- Nagyon király, Bruce a kedvenc színészem! Milyen jó, hogy adják a filmjét a moziban! Kíváncsi vagyok, milyen – örvendezett Mike. Ashley alig tudta visszatartani a megrökönyödését, de sikeresen lenyelte, majd megszólalt.

- Épp azon tanakodtunk tegnap este Josie-val, hogy melyik filmet nézzük meg. Ígéretesnek tűnt az alapján, amit olvastunk róla az interneten – mondta a lány. Hát én valahogy egész másra emlékszem. Ki fog készíteni ez a nő, ha sokáig így szívja a vérem. Na, puff, azt viszont szívhatná más is. Edward. Mennyire távol van, szinte semmit sem hallok felőle, csak néha egy-egy elfojtott segélykérést. Vajon hol lehet, és vajon annyit gondol-e rám, mint én rá? Úgy néztem végig a filmet, hogy egyetlen dolgot sem fogtam fel belőle, csak azt, hogy jó zene volt benne. Végig csak Edwardra gondoltam.

- Josie, Josie – hallottam, hogy valaki az én nevemen szólít. – Jól vagy? – kérdezte Mike – Olyan furcsa képet vársz, mint akit kupán vágtak – Hát rátapintott a lényegre, tényleg úgy éreztem magam.

- Minden rendben, csak kicsit elpilledtem a sötétben. De amúgy a film nagyon jó volt, a zenéje meg egyszerűen fantasztikus – magyarázkodtam. Ashley mentett ki a slamasztikából. Rávetette magát Mike-ra, és teljesen elterelte rólam a figyelmet. Most kifejezetten hálás voltam neki azért, hogy ennyire rajongott Mike-ért. Viszont azt csak most vettem észre, hogy ez Lucyt nagyon zavarja. Szóval érdekes dologra jöttem rá. Lucy vonzódik Mike-hoz, legalább annyira, mint Ashley, csak ő nem mutatja ki, ő olyan csendben szenvedő típus. Valahogy ki kell eszközölni, hogy ezek ketten maradhassanak, és végre akár történjék is köztük valami. Mike vezetett hazafelé, még mindig a Cadillacet.

- Holnap mit csinálsz? – kérdeztem tőle, mikor megállt nálam a ház előtt.

- Semmit – válaszolta.

- Akkor mi lenne, ha átjönnél és végre megnéznénk, mi baja a kocsidnak.

- Benne vagyok - mondta felvillanyozva.

- Akkor holnap kilenc körül – azzal intettem a két csajnak, akik még mindig a kocsiban ültek, és az ajtóból néztem a távolodó kocsit. Akkor eldöntöttem, hogy Mike és Lucy egy pár lesznek, csak Ashley-t kell valahogy kiiktatni. Valahogy, de hogy? Talán egy New York-i ismerőssel, valami szépfiúval a városból.  Valami tisztességes kaját kellene már magamba tömnöm, mert ez így nagyon nem egészséges. De az ételre még csak rá se tudok nézni. A moziban is, bármennyire kábult voltam, azért tömtem magamba a pattogatott kukoricát, és kicsit sok is volt. Begyújtottam a kandallóba és leültem a kanapéra, onnan bámultam a táncoló lángokat. Már majdnem az alvás REM szakaszába értem, megint vonyítást hallottam. Farkasok az erdőben, futott végig a hideg a hátamon. Megszokom én ezt valaha? És miért van itt ennyi farkas? Nem sokkal később egy fájdalmas vonyítást hallottam, mintha az egyik megsérült volna, és most haldoklik. Szegény állat, gondoltam magamban és a hangot figyeltem, ami egyre jobban halkult és távolodott. A kandallóban alig pislákolt a tűz, és nekem nem volt erőm ahhoz, hogy kimásszak a takaró alól és dobjak rá pár hasáb tűzifát. Próbáltam minden hangot kizárni a fejemből, és az erdőre koncentrálni, hallottam még egy halk, elhaló jajkiáltást. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg hallottam-e vagy, csak a képzeletem játszik velem.

