Dávid és Lotti megegyeztek abban, hogy maradnak a földön egyelőre. Az útjuk továbbra se volt könnyű, és ők egyre fáradtabbak lettek. Az előre haladást a csomagok súlya is nehezítette. Lotti próbálta leplezni a fáradságát Dávid előtt, nehogy észrevegye a gyengeségét. Az estére és a dzsungelban töltendő első éjszakára gondolt. Beleborzongott. Sötétben, a vadonban, fedél nélkül! Nem hiányzott ez neki. Már kezdett sötétedni. A levegő csak pár fokot hűlhetett, mert még mindig érezték a nap melegét.

Dávid oly hírtelen állt meg, hogy a gondolataiba mélyedt lány, majd neki ütközött.

-         Mi a franc van?- kérdezte értetlenül és bosszúsan Lotti.

-         Semmi.- válaszolta megőrizve a nyugalmát Dávid, közben pedig arra gondolt, hogy mennyire sejtette, hogy ez lesz a lány reakciója.

Mivel Lotti még mindig dühösen nézett rá, belekezdett a magyarázatba.

-         Ez pont jó hely lesz éjszakára.- mutatott az előttük álló fára.

Lotti semmi különöset nem látott ezen a fán, olyan volt, mint a többi,  így értetlenül nézett a srácra.

-         Ezen a fán elalhatunk.

-         Ezen?- nézett továbbra is értetlenül a lány.

-         Igen…látod azok az ágak szinte vízszintesen nőttek és elég erősek ahhoz, hogy elbírjanak két ember.

Lotti csak grimaszolt egyet a srác elképzelésén.

-         Na most mik a kifogásaid?- előzte meg kérdésével a lány „kifakadását” Dávid.

-         Az elsőt, azt már mondtam, aztán hogy lehet egy akkora helyen aludni?

-         Mégis mire számítottál?- érdeklődött Dávid.- Kétszemélyes francia ágyra a dzsungel közepén?

-         Elég lenne egyszemélyes is.- válaszolta tűnődve Lotti.

-         Néha annyira nem vagy racionális!- méltatlankodott Dávid.

Lotti válaszra se méltatta.

-         Nekem mindegy, hogy döntesz, én birtokba veszem a fát, te meg aludj ahol akarsz.- ajánlotta Dávid.

-         Akkor lerázól?- kérdezte kissé ijedten a lány.

-         Te nem akarsz fára mászni…én meg nem maradok itt lent.

-         Egyébként meg szerintem tök mindegy .- vélekedett Lotti.

-         Mért is?

-         Mert ha jól emlékszem a leopárdok, amik erre felé sűrűn előfordulhatnak, tudnak fára mászni.- ábrándította ki a lány Dávidot.

-         De azért nem mindegy milyen fáról van szó.- ellenkezett Dávid a lánnyal.

-         Ezt hogy érted?

-         Hát azért a leopárd csak egy 4 lábú állat, mi meg emberek vagyunk… tán jobban tudunk fára mászni két kézzel és két lábbal.

-         Tán.- hagyta rá a lány.

-         Akkor én mászok.- jelentette ki Dávid.

Lotti szó nélkül figyelte a srácot. Meg is lepődött, hogy milyen ügyesen veszi az akadályokat. A bámészkodás közben pedig volt ideje szemügyre venni a srác testalkatát. „Mint a képeken”- vélekedett magában a lány. Sose gondolta, hogy egyszer élőben is találkozhat vele… most pedig itt van vele, kettesben, a dzsungelben. Teljesen másképp képzelte el a találkozást, és ő ezzel a helyzettel nem tudott mit kezdeni. Megfogadta magának, hogy bármi áron el fogja fojtani az érzéseit, és Dávid sose tudja meg, hogy ő valójában mennyire rajong érte.

Már egy éve telt el a verseny óta, de számára még mindig ő volt a „musicalkirály”. Szinte egész nap az ő lemezét hallgatta. A szülei csak a fejüket csóválták. Elszomorodott, ahogy eszébe jutottak az otthoniak. Azzal búcsúzott el tőlük, hogy ha Ausztráliába ér jelentkezik. Szegények biztos halálra aggódják magukat.

