Hmmm. Én, mint az ő Kis Josieja. Eléggé megnyerő az elnevezés, és annál inkább elgondolkodtató.  Miután megvacsoráztam, a hálószobába vettem az irányt. Adam egyáltalán nem kellemetlenkedett, vagyis nem akart rám akaszkodni. Beléptem a szobámba, és ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, vetkőzni kezdtem. Mindennél jobban vágytam már egy frissítő fürdőre. Imádtam az egész házat, de legjobban talán mégis a fürdőszobámat. Bárki is tervezte a házat, nagyon eltalálta az egészet. Az egész művelet nem tartott tovább, mint 30 perc, éreztem, hogy a meleg a csontomig hatol. Kimásztam a kádból, és fogtam egy vastag frottír törölközőt, a nagyja vizet felitattam, majd a hálóba mentem.

- Szia. – szólalt megy egy hang. Ismertem, és boldoggá tett.

- Edward! Azt mondtad, hogy holnap reggel… – válaszoltam, megbabonázottan.

- Igen, haza. De előtte még látnom kellett téged. Nem bírtam tovább.

- Nos, itt vagyok. – mondtam, és talán csak tényleg akkor tudatosult bennem, hogy Edward már ott áll velem szemben, és én teljesen meztelen vagyok.

- Látom – a hangja már csak suttogás volt, mégis minden porcikámat égette. Éreztem, ahogy a vér az ereimben százszorosára gyorsul, ahogy mindenem lüktet és elönt a forróság. Ott áll előttem a férfi, akire eddig életemben annyira vágytam, aki most testet öltött és ott van egy karnyújtásnyira. Istenem, mi van, ha megint csak az elmém játszik velem? Mi van, ha ez az egész csak látomás, csak illúzió? Meg kell érintem, éreznem kell, hogy tényleg itt van. A lélegzetem felgyorsult, és ő is szaporán vette a levegőt. Éreztem a bőrömön, ahogy a hideg lehelete végigsimul a testemen. Lassan felemeltem a kezem, a tekintetem az övébe fúrtam, és az ujjai közé fontam a sajátjaimat. Tényleg itt van, tényleg érzem, ahogy a hideg ujjai az én izzó ujjaimat érintik. Minden olyan lassan történt, ő átfonta az ujjait, úgy, hogy már a tenyerünk is összesimult. Mondani akartam valamit, de a másik keze ebben megakadályozott. A márványos hideg ujjakon megcsillant a hold, ami épp fogyóban volt. Beszivárgott a függöny nyílásán, és épp közénk ékelődött. Mintha a hold akarna elválasztani bennünket. Edward keze úgy csillogott a fényben, mintha ezernyi apró csillám borítaná. Hirtelen elkapta a kezét, mintha attól félne, hogy a látvány rémülettel tölt el.

- Olyan vagy, mint egy csillagporral hintett angyal, aki most szállt le a földre, hogy engem boldoggá tegyen – éreztem, ahogy az összekulcsolt ujjaink közt a kötelék mintha meglazult volna. De nem hagytam, hogy elhúzódjon. Még mindig az aranylóan izzó szemét néztem, ahogy engem fürkész, és ahogy keresi a szavakat. Valahonnét az alacsony dombok mögül, a sűrű sötétben hullámzó erdőből tiszta, kristályos szellő hasította át a levegőt. Beleborzongtam. Edward rám nézett és így szólt:

- Hát mit érzel, mit hordozol magadban a sima bőröd, a rugalmas tagjaid, a fénylő szemed, dús hajad mögött? Mi van benned, túl a testeden, égsz-e, sírsz-e miattam? Fáj-e, hogy itt látsz magad mellett roncsként, hogy hozzád soha se érhetek, hiszen hidegek az ujjaim, s végigdideregnél, ha a bőrödhöz érnék velük. – erre nem tudtam mit mondani, de cselekednem kellett, mert ha hagyom, hogy bezárja előttem ezt a kaput, nem lesz másik, ami majd kinyílik előttem. A kezét az enyémmel együtt a hátam mögé húztam, és lassan hagytam, hogy az ujjai az enyém közül átvándoroljanak a hátamra. Lágyan siklottak felfelé a gerincem mentén, egészen a hátam közepéig. A kezeimet a kemény vállára akasztottam, majd hagytam, hogy átvegye a testem felett az irányítást.

- Az enyém vagy testestől, lelkestől – suttogta a fülembe, és utána megcsókolta a nyakamat, majd apró csókokkal haladt felfelé.