Reggel ugyanott ébredtem, ahol elnyomott az álom, a kanapén fekve, a puha meleg takaró alatt. Rég volt ilyen nyugodt álmom, főleg hogy éjszaka telihold volt. Teliholdkor mindig nyugtalanul alszom, de lehet, hogy a forksi környezet nyugtat meg, vagy van valaki, aki vigyázza az álmaimat, elűzi a félelmet a fejemből. Bár a hangját már napok óta nem hallottam, mégis úgy éreztem, mintha itt lenne mellettem. Mi ez a fura bizsergés, amit a szívemben érzek? Sosem gondoltam volna, hogy valaha érzek ilyet. Utáltam a csillivilli városi lánykákat, akik állandóan arról beszéltek, hogy ki kibe szerelmes, és hogy mennyi szexis pasi van otthon. Wáááá agyvérzés, és most én is csak arra tudok gondolni, pedig megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes. Átkozott volt a családunk a szerelemben. Megint elszomorodtam, mikor anyára és apára gondoltam. Milyen boldogok voltak a régi képeken, mikor én még nem éltem. Én vagyok a hibás, hogy ők már nem élnek. A gondolataim megint távolra keveredtek, a csengő hozott vissza a jelenbe. Biztosan Mike az, és nem is tévedtem. Ott vigyorgott a kocsi az ajtóban. Direkt csinálja, hogy mindig ilyen jó a kedve, vagy valamit szed rá, esetleg csak ilyenre operáltatta az arcát, mert akárhányszor látom, mindig így vigyorog. Bármilyen rossz kedvem volt az előbb, most mégis csak vigyorgok, tuti ragályos.

- Hello, remélem nem ébresztettelek fel – mondta, és két puszi után a kezembe nyomott egy nagy papírzacskót. – Hoztam reggelit.

- Ááá, cuki vagy. – de jó, legalább nem kell agyalnom, hogy a féldöglött tejet iszom meg, vagy a majdnem élő kukoricapelyhet eszem meg.

- Jól aludtál? – kérdezte.

- Hát, este elalvás előtt hallottam valami zajt az erdő felől. Talán farkasok voltak, és biztos harcoltak egymással, mert az egyik elég szenvedő hangon nyüszített

- Idefelé jövet láttam néhány embert kijönni az erdőből. A rendőrfőnök is köztük volt, és elég gondterheltnek látszott. Utána meg a Doki, tudod, Edward apja. Aztán még két ember, akik egy fekete zsákot cipeltek.

- Mi történhetett? – hát ez egyre rejtélyesebb. Nem elég, hogy van itt egy kisebb csapat vámpír, valaki gyilkolássza a jónépet az erdőben. De ezek szerint visszajöttek, akkor az is lehet, hogy hamarosan meghallom Edward hangját. A szívem repesett a gondolattól, de a hang csak nem jött. Mike elég furcsán nézett rám, miután megreggeliztünk és én csak bambán bámultam a semmibe.

- Baj van? Zavarok?

- Nem, dehogy, csak a tegnap éjszakán gondolkodtam. Lehetséges, hogy farkasok, vagy végeztek azzal a valakivel a zsákban.

- Figyelj, nem tudom, de szerinte hamarosan úgyis az egész város erről beszél majd. Szerintem ha bemegyünk ebédelni, akkor ott mindent megtudhatunk.

- Igazad van, ez egy kis város. De akkor esetleg essünk is neki a kocsidnak – mondtam, majd kimentünk a ház elé, ahol az ő öreg csotrogánya parkolt már napok óta. Volt egy olyan érzésem, hogy csak simán a starterrel van baj. Egész délelőtt ezzel bajlódtunk, de végül csak sikerült kivarázsolni és szétkapni. Pontosan azzal volt a baj, úgy döntöttünk, hogy felesleges több időt fecsérelni rá, ezért Mike rendel helyette egy másikat. Közben dumáltunk és óvatosan puhatolóztam Ashley-ről, meg Lucy-ról, vagyis annyira nem voltam óvatos.