Így elmélkedett, mikor Dávid visszaért hozzá. Kérdőn nézett a lányra. Ő csak megrázta a fejét, a srác pedig megvonta a vállát tudatva vele, hogy neki mindegy, hogy a lány elmondja e vagy sem. Dávid egyesével vitte fel a szükséges cuccokat, és egész kényelmes fekhelyet alakított ki a fán. Lotti kicsit irigykedve nézte, de makacs volt, így kiállt az elhatározása mellett.

Már szinte teljesen besötétedett. Lotti egyszál hálózsákkal a kezében állt és nem tudta mitévő legyen. Egyre ijesztőbbé vált a dzsungel az azonosíthatatlan hangok és árnyak miatt. A végső elhatározást egy sárga szempár „adta meg neki”. Még önmagát is meglepte milyen gyorsan tud fára mászni. Dávid el is csodálkozott mikor felbukkant a lány mellette. Kérlelőn nézett Dávidra. A srác csak magában mosolygott a lányon. Annak ellenére, hogy az idáig együtt töltött idő nagy részében kiállhatatlan volt,de volt valami kedvesen vonzó számára a lány viselkedésében. Leginkább egy nagy gyerekre emlékeztette. Idáig persze azt hitte, hogy ő maga egy nagyra nőtt gyerek, de most meg kellett tapasztalnia, hogy Lotti még őt is felülmúlja.

-         Maradhatok?- kérdezte félénken a lány.

-         Persze. De csak akkor ha a harapósabb énedet lent hagyod .- kötötte ki Dávid.

-         Értem, igyekszem.- ígérte a lány.

Azzal feljebb mászott és eligazgatta a hálózsákját az egymásra helyezett faágakon és pálmafa leveleken. Dávid fél szemmel figyelte a lány tevékenykedését, miközben ennivaló után nézett. Még volt pár szendvics, így ezzel nem volt gondja. A barátnőjére, illetve már feleségére gondolt. Ha nem történik ez a baleset, ha nem a munkája az első, akkor már mellette lehetne Ausztráliában a nászútjukon. Vajon hol van most? Mennyire viselte meg a hír, hogy lezuhant a gépük? Vajon reménykedik benne, hogy újra láthatja még a férjét?

-         Elgondolkodtál.- hallotta a lány hangját maga mögött.

-         El.- értett egyet Dávid.- Itt van egy szendvics.- nyújtotta a lány felé az egyik kezét.

-         Köszi. Akkor nem fogom megtudni, min merengtél az előbb?- érdeklődött a lány.

-         Csak akkor, ha hajlandó vagy elmondani mért indultál Ausztráliába.- kötötte ki a srác.

Lotti egy ideig csendben nézett maga elé.

-         Álmos vagyok.- jelentette ki aztán.

-         Én nem. Nem hiszem, hogy el birok aludni.- magyarázta Dávid.

Ezzel persze Lotti is így volt, de kellett valami kifogás, hogy ne kelljen beszélgetni a sráccal. Csendben fogyasztották a szendvicseket, majd mikor Lotti végzett becipzározta a hálózsákját és elhelyezkedett. A dereka alatt érezte a növényzet egyenetlenségeit, de legalább száraz és meleg helyen aludhatott. Remélte, hogy nem fog eleredni az eső míg alszanak

Egymásnak hátat fordítva feküdtek a hálózsákjukban. Közben a nap teljesen lement és sötétség borult az erdőre. Lotti nyitott szemmel feküdt, és nem merte lecsukni azokat. Dávid szeme is nyitva volt és nyugtalannak érezte magát. Valami furcsa és nyugtalanító érzés tört rá. Nem tudta a miértet, hogy mi válthatja ki belőle, de nehezére esett nyugalmat erőltetni magára.

Lotti csak arra tudott gondolni, hogy ott fekszik mellette egy karnyújtásnyira az álmai pasija, és ő nem tehet semmit se. Szerencsétlennek érezte magát, és átkozta azt a percet, mikor felszállt arra a repülőre. Lopva a srác felé pillantott. Ő mozdulatlanul feküdt, látszólag nyugodt volt. Lotti persze nem sejtette, hogy az ő jelenléte se közömbös a srác számára. Ahogy nézte a neki háttal fekvő srácot valami megcsillant az egyik ujján Hold fényében. Lotti nem akart hinni a szemének, ez biztos az akar lenni, amire gondol? Összevont szemöldökkel nézte még egy ideig a gyűrűt a srác kezén, majd szomorúan fordított neki hátat.