- Veled tartok a sötétségbe, mert nekem te vagy a fény, ami bevilágítja az eget, te vagy a tűz, ami melegíti a szívemet – anyám, ez elég gagyira sikeredett, de mást nem tudtam mit mondani, mivel pontosan ezt éreztem. De nem volt lehetőségem a szavaim jelentőségén elmélkedni. Éreztem, ahogy a hideg ajka az enyémhez tapad, és ahogy elönti a testemet a tűz. Megfeszítette az ajkait, úgy hogy véletlenül sem tudtam feltörni azokat, de nem adtam fel. Amint volt rá lehetőségem, nem hagytam, hogy ennyinél megálljon a mi közös első csókunk. Kihasználva a pillanatnyi figyelmének lankadását, már át is léptem az a halvány kis vonalat. Éreztem, hogy mind a kettőnket elsodor a szenvedély, hogy a nyelvünk vad, őrült táncot jár. Aztán arra eszméltem, hogy a földön fekszem, és hogy Edward alakja oly távol van tőlem, a szoba másik végében, és vadul zilálva kapkod a levegő után. A másik pillanatban kivágódik az ajtó, és Adam jelenik meg egy késsel a kezében. Ahogy újra Edward felé kapom a tekintetem, már csak a hűlt helyét találom a szobám sarkában. Hűlt helyét, milyen egy ostoba kifejezés. Ő egy vámpír, egy hideg, neki nincs hűlt helye.

- Josie, mi van veled? – kérdezte Adam. Ahogy mellém hajolt, láttam a szemében a saját réveteg arcom. – Morgást, és egy fájdalmas sikoltást hallottam – úgy nézett rám, mint aki magyarázatot vár tőlem.

- Csak elcsúsztam. Biztos valahol volt még egy víztócsa – akkor eszméltünk fel mind a ketten, hogy én anyaszült meztelenül fekszem a földön. Bár a félhomály jótékonyan eltakarja a kényes részeket, mégis éreztem, hogy Adam zavarban van.  De Adam csak nem akart mozdulni, én meg újra csak azt bizonygattam, hogy minden a legnagyobb rendben.

– Viszont ha elfordulnál, azt megköszönném, kezdek kicsit fázni – láttam Adam arcát, hogy egy kicsit elpirult, és gyorsan megperdült a sarkán, hogy hátat fordítson nekem. Én amilyen gyorsan csak tudtam, belebújtam a vadonatúj hálóingbe, és fölé vettem a pongyolámat.

- Kész vagyok - jelentettem be, magam sem tudom, miért. Hisz azt vártam, hogy elmenjen, hogy kitárhassam az ablakot és Edward után rohanhassak, és elmondhassam, szeretem. De Adam még mindig a szobában volt. A pillanatok lomhán cammogtak, egy örökkévalóságnak tűnt, mire Adam újra szemtől szemben állt velem.

- Engedd meg, hogy megnézzem a horzsolásaidat – kérte esdeklő hangon.

- Eszemben sincs orvososat játszani veled. Azt csak a kórházban, és csak Carlislenak. Most pedig tipli aludni, holnap húzós napod lesz - azzal kitessékeltem az ajtón. A szívem valami leírhatatlan ütemet vert. Legszívesebben azonnal rohantam volna az ablakhoz, hogy kiszökhessem az éjszakába, hogy Edward után rohanhassak. De a lábaim teljesen mozdulatlanná dermedtek, mintha ólomsúly nehezedett volna rájuk, mintha a vágy megfoghatóan nehezedne rám. Lassan húztam el a résnyire nyitott tolóajtót. Egy újabb erdei fuvallat csapott az arcomba. Edward, sikoltott fel egy hang a fejemben. Éreztem az illatát, ahogy keveredik a moha, a fenyő és az erdőben élő állatokéval. Mezítlábasan léptem ki a teraszra, majd onnét az avarral borított erdőszélre. Óriási fenyves terebélyesedett szét a ház mögött. Edward az egyik égig magasodó fenyő legtetején ült. Én csak felnéztem, és ő abban a pillanatban előttem termett.

- Sajnálom - suttogta, és végigsimított a karomon, pont ott, ahol az előbb még a horzsolások éktelenkedett.

- Nem tudsz bennem olyan könnyen kárt tenni – tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de szükségesnek éreztem, hogy ezt tisztázzam vele. - Nem vagyok halhatatlan, mint te, de nem is vagyok átlagos halandó. Azt akarom, hogy ölelj magadhoz, és úgy szeress, ahogy a lelked szeretne.

