Torontóig hajtott a düh, a félelem, a fájdalom, és a gyűlölet. Gyűlöltem magam, hogy ennyire gyenge vagyok, hogy nem tudok szembenézni ezzel az új érzéssel, ami a lélektelen testem érzékel. Miért van rám ilyen észveszejtő hatással az a halandó lány, aki még csak meg sem rémül tőlem? Pedig tudja, hogy pokolfajzat vagyok. Önző érzések támadtak rám. Miért nem egy közülünk, miért ilyen nehéz, miért nem 50 évvel ezelőtt jött, vagy egyáltalán miért jött Forksba? Torontóig rohantam, egy szál hitelkártyával a zsebemben, így volt a legkényelmesebb és a leggyorsabb. Torontóban egyenesen a reptérre mentem és megvettem a repülőjegyem.

- Retúrjegy lesz? – kérdezte a lány a pult mögül.

- Nem áll szándékomban visszajönni – válaszoltam neki, kis mosolyra húzva a szám. Le kell állnom erről a hülye szokásról, hogy mindenkiben bizalmat keltek. Az összes körülöttünk élő ember ösztönösen fél tőlünk, egyetlen olyan emberrel találkoztam eddig, aki pont a nagy többség ellenkezője volt. Josephine nem félt tőlünk, nem félt tőlem.

- Az első osztályú utasok 20 perc múlva megkezdhetik a beszállást – mondta csillogó szemekkel, ahogy felém nyújtotta a beszállókártyámat.

- Köszönöm – válaszoltam és ügyeltem rá, hogy az ujja semmiképp ne érjen az enyémhez. Pedig feltett szándéka volt, hogy megérintsen, hallottam, ahogy arra gondolt, hátha meglesz a szikra, és hogy majd visszajövök hozzá, vagy talán el sem megyek. Kislány, kevés vagy te ahhoz, hogy itt maradjak, gondoltam magamban, majd ott hagytam a csalódott lányt, aki a fagyos érintésem nélkül maradt. Egykedvűen mentem be az első osztályon utazóknak fenntartott váróba. Semmi sem tudott lázba hozni. Színes magazinok tömkelege hevert az asztalokon, én meg csak leültem az egyik székbe és vártam, hogy elteljen az a bizonyos 20 perc. De az idő csak vonszolta magát, alig haladt előre. Lassabban telt, mint az elmúlt 80 év. 80 év szenvedés és sodródás, semmittevés. Eszembe sem jutott, hogy esetleg nekem is lesz majd egy szerelmem, egy másik olyan, mint én. Olyan, mint Carlisle-nek Esme, vagy Alice-nak Jasper, és Emmett-nek Rosaline. Igaz szerelem, egy halott szívben. Nem, nem szabad hagyni, hogy a szívem megszokja a gondolatot, nincs esély, hogy én és Josephine. Neki teljes emberi életet kell élnie, valakivel, mással. Én veszélyes vagyok a számára. Éreztem, hogy valami kavarog bennem, hogy nem tudom megtenni, nem tudok elmenni úgy, hogy ne lássam még egyszer utoljára. De ha elmegyek hozzá, talán nem tudok útra kelni. Mennem kell, hallottam a bemondót, aki felszólította az utasokat, hogy megkezdhetik a beszállást. Itt az idő, menni kell. Nincs másik út, nincs olyan, hogy Edward és Josephine, csak én vagyok és csak ő egy másik emberfiúval. A szívembe mart egy újabb ismeretlen érzés. Ez lenne a féltékenység? Nem fogom kibírni ezt a hasogató érzést. Mennyivel jobb lenne, ha éreznék fizikai fájdalmat, és azzal elterelném a figyelmemet erről a mardosó érzésről. Felálltam a helyemről, megigazítottam a ruháimat, és felszálltam a gépre. Egy fiatal anyuka utazott mellettem a kisfiával. Aranyos srác volt, és ahogy az anyját láttam, igazán tudatosult bennem, hogy Josephine tényleg nem lehet velem, hogy neki is kell majd család meg igaz szerelem, egy férfi, aki teljes szívéből, lelkéből szereti majd.

- Hello bácsi. – mondta a kissrác, ahogy rám vigyorgott a fogatlan mosolyával.

- Szia, haver. – megint előjött belőlem az a kellemetlenül bizalmas mosolyom. Az anyja az egyik táskájával bíbelődött, segítettem neki felrakni a táskát.

- Köszönöm – mondta a lány szemérmesen.

- Nincs mit – válaszoltam, majd a helyemre ültem, a nő és köztem meg a kisfiú, aki megállás nélkül csacsogott. Az anyja bocsánatkérően nézett rám, én meg csak mosolyogtam.

- Bácsi, miért vagy szomorú? – hogy őszinte legyek, ez eléggé szíven ütött, nem is nagyon tudtam mit mondani rá.