- Tudod, hogy Ashleynek és Lucynak is tetszel? – kiesett a csavarkulcs a kezéből, egyenesen a lábára. Felszisszent, de csak halkan. Oké, nagyfiú, nem kell elrejtened, hogy fáj. Majdnem elvigyorintottam magam, de sikerült lenyelnem.

- Ezt a marhaságot meg honnan veszed? – kérdezte elpirulva.

- Ugyan, ne viccelj! Ashley-n még a vak is látja, odavan érted, beléd esett, mint ló a gödörbe. Viszont Lucy más tészta, rajta tegnap vettem észre.

- Szerintem rémeket látsz – mondta, és a kocsit kezdte fixírozni.

- Miért? Neked ez annyira rémisztő lenne? Lucy aranyos csaj lehet, és jól mutatnátok együtt.

- Gondolod? – kérdett vissza elkerekedett szemekkel. Láttam valami furcsát benne. Jajj, szegény. Én meg ő. Sosem működne, vele sosem kezdtem volna. Csalódott volt, hogy így érzek iránta, és ez most tudatosult benne. Hát, remélem, azért a barátságunk megmarad.

- Igen, és ha szeretnéd jobban megismerni Lucyt akkor elintézem, hogy Ashley ne zavarjon benneteket – ajánlottam fel neki a lehetőséget, ő meg csak pislogott.

- Hogyan? – úgy látszik, kezdi érdekelni az ötlet.

- Rászabadítom valamelyik „jóparty” srácot New Yorkból. Tuti elvarázsolja és addig ti is nyugodtan megismerhetitek egymást – ez egy életképes ötlet, csak azt kell még kitalálnom, hogy kit ugrasztok ide, hogy összeszedje Ashley-t. Meg is van a soros szépfiú, aki lóg nekem egy szívességgel.

- Ahogy érzed, ha neked ez nem okoz gondot.

- Dehogy, örülnék nektek – mondtam, és belebokszoltam a vállába. – Azt hiszem, mára ennyi. Mi lenne, ha elmennénk kajálni a városba? Meghívlak, utána meg megrendelhetnénk az alkatrészt a kocsihoz.

- Rendben. Már hiányzik a Cadillac?

- Nem! – vágtam rá határozottan. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy vissza akarom kapni a kocsit. -  Ha akarod, használhatod, ameddig tetszik. Azt hiszem, be kellene szereznem egy kevésbé feltűnő járgányt, mert sem a Ferrari, sem a Cadillac nem a legmegfelelőbb jármű erre a célra – tettem hozzá

- És van valami elképzelésed?

- Hát az van rengeteg, de azok pont ilyen kaliberű autók, mint amik most vannak. Valami hétköznapi kellene – magyaráztam, de tudtam, hogy amit a választásra kerül a sor, megint elkapatom magam, és veszek egy méregdrága böhöm nagy gépet. – Na, de inkább menjünk, mert éhen halok, és az idejét sem tudom megmondani, mikor ettem tisztességes főtt ételt – azzal elmentünk a városi kifőzdébe, ahol nagy volt a felfordulás. A seriff kocsija is ott parkolt. Mike biztatóan mosolygott, hogy ha történt valami az éjszaka, akkor azt azonnal megtudjuk. Ahogy beléptünk, az ajtó feletti kis csengő csilingelni kezdett. Minden szempár ránk szegeződött, ettől kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Biztos észrevették, hogy milyen a ruhám. Csak megmosakodtunk, de átöltözni nem volt kedvem, és tiszta olaj voltam mindenütt. Mike-kal leültünk az egyik üres asztalhoz, és az étlap után nyúltam. Valami kiadós kaja kellene.