- Nekem nincs lelkem - mondta és hátat fordított nekem. Szorosan mögé léptem, a hátához feszítettem a testem. Lábujjhegyre emelkedtem és a fülébe suttogtam.

- Nincs menekvés, ez az érzés pont úgy tör ránk, mint sötétségre a pirkadat. – éreztem, hogy hatalmas vihar dúl a lelkében. Mert igenis van lelke, egy ilyen angyali alak nem lehet lélektelen. Csak tudnám valahogy bizonyítani neki! – Edward, kérlek, csak próbáljuk meg, próbáljuk meg ketten, egymásért – tudtam, hogy az esdeklő hangom elbizonytalanítja és hogy megenyhül irányomban. Éreztem, ahogy a teste feszültsége enyhül, ahogy az öklének szorítása szétnyílik, ahogy a fejét hátrahajtja az én vállamra. A fogyó hold fénye újra ránk vetült, egy hosszú véget nem érő pillanatig csak az angyalportól csillogó arcát bámultam. A tekintete fekete volt, mint a bennünket körülvevő éjszaka, és én elmerültem ebben a feketeségben és az éjszakában. Azt akartam, hogy a pillanat sose érjen véget. Edward teljesen felém fordította a fejét. Éreztem, ahogy a hideg ajka az enyémhez ér, de nem volt elég, már a nyelvét is éreztem a számban. Ott, abban a pillanatban nem tudtam, hogyan tovább, hogy meg akarok-e állni, vagy engedni ennek az eszeveszett tomboló tűznek, ennek a hömpölygő vágynak, a varázsos éjszakának. Edward mellkasa is egyre gyorsabban emelkedett. Éreztem, ahogy a karjai a testem köre fonódik, ahogy a szorítása egyre fájdalmasabbá válik a számomra. Nem akarok szólni, mert akkor megint megrémül és bezárkózik. Szükségem van rá. A horzsolások nem számítanak. Majd meggyógyul, nyoma sem marad. Viszont a szerelmem, amit iránta érzek, túlmegy minden határon.

- Edward, Edward - suttogtam

- Tudom, sajnálom. Túl messzire mentem, nem lett volna szabad – mondta, és egy lépést hátrált tőlem.

- Nem arról van szól, hogy nem akarom, csak nem most és nem itt – mondtam.

- És nem velem - tette hozzá ő.

- Edward, kérlek, ne tedd ezt velem.

- Te remegsz.

- Igen, remegek, de nem tudom irányítani - legszívesebben azt mondtam volna, hogy csak miatta van, meg a vágy miatt.

- Orvos látott már? - a hangja aggodalmaskodó volt, és egészen mást láttam akkor a szemében, a színe már aranyló volt. A keze sem már azzal a mohó vággyal simult hozzám, sokkal inkább óvón. A karjába kapott és visszavitt a hálószobámba. Annyira jó volt a karjaiban, annyira, hogy nem is akartam elereszteni a nyakát, ahogy az ágyra fektetett. A hold fénylett be az ablakon, a karomon hatalmas lila foltok éktelenkedtek.

- Nem kellene itt lennem, nem szabadna megérintenem téged – mondta, miközben a hideg ujjai megérintették a karomat.

- Csak figyelj jobban, kis időbe telik, de figyelj. - mondtam neki, és mellé ültem az ágyon.  Hosszú, némaságba burkolt percek következtek, és miután már biztosan tudtam, hogy már nyoma sincs a sérülésnek, az orra alá nyomtam a kezem.

- Hogy lehet? - kérdezte elképedve.

- Nem tudom, családi örökség. Az apámtól kaptam örökül. Tudod, a nagy sebezhetetlen Sanders család - mondtam fanyarul, de Edwardot ez cseppet sem érdekelte. Ő csak hallani akarta a történetet, az én történetemet, amiben oly sok a sötét, homályos folt.

