hozzáfűzni a dologhoz. Tényleg ez lenne? Tényleg nem érdemli meg senki a boldogságot? Vagy ezek szerint mindenkinek joga van hozzá? Ott van Esme és Carlisle, ők egymás nélkül elpusztulnának, nekik nagyobb szükségük volt egymásra, mint a vérre, ami életben tartotta őket. És Carlisle sosem ölt ember. Ö nem rossz, ő ártatlan, ő megérdemli, hogy boldog legyen. Aztán Rosaline, neki is joga van Emmett szerelméhez, ő sem ivott sosem embervért, és az élete megalázottan és szörnyen ért véget. Szenvedett, és a bosszúját mégis méltósággal hajtotta végre. Alice és Jasper, velük egészen különös a helyzet, ők már régről vámpírok. Jasper katona volt és sokat szenvedett, neki is joga van a boldogsághoz. De én, én az emberi életemben is mindent megkaptam. Anyámnak és apámnak az volt a legnagyobb bajuk, hogy nehogy elvigyenek katonának, jó iskolába jártam, jó életem volt. Aztán jött Carlisle és egy új életet adott és én csalódást okoztam neki. Gyenge voltam, nem tudtam ellenállni a vadászösztönnek. Nem, én nem érdemlem meg a boldogságot.

Sem én, sem Rose nem sejtettük, hogy a másik is pont olyan idegesen mászkál fel s alá az otthonában. Én egyedül voltam, nagy nehézségek árán sikerült lekoptatnom Mike-ot. Most nem volt hozzá hangulatom. Carlisle kicsit kiakadt az éjféli autókázástól, de nem kiabált, csak megrovóan nézett a gyermekeire.

- Azért nem gondoltam volna rólatok, hogy ennyire felelőtlenek vagytok – mondta az előtte sorakozó 5 megszeppent tininek.

- Hát azt hiszem, ezzel a fejmosással már elkéstél, nem gondolod? – kérdezte Esme. – Mivel te szabadítottad rájuk a lányt azzal, hogy elmondtad neki, hogy mik is vagyunk mi valójában – Alice nem bírta visszatartani a vigyorát, és egy halk prüszkölés hagyta el a torkát.

- Oké, ebben igazad van, de ígérjétek meg nekem, hogy nem fog vér folyni.

- Tuti nem, ezek itt felisszák mindet – mondta Rose, és a három srác felé bökött. Carlisle bosszúsan nézett a lányra.

- Mondom, hogy nyugalom, nem lesz baj. Rose nyer. Josie meg még sokáig bosszant majd bennünket.

- De ha bárkinek baja esik, szóljatok – mondta Carlisle.

- Ne aggódj már ennyire. Edward amúgy is van olyan jó orvos, mint te. – mondta Jasper és kis nyugalmat sugárzott a feszült emberek közé. Mindenki kicsit megnyugodott.

Már csak percek voltak hátra éjfélig. Nem akartam korán érkezni, de elkésni sem volt szándékomban. Remélem, nem lesz forgalom az úton, és azért azt is, hogy lesz lehetőségem, hogy győzzek. Per pillanat nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy kitekerjék a nyakam és feldobjam a pacskert.

- Nem fog eljönni – mondogatta idegesen Rosaline a kocsija mellett állva. A kesztyűit igazgatta.

- De eljön – mondta Alice és bambán bámult a semmibe. – Most – mutatott a kanyar felé, és akkor két fényszóró tűnt elő a sötétből.

- Szép kocsi – mondta Emmett, majd gyorsan hozzátette. – Azért a te BMW-d sokkal dögösebb, mert te vezeted.

- Kíváncsi vagyok, hogy fog megfordulni az úton ezzel a marha nagy autóval – kérdezte Jasper higgadtan.

- Na ,figyeld, én tudom. – válaszolta vigyorogva Alice.

Már elég közel jártam hozzájuk, ideje lesz irányba állítani az autómat. Még egy nagy sebességlöket, üresbe a sebváltót. Kitekertem a kormányt, és behúztam a kéziféket, aminek az lett a következménye, hogy kecsesen befaroltam a BMW mellé, néhány centire a kocsi mellett állóktól.

- Szép estét mindenkinek – mondtam, és rájuk vigyorogtam - Megfelelő időpont ez a halálra? – kérdeztem, és közben Alice arcát fürkésztem.

- Nem ma fogsz meghalni – válaszolta mosolyogva.

- Meg fogsz lepődni – vágtam rá jókedvűen. Láttam, hogy elkomorul az arca, és hogy a jövőmet fürkészi.

- Biztos vagyok benne, hogy Rosaline nem bánt majd.

- Fogadjunk – ajánlottam fel neki is. Oké, nem biztos, hogy kísértened kéne a sorsot, két fogadás egy nap. Állj, ma már egy másik nap van, éjfél múlt néhány perccel.

- Oké, ha sikerül meglepned, én is alávetem magam az interjúnak – mondta Alice.

- És ha nem?

- Mindegy. Tisztességtelen fogadás, pontosan tudom, hogy mi lesz az elkövetkező órában, évben, évtizedben.

- Rendben – mondtam. Ő tudja. Viszont érdekes éjszaka elé nézek. Fél pillanattal később Jasper termett ott a kocsim mellett

- Jó gép – mondta röviden, és nézegetni kezdte a kasznit.

- Az. Szeretem a gyors autókat – jelentettem ki.

- Pont jó alapanyag vagy vámpírnak. Mi mindannyian odavagyunk a gyors, a szép és a nagy autókért – mondta Emmett. – De hogy voltál képes vele így beparkolni? Ebben a modellben van kipörgésgátló.

- Csak volt, mivel kikaptam belőle, pont, mint a sebességkorlátozót is – vigyorogtam. A fiúk pontosan tudták, hogy ez mit is jelent: hogy a kocsit az elektronika nem blokkolja le 300 km/h- nál, hanem hagyja hogy egészen a végsebességig gyorsuljon.

- Az szép – mondta Emmett és Jasper elismerően. Oké, az egy dolog hogy az én verdám gyorsabb, mint ez a kis BMW, de neki van egy plusz a tarsolyában. Ő vámpír, és sokkal kifinomultabbak az érzékei, mint nekem. Bár az is igaz, hogy a gázt a hülye is tudja nyomni egy egyenes szakaszon, szóval nem lesz baj. Oké, akkor hajrá, nyerni fogok

- Tudtommal azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk, nem azért, hogy körberajongjuk ezt a rakás alumíniumkasznit  – fúúú, a kis Rosaline ideges, zavarja hogy jobb a kocsim. Sikerült magamban tartanom a mosolyomat.

- Oké, akkor hajrá, 5 mérföld és vissza – mondtam. Emmett és Jasper belemásztak a Wrangler-be, és elindultak. Nem sokkal később megszólalt Edward.

- Ott vannak – mondta. Nem nézett rám, de tudtam hogy megint a fejemben van. Megrémítette, hogy ilyen hamar odaértem a nagy Jeeppel. Ennek nem lesz jó vége.