- Kicsim, ilyet nem illik kérdezni – mondta neki az anyukája.

- Csak álmos vagyok, és nem szomorú – hazudtam, de az álcám nem volt valami meggyőző. De legalább ott volt a lehetőség hogy eljátsszam, alszom. Előkotortam az mp3 lejátszómat és elindítottam Debussyt, ő mindig megnyugtatott. Lehunytam a szemem és úgy tettem, mint aki alszik. Nem kellett más, csak hogy egyenletesen lassítsam a lélegzetem. Nem esett nehezemre ez a játék, és nem sokkal később a kisfiú is elaludt. Az anyja viszont egész úton éber maradt, végig a kisfiára gondolt, tele volt a feje csupa óvó gondolattal, szeretettel, aggodalommal. Hallottam a gépen ülő összes ember bugyuta aggodalmaskodó gondolatát, a sok kicsinyes dologról, amik annyira fontosak voltak nekik, kicsinyes apróságok, amik annyira boldoggá tették őket. Josephine, siklott be az arca a fejembe újra. Vajon mit csinálhat most, vajon gondol-e rám, és egyáltalán hiányzom-e neki. Mégis el kellett volna mennem elbúcsúzni tőle. Megmondani neki, hogy mindenkinek jobb így, főleg neki. Edward, mit ámítod magad, neked a legjobb, a legkönnyebb hogy ne kelljen küzdened. Gyenge vagy. Az út hátralevő részében egyáltalán nem tudtam kiűzni a fejemből Josephine arcát, és már nem is küzdöttem, hogy ezt elérjem. Végigszenvedtem az utat Rómáig, majd az ottani reptéren egy újabb jegyet vettem Helsinkibe. Ott az én helyem, északon, ahol hideg van és oly ritkán süt a nap.  Újabb véget nem érő utazás, de ott legalább vannak medvék, és rénszarvasok, meg farkasok. Forks-ban nem ettünk farkast a Quilete-ok miatt. Nem kell más, csak vér, vér, csend, hideg, távol Josephine-től. Finnország legészakibb pontjáig menekültem. Nem volt ott más, csak hó és jég, pont, mint Tányáéknál, de itt egyedül voltam. Tudtam, hogy nehéz lesz, mire megszokom az egyedüllétet, de nincs más lehetőség. Távol kell maradnom Josephine-től. Hosszú, csendes utam volt, gondolatok nélkül. Vadásztam. Először medvére, majd megláttam egy csorda rénszarvast. Lecsaptam rájuk. Bár a szomjúságomat csillapítottam, mégis ürességet éreztem. Vissza-visszatértek az emlékek abból az időből mikor emberi vért ittam. Újra felizzott bennem a gyűlölet saját gyengeségem iránt, ha lehetséges lenne, megölném magam.

Összemosódtak a nappalok az éjszakákkal, nem törődtem semmivel, csak vadásztam. Az egyik alkonyatban megláttam életem talán legnagyobb kihívását. Egy ezüst bundájú hatalmas farkast. Egyszerűen fenséges volt. Ott magasodott a sziklaszirt tetején és a hangját hallatta. Olyan üvöltés hagyta el a torkát, amit még sosem hallottam, a körülötte elterülő erdő is megremegett. Ő az én farkasom, az enyém, nekem kell elkapnom, és innom a véréből. Újabb üvöltés, de valahonnan távolról, csak az elmében hallom. Josie, formáltam hangtalanul a lány nevét. Akitől elválaszt a fél világ, mégis oly közel van. Éreztem, hogy megijed. Egy farkas van az erdőben a háza tövében. Az én farkasom is üvöltött, vad dacos vonyítás hagyta el a torkát, minta ő is hallotta volna a fejemben a hangot és arra válaszolt volna. Meghallottam a farkas gondolatát.

„Megölöm, de úgy, hogy szenvedjen, és te is szenvedj, mocsok vérszívó” Ettől annyira felbőszültem, hogy támadó pozícióba helyezkedtem, és egy erőteljes ugrással a sziklaormon teremtem. A farkas is támadni készült. Óriási volt, hatalmas testi erővel. Rám vetette magát, éreztem a leheletét, közvetlenül az arcom előtt. Nem volt esélye ellenem, nem voltam olyan állapotban, hogy játszadozzam vele. Egyszerűen a torkához vetettem az ajkam, és belemélyesztettem az ütőérbe a borotvaéles fogsorom. Nem volt esélye, egy utolsó elhaló nyüszítés hagyta el a torkát, majd élettelenül csúszott ki a kezeim közül. Győztem, és jóllaktam. De mégis vesztettem, mert tudtam, hogy nem maradok itt. Vissza kell mennem, mert Josephine veszélyben van. Segítenem kell megállítani azt a másik farkast.

