Egy újabb hétfő reggel, egy újabb hét, újra iskola. De most legalább látom, hogy van értelme a szenvedésnek. Suli után irány a kórház, és végre beszélhetek Carlisle-lal Adamről. Örülnék neki, ha belemenne a dologba, hogy Adam Forksban legyen medikus. Vagy akár Port Angelesben. Mindegy, csak a közelemben legyen, hogy nálam lakjon, mert kell egy igaz barát a múltból. Angol irodalommal indítottunk, és a szívem repesett a boldogságtól, mert tudtam, hogy ott lesz Edward. Bár a hangját nem hallottam már napok óta a fejemben, mégis boldog voltam, hogy láthatom.  Beléptem a terembe, alig néhányan lézengtek csak. Ashley sehol sem volt, viszont Lucy magányosan üldögélt a helyén.

- Szia – léptem oda hozzá, és akkor láttam, hogy épp zenét hallgat.

- Hello – válaszolta, miközben kikapta a füléből a fehér fülhallgatókat. Annyi mindent akartam kérdezni, annyi gondolta kavargott a fejemben, de megzavarodtam.

- Helyzetek? – kérdeztem elmélázva.

- Semmi érdekes. Ashley ma nem jön be suliba, tegnap este hívott, hogy nem érzi jól magát. – mondta egykedvűen. – De szerintem csak nem csinálta meg az angol elemzést.

- Basszus, az elemzés. Hogy én mekkora egy marha vagyok – kapott el a pánik.

- Nyugi, téged ma tuti nem fognak kihívni, mivel ma Ashley és Alice lesz a soros.

- És ha Alice sincs itt?

- Itt van. Nézd, ott jön – és tényleg az ajtóban állt, épp Jasper-től búcsúzott. Egy apró csókot nyomott a srác finoman formált ajkára, majd rámosolygott, suttogott pár szót, belibbent az ajtón és lassan elengedte a fiú kezét. Kecsesen mozgott, akár egy őz. Lehetséges, hogy azért, mert az őz vérét nagy előszeretettel fogyasztja, és talán mindannyian felveszik a kedvenc állatuk tulajdonságait. Ez mekkora egy hülyeség, gondoltam magamban. Aztán megpillantottam Emmettet, ahogy elsétált az ajtó előtt. Medve, ugrott be azonnal, ő tuti a medvéket szereti. Aztán végignéztem magamon, én vajon milyen állatra hasonlítok a legjobban.

Farkas, prüszkölte egy hang a fejemben. Egy férfihang volt, eddig teljesen ismeretlen a számomra. Farkas, ismételtem meg. Nem inkább pocok, mókus, vagy bőregér?- kérdeztem magamban. Nem, farkas, válaszolt a hang. Még mindig Lucy asztalánál ültem és Alice-t figyeltem. Olyan méltóságteljes, olyan varázsos, olyan gyönyörű. Annyira lefoglalt Alice csodás kisugárzása, hogy majdnem megfeledkeztem a másik Cullenről, aki csak nem akart megérkezni.

Alice-t bámultam miközben a helyemre sétáltam a leghátsó padba. Ahogy elhaladtam mellette, valami hideget éreztem a kezemen. Odakaptam a fejem és láttam, hogy Alice megérinti a kezem. Egy gondosan összehajtott selyempapírt csúsztatott az ujjaim közé. Alice ajka szétnyílt, gyöngyszínű, sima fogsora kivillant a telt ajkai alól. Talán meg kellett volna rémülnöm, de talán nem fogtam fel a veszélyt, ami lehetett volna, amit a borotvaéles fogsor jelenthetett volna. Visszamosolyogtam rá, majd lassú léptekkel a helyemre mentem. Próbáltam nem elbotlani a saját lábamban, elég gáz lenne, ha nagy igyekezetemben hanyatt vágódnék a két padsor közt.