- Tudsz valamit ajánlani? – kérdeztem Mike-tól, aki csak bólintott. – Akkor rád bízom magam – azzal visszaraktam az asztalra az étlapot és vártam, hogy Mike rendeljen. Miután a pincérnő elment, odalépett hozzánk a helyi seriff.

- Khm – köszörülte meg a torkát. Az arcára emeltem a tekintetem, és láttam hogy elég kellemetlenül érzi magát, amiért ebéd közben kell megzavarnia. – Swan seriff vagyok. Te vagy a Crystal Castle új lakója? – kérdezte, én meg nem érettem, mit akar ezzel.

- Úgy hívják a házat, amiben laksz – magyarázta Mike. Hmmm, találó név.

- Igen, én vagyok az – válaszoltam, és küldtem felé egyet az ellenállhatatlan mosolyom gyűjteményéből.

- Bocs, hogy így ebéd közben zavarlak, de mindenképp beszélnünk kell – mondta. Nekünk? Ugyan miért? Tudtommal nem buktunk le a gyorsulási versenyen.

- Miről lenne szó? – kérdeztem kicsit félve, hogy mégis bemértek azon a bizonyos éjszakán.

- A tegnap éjszaka történtekről lenne szó. Lehet, hogy már hallottál róla, hogy ma reggel találtunk egy emberi holttestet az erdőben. Azt szeretném kérdezni, hogy nem vettél észre valami furcsát, esetlek nem hallottál-e valamit? – jézus ez durva. És akkor a bisztróban lévő összes szempár újra rám szegeződött.  

- Hát én csak furcsa vonyítást hallottam, olyan jajkiáltásszerűt. Látni nem láttam semmit. De a hangok elég hosszan hallhatók voltak – mondtam a seriffnek.

- Oké, kösz szépen, és ha bármi van, kérlek, mindenképp jelentkezz – mondta a pasi. – Amúgy szerintem nem egészséges, hogy egyedül laksz az erdő szélén – mondta aggodalmas hangon. Oké, hogy ő a seriff meg minden, de már nagy kislány vagyok, tudok magamra vigyázni. Egyetlen értelmes szót sem sikerült kiböknöm, viszont egy bamba arckifejezés ült ki az arcomra.

- Ne aggódjon, seriff. Ahogy elnézem a házat, az a legbiztonságosabb hely Forksban – mondta Mike, amiért egy hálás mosolyt küldtem felé. Eléggé zavart, hogy mindenki engem néz. Megszokhattam volna, eddig ugyanis New Yorkban elég sokat foglalkoztak velem.

- Nos, akkor mindent köszönök. – mondta a seriff, majd elfordult tőlünk, de a bajsza alatt még hozzátette. – Azért ha bármi van, csak hívj nyugodtan.

- Fogom – biztosítottam őt. Nem sokkal később kihozták a megrendelt ételt. Elég bizalomgerjesztő volt. Mike nézte az arcom, hogy vajon mit szólok hozzá.

- Jó étvágyat – mondtam majd mind a ketten nekiálltunk az evésnek. Miután végeztünk, még megálltunk Mike-ék boltjánál. Ő megrendelte az új startert, igaz, hogy nem kifejezetten autóalkatrészekkel foglalkoztak, de egy ilyen kis városban ők voltak, akik mindent be tudtak szerezni. Miután végzett, hazavitt.

- Mi a terved estére? – kérdezte az ajtóban állva.

- Nem tudom, talán felhívom Josephet, rég beszéltem vele, és intézkedem Ashley-ügyben is.