„Gondolj rám, ha csillag zuhan földi éjszakán, ha megszakadnak mondatok, ha megszűnik egy gondolat, ha átfestik a múltamat - s ne várj!
Gondolj rám, ha elpattan egy húr a zongorán, ha széttörik egy rossz futam, ha csendben élsz és boldogan, egy szál gyufa, ha ellobban... - S ne várj!
Mikor megtorpan egy lépés, mikor megroppan a jég, mikor elfogyott egy érzés, mikor megvillan az ég;
úgy lásd, mint én, hogy lássam veled, úgy értsd, mint én, hogy értsem veled, úgy szólj, mint én, hogy szóljak veled.
Gondolj rám, ha friss nyomot hagysz országút haván, ha tó vízébe követ dobsz, ha csobban és ha elmerül, ha csend a csenddel elvegyül... - S ne várj!
Gondolj rám, ha villámtépte ágat látsz a fán, ha füst sem marad már a láng után, ha erény lesz már nem gondolni rám!
Gondolj rám, ha gyümölcs érik villámtépte fán, ha parázs él a láng után, ha jólesik még néhanap, hogy rólam szól egy gondolat. - S ne várj, mert visszajövök hozzád!”

Edward hangja szólt a fejemben az egyik pillanatban, a másikban meg Alice hangját hallom, ahogy szólongat, hogy ébredjek. Most meg már magamnál vagyok, és őket nézem, ahogy feszült merev testtel engem néznek, a kezemet. Felfogtam, vérzek, és ezt Alice is közölte.

- Hogy? Mi? – kérdeztem pánikolva. A kezem vérzik, de vajon mitől? Felugrottam a helyemről és gyors léptekkel a fürdőbe vettem az irányt.

- Rendben vagy? – kérdezte kiabálva Alice, és hallottam, ahogy a testét Jasperéhez feszíti, hogy véletlenül se tudjon utánam jönni.

- Már nem vérzik, csak lemosom és okés leszek a számotokra is – válaszoltam nekik, és újra csak a versre tudtam gondolni, amit Edward mondott, és az utolsó 3 szóra. – Visszajön – mondtuk egyszerre, mikor kiléptem a fürdőből. Jasper nem értette, hogy mi ez az egész.

- Edward – világosítottuk fel megint egyszerre.

- Honnan tudod? – kérdezte Alice meglepetten.

- Beszélt hozzám álmomban, és láttam, ahogy megteszi az utat Helsinkiig.

- Te láttad, hogy mire készül? – kérdezte Jasper elkerekedett szemekkel. Hát ez nekem is meglehetősen furcsa, és nem is tudom megmagyarázni. Csak egy vállrándítással lezártan tekintettem a dolgot.

- Már nem is látszik, hogy vérzett volna a kezed – figyelt fel Alice arra, hogy egyáltalán semmilyen sebhely nem csúfítja a kezemet.

- Kiskorom óta így van. Gyorsan gyógyulok. Ez valami rendellenesség, de egyszer Joseph azt mesélte, hogy az egyik távoli ősömtől örököltem, és hogy az apám, a nagyapám, a dédapám is ilyen volt, hamar begyógyultak a sebek a testükön. Apám szíve hasadt meg örökre, mikor én megszülettem, és nem is gyógyult meg többé, inkább anyám után ment – megint elszomorodtam. Fájt erre gondolnom, hogy én voltam az oka annak, hogy ők már nem élnek.

- Nem kell erről beszélned – mondta Jasper, és akkor éreztem, hogy a kisugárzása megnyugtat, hogy az önvád szétoszlik bennem, és nyugodtság árad szét bennem. Megtántorodtam, ki tudja miért, de a lábaim nem engedelmeskedtek az agyamnak, elvesztettem az egyensúlyomat. Még szerencse, hogy Jasper elég közel volt és elkapott.

- Nem maradhatsz ilyen állapotban egyedül, főleg ilyen közel az erdőhöz – mondta Alice. Ellenkezni akartam, de nem nagyon hagyták. Jasper még mindig a hideg kemény karjában tartott, közel a mellkasához. Annyira közel, ha most ember lenne, akkor hallhatnám a szívdobogását, de az ő szívük már nem dobog. Nem hallottam mást, csak azt, ahogy a számára oly szükségtelen levegő elhagyja a testét. Hideg volt, ahogy az arcomhoz ért, és annyira jó érzés volt, lehűtötte a felhevült bőrömet. Nem tudtam eldönteni, hogy most a fájdalom miatt érzem a forróságot, vagy mert egy csodásan szép vámpír karjában fekszem. Rá kellett jönnöm, hogy talán az utóbbi, mert Carlisle is pont ilyen hatással volt rám.

- Itt kell maradnom. Mi van, ha megint vérezni kezd a karom? Ott már nem csak ketten lesztek. Nem akarlak benneteket veszélynek kitenni – kezdtem el mégis az ellenkezést.