Alig vártam már, hogy a helyemen legyek, és végre olvashassam Alice sorait. Minden mozdulatom megfontolt volt és precízen kivitelezett. Talán Alice-re akartam hasonlítani, talán csak féltem, hogy mi áll a levélben. Lehet, hogy egy halálos fenyegetés. Meghalsz, bestia. A kezem megremegett, ahogy kettéhajtottam a lapot. Még a papír is gyönyörű volt, csontfehér, egy vízjellel a közepén. Ahogy jobban szemügyre vettem a lapot, azonnal láttam, hogy ugyanaz a címer van rajta, mint amit Edward csuklóján láttam a kórházban. És ugyanaz a címer, ami Carlisle gyűrűjén van, amit a kisujján hord, és Rosaline nyakában azon  a nagy medálon. Bevillantak a képek sorban. Milyen furcsa. Eddig fel sem tűnt. Felnéztem, és láttam, hogy Alice engem néz. Az ő nyakában is ott volt a kis oroszlános címer egy fekete selyemszalagra erősítve. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy az a Cullenek címere, és hogy a család minden tagja viseli ékszer formájában. Újra a papírra néztem. Csodás kézzel írt sorok táncoltak előttem, kecses vonalvezetés, telt betűk, gyönyörű, mint Alice maga. A fekete tinta mint selyemszalag szőtte át a csontszín papírt. Olvasni kezdtem.

„Drága Josephine!

Edward elment. Ezt most azért közlöm veled, mert te vagy az egyetlen, aki visszahozhatja. Kérlek, könyörögj neki, hogy jöjjön vissza. Mindketten belehaltok abba, ha ő ott marad Olaszországban. Megígértem neki, hogy nem beszélek veled, de én nem vagyok olyan erős, mint ő. Nem akarom őt elveszíteni, sem téged. Láttam a jövőt, egy közös jövőt, egy boldog családot, egy gyűrűt, téged, hogy olyan vagy, mint mi. Mondd meg Edwardnak, hogy szereted. Ez nem hazugság, ez az igazság, csak idő kell, hogy rájöjjetek, nincs más választásotok, nincs más lehetőség.”

Végigolvastam a levelet, többször is egymás után, és csak bambán bámultam magam elé. Mit akar ezzel elérni? Vajon komolyan azt hiszi hogy Edward és én, és hogy én egy közülük? Olyan hihetetlen ez az egész. Ez egy tündérmese. Pont én lennék az egyetlen, aki megérintett egy halott szívet? Pont én? Josie, ááá ez egy tündérmese. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy tényleg ez a jövő, hogy nincs másik lehetőség, nincs másik út. Felizzottak bennem Carlisle szavai, amikor kínos mosoly terült szét az arcán: hiába harcol a halandó szíved, úgysem tudsz ellenállni.

Rettenetes forróság sustorgott végig az egész testemen. Őrjítő kín. Fájt minden porcikám egy pillanatig. Amilyen gyorsan tört rám az égető érzés, olyan hamar el is illant. A tanár is megérkezett, de valahogy egyetlen szavának értékét sem tudtam felfogni, hiába próbáltam figyelni.

Újra éreztem az ereimen végigsikló forróságot, de nem múlt el, egyre jobban izzott, és egyre mélyebben égetett. A kín egyre elviselhetetlenebb volt. Segítség, valaki, könyörgöm. Edward. Edward, nyöszörögtem újra. Az izzás már tovatűnt a testemből, már csak a kezeim fájtak. Kinyitottam a szemem, először csak minden olyan fátyolos volt, két alak körvonala rajzolódott ki az ágyam végénél. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy kik is ők. Az én vámpírjaim, Carlisle és Alice.

- Hello – szólaltam meg. A hangom halk volt, gyenge, erőtlen és semmi csengése.

- Végre felébredtél, már ideje volt – mondta Carlisle, és közelebb lépett hozzám, a homlokomra tette a hideg kezét. Hálás voltam neki.

- Mi történt? – kérdeztem, és a kezeimet néztem.

- Rosszul lettél az órám, óriási fájdalmaid lehettek, utána meg elájultál. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a kórházba hozunk, és nem a suli nővérkéje lát el. Nálad sosem lehet tudni. – Alice ezt már egy enyhe mosollyal az arcán és határozott pajkossággal mondta. Ezek szerint valami tényleg nincs velem rendben.

- Csak arra emlékszem, hogy elolvastam az üzeneted, és utána égett minden porcikám.

- Annyira sajnálom, hogy kiakasztottalak, de nem volt más választásunk – Mi van? Ezt végképp nem értem. Mi az, hogy nem volt más választásuk?

- Figyelj, Josie. Edward elment, azért, mert azt hiszi, hogy ő számodra a legnagyobb veszélyforrás. De téved. Pont úgy, mint abban, hogy tud nélküled élni. Egyikőtök sem tud a másik nélkül élni. El kell fogadnotok, nincs más választás – mondta Carlisle. Oké, hogy nincs más választás, de én miért küzdjek, ha ő nem hajlandó? Én miért adjak fel mindent, ha ő elmenekül a kihívás elől? Edward, üvöltöttem újra gondolatban. Lehunytam a szemem, és kerestem a hangját a fejemben. Gyere vissza, és mutasd meg, hogy érdemes, hogy van értelme, hogy tényleg szeretsz, és hogy érdemes küzdeni.