- Akkor nem is zavarlak tovább. Hamarosan találkozunk – mondta

- Igen, a suliban – válaszoltam – Ja, és kösz a szép napot – tetem hozzá és a nyakába ugorva egy puszit nyomtam az arcára. Ettől ő megint elpirult. Megvártam, míg elhajt a kocsival, és integettem neki, míg látótávolságban volt. Beléptem a házba és megint egyedül voltam, mint az ujjam. A hang is hiányzott a fejemben. Már a saját másik énemet sem hallottam, nemhogy Edwardot. Vajon hol járhat és miért ilyen néha? És hiányzik. Hallani akarom a dallamosan csilingelő hangját, hallani, ahogy kacag rajtam. Pusztán csak tudni akartam, hogy még mindig megvan-e köztünk a kapcsolat. Hol lehet most? Gondol-e rám egyáltalán? Hallja-e, hogy rá gondolok? Vagy egyszerűen kizárja a hangomat a fejéből, és nem is törődik velem? Lehet, hogy nem is kíváncsi rám. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal megtelt aggyal vonszoltam fel magam a galériába a számítógép elé. Előbb megnéztem az üzeneteimet. Egy halom szemét, néhány régi érdekbarát, semmi extra. Miután végeztem az ürítéssel, felhívtam Joseph-et.

- Jó napot, Miss – ezzel a sírba visz.

- Hello, Joseph. Gondoltam, megkérdezem, hogy vagy.

- Köszönöm, kisasszony nagyon jól. Kicsit hiányzik, de amúgy minden a legnagyobb rendben. A tőzsdén kerestünk egy újabb 10-est. – Még jó, hogy Josephre bíztam a családi kasszát, a vállakozást és a pénzügyeket, így biztosan tudom, hogy minden rendben van körülötte.

- Joseph, kérdezhetek valamit? A fiad mit csinál? – tudtam, hogy van egy nálam 5 évvel idősebb fia, akiről nem nagyon beszél. Néha szoktunk találkozni vele, de nagyon elzárkózott az apjától.

- Most egyetemre jár, és hamarosan végez. Rég beszéltünk.

- Szerinted zavarná, ha felhívnám?

- Nem tudom, próbálja meg nyugodtan, majd kiderül. – oké ez jó, örültem, hogy kifejezetten nem ellenezte a dolgot. Elbúcsúztam Josephtől és tárcsáztam Adam számát. Remélem, nem változtatta meg. Kicsengett, ez jó jel. Remélem, felveszi. Miközben vártam a hangot a vonal túlsó végén, elkezdtem mászkálni a szobában.

- Helló, Adam vagyok – de jó, még mindig olyan, mint rég

- Szia, Adam, itt meg Josie.

- Ááá, de jó téged újra hallani. Mikor is beszéltünk utoljára?

- Hát nagyon rég – kicsit elszégyelltem magam, hogy csak akkor keresem, amikor kell tőle valami.

- Minek köszönhetem a hívásodat? – Na, tényleg a régi, nem hagyja, hogy megfussam a szokásos tiszteletköröket.

- Oké, mondom. Ugye az orvosin vagy végzős?

- Igen – helyeselt. Hallottam a kíváncsiságot a hangjában

- Arra gondoltam, hogy ideköltözhetnél hozzám, és itt lehetnél medikus.

- Én nem megyek vissza New Yorkba – mondta határozottan

- Én sem ott vagyok már, egy kisvárosban élek, és rossz egyedül – mondtam. Oké, ez egy jó ötlet. szegényre szabadítani Ashley-t? Szemét vagyok. Nem baj, ezen még ráérünk agyalni, mikor itt az ideje.

- Elköltöztél? Ideje volt, az a város bűnös. Téged is csak megrontott volna.

- Lehet, hogy már meg is rontott. Nos, mi a válaszod?

- Végülis belefér, úgyis kell egy hely, ahol gyakornokoskodhatom. – mondta. Helyes, gondoltam magamban. Hirtelen megint fájdalmas vonyítást hallottam. – Mi volt ez? – kérdezte

- Csak a farkasok az erdőből – válaszoltam

- Tuti be vagy szarva, és azért akarod, hogy odamenjek. – mondta viccesen

- Oké, átlátsz rajtam – mondtam vigyorogva, majd megbeszéltünk minden részletet.