Elbeszélgettünk az egész vacsora alatt. Sokat beszélt a családjáról, és az életéről. Én is meséltem neki magamról.

-          Tehát riporter vagy?

-          Igen, az. Nem egy nagy álomszakma, de ebből meg tudok élni, és közel tudok maradni a Formula1-hez.

-          És Gokartoztál már, vagy egyéb versenyautó?

-          Ige… Nem. Még nem. - erre értetlenül nézett rám. – Nem Gokartoztam, és más versenyautót sem próbáltam még ki.

-          De mintha a mondatod elejét Igennel kezdted volna.

-          Nem, vagyis igen. Jaj, ez túl hosszú, nem értheted meg.

-          Ki tudja. Van időnk.

-          Ez csak egy álom miatt. Jelentéktelen.

-          Ha te mondod.

-          Igen, én mondom.

Vacsora után fizetett, majd elindultunk kifele. Az autó fele vettem az irányt, de megfogta a karom.

-          Várj. Még ne menjünk vissza. Sétáljunk. – mutatott egy park felé.

-          Hát, legyen. - mosolyogtam rá. Sétáltunk a parkban. Felnéztem az égre. - Látod a csillagokat?

-          Igen, látom.

-          Hiszel a sorsban? – néztem rá. – Hogy meg van írva minden ember sorsa, és ez be is teljesül?

-          Én abban hiszek, hogy minden ember maga alakítja a Sorsát. A mi kezünkben van a sorsunk.

-          És az álmokban?

-          Az álmokban?

-          Aha.

-          Az álmokban. Lehet álmodozni, de nem ülhetünk ölbe tett kézzel, hogy majd csak teljesülnek az álmaink. Keményen meg kell dolgozni értük.

-          Mint te a világbajnoki címeidért?

-          Igen. Például. Neked mik az álmaid?

-          Nekem? Hát… ha elmondom, lehet nem teljesül.

-          Nekem azért elmondhatod. - hajolt közelebb hozzám.

-          Én… Menjünk lassan. Kezdek fázni. - mondtam, és fordultam el tőle.

-          Rendben. Induljunk.

A kocsiban ismét csend volt. A hotelban elkísért a szobáig.

-          Köszönöm ezt a szép estét. - mondtam.

-          Én köszönöm. Remélem, megismételhetjük.

-          Talán. Álmodozz. - mosolyogtam.

-          Ha rólad álmodozok, akkor nem hiszem, hogy a csapat túl elégedett lesz velem holnap.

-          Akkor most menj, és aludj. Jó éjt.

-          Jó éjt. Puszit kaphatok?

-          Tessék. - adtam az arcára, majd kinyitottam az ajtót.

-          Álmodj velem.- mondta. Nevettem ezen, majd intettem neki, és becsuktam az ajtót. Nekidőltem.

-          Végre megjöttél! Mesélj! Milyen volt?- jött Kitty.

-          Te még ébren vagy? Hány óra?

-          10. Most mesélj!

-          Nem ér rá holnap? Rendbe szedem magam…

-          Tímea Rate! Most szépen leülsz, és elmesélsz mindent, az elejétől a végéig.

-          Hát legyen. Addig úgysem hagynál békén.

-          Nem ám. Mondd már!

Elmeséltem mindent, majd hamar rendbe szedtem magam, és elfeküdtem az ágyamba.