Mikor Kimi megtudta, hogy Vénusz felébredt rögtön be akart menni hozzá. Aztán tovább hallgatva Seb beszámolóját a beszélgetésükről inkább letett róla. Értetlenül néztek egymásra.

Nico is visszaért Sebastian társaságában, aki már nem neheztelt a többiekre.

Az orvos megvizsgálta Vénuszt, és szerencsére minden rendben volt vele fizikailag, a lelke viszont még mindig háborgott és még mindig nem tudta elfogadni a dolgokat. A fia választásával már megbékélt, de persze nem rajongott a helyzetért, de Kimit vagyis a vele kapcsolatos érzéseit el akarta temetni, mert egyszer már csalódást okoztak neki. Így elmélkedett, mikor Seb jelent meg az ajtóban. Vénusz megkönnyebbülten nézett a fiára.

-          Nem leszek a postás köztetek.- mondta rögtön Seb.- Ha valami mondandód van, neked kell beszélni vele!- hívta fel a figyelmet erre a tényre Seb.- Egyébként hogy vagy?- kérdezte már szelídebben a srác.

-          Rendes tőled, hogy az is érdekel, hogy vagyok.- jegyezte meg lehangoltan Vénusz.

-          Hát igen, pedig néha nagyon gyerekesen viselkedsz.- jegyezte meg Seb.- Nos?

-           Fáradtnak és elgyötörtnek érzem magam…

-          Akkor talán egy- két ismerős arc fel tud rázni egy kicsit.- vélekedett Seb.

Vénusz értetlenül nézett a fiára.

-          Azért nem csak mi ketten aggódtunk érted…

-          Nem?- kérdezte Vénusz elképedve.- Van még valaki, akit érdekelhet, mi van velem?- kérdezte eltűnődve, de ahogy ezt kimondta rögtön eszébe is jutott két ember, akikről elképzelhető, hogy aggódtak érte. Mért is ne? Hisz ez a helyzet egyszer már „összehozta” őket… Vénusz kíváncsian nézett a fiára.

-          Eléd járulhatnak?- kérdezte nevetve Seb.

Az anyja csak legyintett. Seb ezt beleegyezésnek tekintette, így egyedül hagyta újra az anyját.

Hosszú idő óta először örült meg ennyire a fia apjának. Nico kissé zavarban volt. Vénusz el is csodálkozott ezen. Azért megölelték egymást. Kicsit hosszúra sikerült az ölelés, tán mindketten nosztalgiáztak egy kicsit.

-          Tudom, mindenki azt kérdezi, hogy mért tetted? De én se értelek.- magyarázta Nico miközben eltávolodott Vénusztól.

-          Ez most nem ugyanaz a helyzet… és nem is állt szándékomban…- mentegetőzött Vénusz.

-          De azt tudod, hogy ha nincs Kimi… nem biztos, hogy itt beszélgethetnénk?- kérdezte aggodalmas arccal Nico.

-          Tudom.- válaszolta lehajtott fejjel Vénusz.- Kár, hogy csak ilyenkor jön rá az ember, mennyit is ér az élete, és azok, akik fontosak a számára.

-          De legalább rájöttél.

-          Mégse nyugodt a lelkem.

-          Mert küzdesz az érzéseid ellen.

-          Mert egyszer már csalódást okoztak.

-          Nézd, eltelt… 15 év, már nem ugyanazok vagytok, sokkal bölcsebbek lettetek…- kezdte Nico magyarázni.

-          Talán.

-          Biztos.- erősködött Nico.

-          Jó, hogy itt vagy… és hogy törődsz a fiammal.- nézett hálásan Vénusz Nicora.

-          Sok mindent be kell pótolnom… és nem tudom neki visszaadni az elhanyagolt éveket, de megpróbálom… neked is ezt kéne tenned.- ajánlotta Nico, miközben megfogta Vénusz kezét.

A nő nem válaszolt csak elmerengve nézett Nicora. Még Nico maradt egy ideig, majd bíztató mosollyal az arcán hagyta ott őt. Vénusz lecsukta a szemeit. Felrémlett előtte a srácok fiatalkori énje. Mennyit változtak, főleg Nico. És ha ő tudott, talán Kimi is.

Kopogtak az ajtón.

-          Gyere!- szólalt meg Vénusz. Már mosolygott, mikor Sebastian a szobába lépett.

-          Mindközül számomra a legkedvesebb!- örvendezett Vénusz és ölelésre nyújtotta a kezét.

-          Ne haragudj!- kérte a férfi, miközben szorosan ölelte át Vénusz nyakát.

-          Mért kéne?- kérdezte csodálkozva Vénusz.

Sebastian elengedte a nőt és komolyan nézett rá.

-          Ha nem adom oda a nyaraló kulcsát…- kezdte a gondolatát.

-          Akkor máshol történt volna meg.- folytatta Vénusz.

-          De akkor sem lett volna szabad elengednem téged.

-          Sebastian, kérlek, hidd már el, hogy nem te voltál a hibás! Se most, se régen.- kérte könyörgő tekintettel Vénusz.

-          Megpróbálom.- válaszolta szomorú tekintettel Sebastian.

-          Mivel tudnálak felvidítani?- kérdezte elmerengve Vénusz.

-          Ilyet ne is kérdezz!- kérte Sebastian lehangoltan.

-          Oké.- válaszolta halkan Vénusz és egy kicsit elszomorodott.

-          De nem azért jöttem, hogy elszomorítsalak.- kapott észbe Sebastian.

-          Akkor?- nézett kérdőn rá Vénusz.

-          Hogy felvidítsalak.

-          De hogyan?

-          Úgy hogy felhívjam rá a figyelmed az őrangyalod visszatért… és ne üldözd el most!- kérte Sebastian.

-          Kicsoda?- kérdezte rosszat sejtve Vénusz.

-          Tudod te.- válaszolta egy félmosoly kíséretében Sebastian.- Jó, te tudod, hogy döntesz… de gondolj arra, hogy több lehetőséget nem fog elég görgetni az élet! Kimi épp válófélben van, szerinted véletlen egybeesés?- kérdezte bizakodó tekintettel Sebastian.

-          Meglehet.- vonta meg a vállát Vénusz.

-          Na amíg ezen töprengsz, elmegyek a keresztlányodért, mert már nagyon látni akar.

-          Várj!- szólt rá hírtelen Vénusz.

-          Mi van?- kérdezte csodálkozva Sebastian.

-          Elintéznéd, hogy ne így keljen vele találkoznom?- kérdezte esdeklő tekintettel Vénusz.

-          Na, akkor csak nem közömbös a számodra.- válaszolta elégedetten Sebastian.

-          Néha annyira csodállak… tudom, hogy nem könnyű neked ez a helyzet, mégis mellettem vagy…

-          Mert engem az is boldoggá tesz, ha te az vagy.- magyarázta Sebastian, miközben visszament a nő ágyához és megpuszilta a homlokát.

Vénusz csak zavartan mosolygott.