- Nem nyitok vitát – mondta Alice határozottan. – És jobb lenne, ha magad miatt aggódnál – tette hozzá kuncogva.

- Akkor legalább tegyél le, hadd szedhessek össze néhány cuccot magamnak – kérleltem őket. De Jasper nem volt hajlandó letenni. Lehet, hogy azért, mert azt hitte elszököm. Ezen akaratlanul is kuncognom kellett.

- Mi ilyen vicces? – kérdezte Jasper.

- Csak arra gondoltam, hogy azért nem engedsz el, mert félsz, hogy elfutok. – mondtam prüszkölve. Ezek meg olyan furcsa képet vágtak, hogy hihetetlen. Mintha rémet látnának. – Mi az? – kérdeztem, ahogy láttam a megrökönyödésüket.

- Pont erre gondoltam – válaszolta Jasper. Oké. És mi ebben a nagy szám? Nyilvánvaló, ráhibáztam.

- Nem akarok veletek menni. Magam akarok lenni.

- Josie, azt hiszem, te már sosem leszel igazán egyedül – mondta Alice, és kitárta a bejárati ajtót. Egyetlen autót sem láttam parkolni a ház előtt.

- Gyalog jöttetek? – kérdeztem elképedve.

- Futva – válaszolta Jasper hatalmas vigyorral az arcán.

- Ugye nem úgy akartok elvinni? – kérdeztem, és próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. Ezt Jasper még viccesebbnek találta.

- Miért mi bajod a sebességgel? – kérdezte kajánul.

- A sebességgel semmi, csak a lényeg, hogy legyen egy gyors dögös karosszéria körülöttem. Már nem mintha a te tested nem lenne elég dögös, de jobb szeretném, ha a Ferrarit vinnénk. De az csak kétszemélyes.

- Hmmm, akkor én futok, és Jasper vezet – mondta Alice, mert tudta hogy a párja mennyire vágyik arra hogy kipróbálhassa a kocsit. Egy lágy csókkal búcsúzott  Jaspertől és elnyelte őt az erdő.

- Miért pont zöld? – kérdezte, miközben körbejárta a Fiorano-t. A szívem zakatolt a gondolattól, hogy egy autóban kell üljek vele.

- Hát nem is tudom, valahogy ez illik az egyéniségemhez. Ő zöld, mint én, és lázadunk a sablonosság ellen. És imádom a zöld egyenruhákat, egyszerűen megveszek – csúszott ki a számon. Egy árnyalt félmosoly jelent meg az arcán.

- Mikor még egyenruhás voltam, a miénk kék volt. – mondta majd megint megfeszült a teste. Biztosan utál arról az időről beszélni. És én el sem tudtam képzelni, hogy erre mit mondhatnák. – Mindenesetre mutatós így zöldben – váltott gyorsan témát, majd mind a ketten beültünk a kocsiba. A kárpit is tökéletesen illett a kocsi külsejéhez.  Két zöld árnyalat kombinációja, tökéletes. – Lehet, hogy veszek egy ilyet Alice-nak a házassági évfordulónkra. Tökéletes lenne.

- Őszintén? Szerintem ha kocsit akarsz neki venni, akkor inkább mást válassz.

- Szerinted mit kellene? – kérdezte kíváncsian.

- Én egy Porsche 911 Carrera GT-ét ajánlanék, az tökéletes, pont, mint Alice.

- Látom, otthon vagy a témában.

- Eddig a jó kocsik voltak a legfontosabb dolgok az életemben.

- És most?

- Most? Passz – na, most én voltam zavarban. De hála isten, ezt Jasper is megérezte és újabb koncentrált nyugalmat sugárzott felém. Már csak egy kanyar és feltárult előttem a csodás Cullen-rezidencia. Alice akkor lépett ki a fák közül, mikor megálltunk a kocsival a felhajtón.

- Gyertek – mondta Alice, és a karját nyújtotta felém.

- Nem lesz semmi baj – mondta Jasper, majd előttem lépett be a házba. Mindenki az előszobában várt ránk. Az egész család, vágni lehetett a feszültséget.

- Hazajön – kiáltott fel Alice. – Edward hamarosan visszajön, Josie és én is láttuk.

- Ennek meg minek kellett idejönnie? – kérdezte Rosaline haragosan. Szikrákat szórt a szeme, ahogy rám nézett. Féltékenység sütött belőle. Nyugi, kislány, Emmett nem az esetem, még akkor sem, ha vámpír és gyönyörű. Éreztem, hogy a feszültség lappad benne, éreztem, hogy megnyugszik.

- Jasper, hagyd abba, a teljes haragomra szükségem van. – zihálta Rosaline.

- De én…én nem csinálok semmit – mondta, és akkor éreztem, hogy mindeni engem néz.