- Ők mindig New Yorkban éltek, hosszú-hosszú éveken át. Azt hiszem, 200 éve, az egyik felmenőm a déd-déd-dédapám egy indiánlányt vitt haza mint feleséget a nyugati partról. Előtte mindig betegesek voltak a Sanders fiúk, és fiatalon meghaltak, de miután Elton Sanders feleségül vette azt az indiánlányt, szinte halhatatlanná váltak a fiúk, és mindig fiúgyermekek születtek a 200 év alatt. Én voltam az első lánygyermek hosszú évek alatt. Egészen a nagyapámig, mind magas kort éltek meg, és mind fiúgyermeket nemzettek. Én vagyok a kakukktojás. Én vagyok az, aki megölte az anyját és az apját egyszerre – hallottam a saját monoton hangomat, ahogy a szavak elhagyják a szám. Éreztem, hogy rám telepedik a szomorúság, Edward keze a vállamra siklott, majd finoman magához húzott.

- Kicsi, nem a te hibád – mondta azzal a megnyugtató, bársonyosan lágy hangján, amit mindig olyankor használ, ha valakiben megnyugvást akar kelteni.

- De igen. Anyai ágon a felmenőimről nem tudok szinte semmit. Joseph nem hajlandó mesélni szinte semmit. Ő volt az anyám nevelője, és csak annyit árul el, hogy minden anyai ági felmenőm meghalt. Némi kutatást végeztem, de nem nagyon találtam semmit, csak hogy a szépanyám 1920-ban született a Mississippi Biloxi városában, és 17 évesen meghalt. És minden, a közte és a köztem lévő közös rokonom meghalt 17 évesen amikor a lánygyermekét megszülte. Szóval a szobában nem csak te vagy átkozott.

- Ne mondd ezt. Nem lehetsz átkozott. Te? Pont te? – próbált meggyőzni az ellenkezőjéről, de tudtam, hogy nem tud. Ha megint beteljesül a végzet, akkor én hamarosan meghalok, és nem akarom őt magammal rántani. De mi van, ha ő nem hal velem? Hiszen vámpír és halhatatlan. Mi van, ha most megtörik az átok és mi ketten boldogan élünk majd, míg világ a világ? Szép mese, de nem kockáztathatom az ő életét.

- Jól vagy? – kérdezte

- Igen, már sokkal jobban – válaszoltam neki, ő meg elengedte a vállam, és felállt az ágyról. Tudtam, hogy menni készül.

- Kérlek, maradj itt – mondtam, és elkaptam a hideg ujjait, hogy maradásra bírjam.

- És ő? – tudtam, hogy a ház másik végében alvó Adamre gondol

- Nyugi, ő úgy alszik, mint a bunda. Akkor sem lehetne felkelteni, ha bombáznák a házat.

- Ennyire ismered? – kérdezte, és kis gúnyt véltem felfedezni a hangjában.

- Hát, végül is mikor még mind a ketten törpék voltunk, eléggé össze voltunk nőve, de ő utána középsuliba, majd egyetemre ment, én meg még mindig gyerek vagyok mellette.

- Szereted?

- Igen, olyan nekem, mint egy testvér, mind neked a családod. Mint Alice, és Rosalie, és a fiúk. Szeretem őt, de csak mint egy testvért.

- Pont ezt mondtad Jaspernek is – mondta elégedetten

- Igazán? Te hallgatóztál?

- Igen – vallotta kissé szégyenkezve. – Attól, hogy elválasztott tőled egy óceán és a fél világ, még pont annyira figyeltem rád.

- És mit mondott még Jasper?

- Érezte belőled a nyugalmat, mikor Adamről beszélsz, és tiszta, puszta szeretetet sugároztál magadból – mondta Edward, és közelebb húzódott hozzám, majd újra átkarolt.

- Hát tuti nem ezt érezte, amit most te árasztasz. Ez a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tiszta szeretetnek – kuncogtam pajkosan. – Ez a puszta állatias birtoklási vágy, és a szenvedélyes szerelem keveréke, ha nem tévedek? – kérdeztem, ő meg elképedve nézett rám.

- Honnan tudod, mit érzek? – kérdezte végül, miközben az arcom vonásait fürkészte.

- Hát tudod, van velem egy furcsa dolog, hogy másolom más vámpírok tulajdonságait. Legalábbis Jasper szerint valami ilyesmi lehet – magyaráztam neki.

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam melletted. Mindent tudni akarok rólad, ami te vagy. Nézni akarom, ahogy alszol, ahogy eszel, ahogy élsz, ahogy lélegzel. Részese akarok lenni a varázslatnak.

- Biztos? – kérdeztem, és megfogtam a kezét.

- Igen, többé nem hagylak el. De nem tudom, hogy mi lesz ezután, én nem tudom, hogy egyáltalán tudok-e neked adni valamit, az életemen kívül.