- Most már esetleg azt is elmondhatnátok, hogy mi a bajom – néztem Carlisle-ra, aki elég tanácstalanul nézett rám. A kezem újra fájni kezdett, már csak kisebb, de még mindig égető fájdalmat éreztem.

- Alice hozott be, ájult voltál. Az életfunkcióid rendben, a vizsgálatok nem mutattak ki elváltozást, bár még egy DNA vizsgálat eredménye nem jött meg. A kezed nagyon meg volt duzzadva. Csináltunk róla röntgenfelvételt –  egy pillanatra elhallgatott.

- Mondd már, hogy mi van – rivalltam rá, lehet, hogy egy kicsit erőszakosabban a kelleténél. A fájdalom megint megugrott bennem.

- Nézd meg magad – mondta, és a felvételt a lámpa elé tartotta. Leesett az állam. Ilyet még sosem láttam. Úgy néz ki, hogy még Carlisle sem, pedig neki azért sokkal több tapasztalata van. Mindkét karomban 3-3 plusz csont alakult ki, amik végigfutottak egész alkaromban.

- Mi ez? – kérdeztem viszolyogva.

- Hát úgy néz ki, hogy plusz csontok fejlődtek ki benned, ez egy genetikai mutáció eredménye lehet. Meg kellene vizsgálni a felmenőidet – mondta sejtelmes hangon. Tuti, hogy vannak ötletei. Carlisle-ról Alice-ra néztem, aki még mindig átszellemülten mosolygott.

- Van elképzelésed? – kérdeztem tőle.

- Igen, de ahhoz hogy alá tudjam támasztani, jó lenne néhány információ a családodról – a családomról? Miért is? Ezt nem vágom, de ha ez segít, akkor majd elkövetünk valamit.

- És ez mindig így fog fájni? – kérdeztem, közben a kezemet bámultam.

- El sem tudom képzelni, mert ilyet még nem láttam. De biztosan van valami kiváltó ok, ami kiváltotta belőled ezt a reakciót.

- Hangokat hallottam a fejemben – csúszott ki a számon.

- Tudjuk, hogy nálad oda-vissza működik Edwarddal a kapcsolat – mondta Alice és még mindig szégyenkezett, amiatt hogy engem használt arra, hogy visszahozza Edwardot.

- Nem! Nem csak az ő hangját hallom. Ma az angol előtt egy idegen férfi hangát hallottam. Azon gondolkodtam, hogy vajon azért olyan kecses a mozgásod, mert őzek vérét iszod? És azon, hogy Emmett biztosan medvéket kedveli. Aztán azon tanakodtam, hogy én vajon milyen állathoz hasonlítok. És erre az idegen hang közölte, hogy farkas vagyok. Nem ismertem azelőtt, és azóta sem szólt hozzám, csak egyszer, amikor újra biztosított arról, hogy farkas vagyok.

- Ez érdekes, felettébb érdekes. Esetleg nincs a felmenőid közt Quilete indián?

- Nem tudok róla. Apámék mindig kékvérűek voltak. Anyám családja viszont más tészta. Csak annyit tudok, hogy anyám ősei ahányszor lányt szültek, belehaltak a szülésbe, a férjük meg követte őket. Apám családjában 200 éve én voltam az első lánygyermek. Anyám belehalt a szülésbe, apa meg követte őt a túlvilágra.

- Sajnálom – mondta Carlisle.

- Ne tedd, boldogan nőttem fel Joseph-fel, aki egy jó barát és egy szerető apa egy személyben. Apropó Joseph. Beszélni akartam veled, egy barátról. Ő valójában Joseph fia, és orvosnak tanul, szeretném, ha ide jöhetne medikusnak – hadartam el gyorsan.

- Ide? – kérdezte Carlisle elcsodálkozva.

- Igen, fontos lenne. Főleg, hogy szeretném, ha mellettem lenne. Ő egy nagyon fontos ember a szívemben.

- Szerelmes vagy belé? – kérdezte Alice.

- Dehogy, ő nekem olyan, mint egy testvér – magyaráztam. Hogy hihetik, hogy Adam és én. Ez hihetetlen. Sosem gondoltam rá úgy. Meg amúgy is ők mindannyian egyként állítják, hogy Edward és én egymásnak vagyunk teremtve.

- Hát attól függ, hogy ő akar-e idejönni.

- Biztosított róla, hogy szívesen jön.

- Akkor még megbeszélem a részleteket a vezetőséggel.

- Rendben – mondtam, majd felültem az ágyon, és le akartam szállni.

- Hova készülsz?

- Haza, hova máshova? Minek maradnék? Segíteni nem tudnak a bajomon, akkor hadd szenvedjek otthon.

- Hazamehetsz, de csak ha hívsz, ha baj van. – mondta Carlisle, kissé fenyegető hangon.

- Jelentkezni fogok – mondtam, majd a szekrényemhez botorkáltam, hogy elővegyem a ruháimat.  

- Alice veled marad, és hazavisz. És a héten nem kell suliba menned – mondta Carlisle, és kiment a szobámból. Alice meg az ágyamon ült és figyelte, ahogy felöltözöm. Nem akartam ellenkezni, tudtam, hogy felesleges, úgysem hagyna magamra. Pedig jól vagyok. Csak pihennem kell, mondogattam magamban.

- Megint fáj a kezed – állapította megy halkan Alice. Igaza volt. Egyre jobban fájt a kezem. Olyan érzés volt, mintha azok a felesleges csontok most ki akarnának jönni a kézfejemen, és most vágják az utat a húsomban. Nem vagyok benne biztos, hogy ennek jó vége lesz, de szeretnék minél előbb túl lenni rajta. Lassan sétáltunk a parkoló felé. Megláttam Edward ezüst Volvóját, és a szívem hirtelen megörvendezett. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Alice jött a kocsival, mivel Edwardnak most még nem volt rá szüksége, és Alice még nem rendelkezett, saját, gyors és méregdrága járgánnyal. Egész úton egyikünk sem szólt egy árva szót sem. Hamarosan megérkeztünk, túl hamar. Meg kell hagyni, hogy minden vámpír pont úgy vezet, gyorsan.

- Este átjövök, megnézlek. – mondta, majd elhajtott. Még csak ellenkezni sem volt időm. Azt hittem, hogy bekísér a házba, de mikor megfordultam, akkor jöttem rá, mi volt a nagy sietségének az oka. Mike ácsorgott a bejárati ajtóban.

- Aggódtam érted. Minden rendben?

- Hát, ahogy vesszük. Már jobban vagyok. Csak pillanatnyi rosszullét. A doki azt mondta, pihennem kell, és elmúlik – ezt azért mondtam neki, hogy véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy itt marad és ápolgat. Most magányra van szükségem. Gondolkodnom kellett Edwardról, rólam, a múltról és a jövőről. Leginkább a jövőmről, a jövőnkről.

- Akkor megyek is. Majd átjövök, megnézlek – mondta kicsit lehangolva.

- A héten nem megyek suliba.

- Akkor majd elhozom a leckét – ajánlotta fel.

- Nem kell. Alice már felajánlotta – mondtam neki. Szegénynek ettől még jobban elment a kedve. De nem akartam, hogy sok időt töltsön nálam. Nem tudtam, mivel jár az a 3 csontdarab a karomban, és minél kevesebben tudnak róla, annál jobb.

- Oké, akkor vigyázz magadra – mondta, majd elment a Cadillac-kel. Szegény srác, ezek után tuti utálni fog. De minden csak az ő érdekében történik. Bemásztam a hálószobába, onnan a fürdőbe, és a kis szekrényből előhalásztam egy doboz fájdalomcsillapítót. Egy maroknyit tömtem magamba, majd miután érezni kezdtem a zsibbasztó hatást, elnyúltam a földön és aludni próbáltam. Bíztam benne, hogy álmatlanul alszom majd, hogy nem zavarnak a vad őrült látomások, emlékképek, hogy az agyam kitisztul. Josie, ébredj, hallottam Alice hangját.

- Josie, kelj fel – újra az ő hangja volt. Kicsit megrázta a testem, és mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy ott térdel mellettem, megfeszült testtel. Jasper a háló sarkában, pont ugyanolyan feszült arccal. Mi történhetett? Odakint már sötét volt. Ezek szerint sokat aludtam, és nem álmodtam semmit.

- Hello – mondtam. – Mi a baj?

- Te vérzel – mondta prüszkölve, közben a kezemet bámulta. Én is odanéztem, és láttam, hogy apró sebekből folyik a vérem az ujjaim közül.

- Hogy? Mi? – kérdeztem pánikolva.