- Josie, ébredj! Egy bazi nagy autószállító trailer parkol a ház előtt.

A szemem nehezen szokta meg a reggel fényét, de Adam hangja egyre hangosabban hallatszott. Jézus, én nem vagyok egyedül, futott át az agyamon. De ahogy az ágyra néztem magam mellé, nem láttam semmit. Edward megint nem volt sehol. Egyszerűen kettényílt alatta a föld, és eltűnt, nyomtalanul. Én tudtam, hogy hol van. Az erdő óvó mélyén, és figyel, hallgatózik. Kiugrottam az ágyból és az a szoba északi falához léptem, ami egy összefüggő ablakból álló fal volt. És tényleg ott állt az autószállító, épp a Challangert vontatták le róla. Gyönyörű autó.

- Josie, remélem fel vagy öltözve, mert bemegyek – mondta Adam, majd lassan kinyílt az ajtó.

- Gyere csak nyugodtan. Épp azt lesem, hogy odakint ügyködnek a fiúk. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kihozzák az aranyoskákat – mondtam majd elhúztam a tolóajtót, és kiléptem a teraszra. Hallottam, ahogy Adam is követett, ropogott a léptei alatt a padló. Az ő járása közel sem volt olyan puha, mint az én vámpírjaimé. – Az egyik a tiéd, a másikat magamnak vettem.

- Hát valahogy azt hiszem, hogy ez a púderkék járgány nem az én világomat tükrözi. – mondta. Nem is tudom, hogy miből gondolta, hogy az lesz az övé

- A Sebring az enyém – válaszoltam, és azonnal láttam, hogy megcsillan a szeme. – Egy kevésbé feltűnő autót akartam, ő olyan. Remélem, neked nincs a Challanger ellen kifogásod? – hát mondjuk, ha van, ha nincs, ezt már akkor is későn kérdezem.

- Az én kifinomult egyéniségemhez egy olyan antracitszürke Aston Marton illene – mondta viccesen

- Jha meg a James Bond név. Azt hiszem, meg kell, hogy elégedj ezzel.

- Kislány, imádni fogom. – mondta Adam, majd a nyakamba vetette magát. Míg én átvettem a két autó papírjait, addig Adam körüljárta az új szerzeményét. Én meg hosszasan néztem. Anyám, mennyi női szív fog meghasadni a városban, ha meglátják őt meg ezt az autót. A szállítók elmentek, mi meg még mindig kint voltunk a két autónál.

- Kell egy új garázs, ahova berakhatjuk őket – állapította Adam

- Teljesen igazad van. Ma intézkedem is ez ügyben

- Carlisle azt mondta, pihenned kell – mondta Adam, és akkor újabb kocsi közelgett a ház felé. Nagy csikorgatás közepette állt meg a murván, néhány apróbb kavicsot meg is táncoltatott maga mögött. Edward Volvója volt. És ő a maga tökéletességével szállt ki az autóból. Alice által összeállított ruhatárának egyik gondosan kiválasztott együttese volt rajta, plusz az az elmaradhatatlan ocsmány Ray Ban napszemüveg. Hogy a fene esne belé. Annyira idegesít.

- Meg fogsz fázni – mondta ki gondolatban, majd egy hatalmas vigyor terült el az arcán.

- Hello Edward vagyok. Biztosan te vagy Adam. Már sokat hallottam rólad. – na, szép kis hazug. Szinte semmit sem hallottál róla.

- Szia, Edward. – mondta Adam, szinte sokkoltan.

- Carlisle küldött, hogy figyeljek oda Josephinere, míg te bemész a kórházba. Carlisle azt mondta, szüksége van a segítségedre – Edward arca mindvégig rezzenéstelen volt, és végig Adam szemébe nézett.

- Akkor felöltözök, és már megyek is – azzal berohant a házba, hallottam a dobogó lépteit fel az emeletre. Edward keze lassan a derekamra simult, majd hang nélkül, a fejemben suttogva így szólt.

- Tényleg menjünk be, mert megfázol.

- Nem vagyok már gyerek, és tegnap éjjel sem nagyon érdekelt, mikor az erdőszélen voltunk – válaszoltam neki vissza. Lassan lépkedtünk befelé, és mire a konyhába értünk, Adam már felöltözve rohant lefelé a lépcsőn.

- Valaki elvinne a kórházba? – kérdezte, miközben a cipőjét húzta.

- Ott van az új autót kulcsa, azért van, hogy használd. – azzal a Challanger kulcsaira meg papírjaira mutattam.

- Angyal vagy – ő meg egy puszit nyomott az arcomra. Felmarkolta a papírokat, meg a kulcsot, és már csak az ajtócsapódásra eszméltem. Túlságosan elfoglalt Edward gondolata, és a mardosó érzés, ami belőle áramlott.

- Mi volt ez? – kérdeztük egyszerre.

- Mi így búcsúzkodunk egymástól. Jobb lesz, ha hozzászoksz. – válaszoltam mosolyogva. – Mi a baj? – kérdeztem, mikor megint egy újabb érzelemhullám rohant végig rajtam

- Csak utálom, hogy ő bármikor hozzád érhet anélkül, hogy lilabőrös lennél.

- Az ő érintésétől akkor sem lennék libabőrös, ha olyan lenne, mint te. Ilyen hatást csak a te bőröd érintése vált ki belőlem. És ezt te pontosan tudod, hiszen látod a fejemben, hogy mit érzek iránta. Miért mentél el az előbb?

- Nem akartam, hogy együtt lásson bennünket reggel. Jobb ez így mindenkinek. Ellentétben veled, én azt is látom, hogy ő mit gondol.

- Túlzásba viszed ezt a hallgatózást, nem gondolod?

- Nem tudom elengedni a fülem mellett, úgy üvölt, mint 1000 meg 1000 hangosító.

- És mit üvölt, ha szabad tudnom? – faggatóztam tovább, miközben a reggelimet készítettem, vagyis inkább csak befejeztem, amit Adam már előkészített.

- Nincs tisztában azzal, hogy az a testvéri szeretet, amit eddig érzett irántad, egy új mederbe terelődött, és nem tud vele mit kezdeni – mondta. A hangja pont olyan fagyos lett, mint a bőre.

- És te azt hiszed, hogy az én testvéri szeretetem is majd egy új alakot ölt? – kérdeztem vissza szinte azonnal.

- Azt hiszem igen. Ettől félek a legjobban, hogy a te érzéseid is megváltoznak, és vonzódni fogsz hozzá. Nem élném túl, ha te azt mondanád, hogy nem szeretsz.

- Hisz még egyikünk sem mondta ki azt a szót.

- Josephine, az én lelkem és szívem már több, mint 80 éve halott. Egy kőszörny vagyok, egy átkozott, és nem tudok neked mást adni, csak a szerelem és a hűség bilincsét. Fáj minden lépés, ami messze távolít tőled. Így hal ki a szíved hangja is, örökre, de ezt nem kérhetem tőled. Nem kérhetem tőled, hogy a szerelem és a hűség bilincsével láncold a szíved az én holt lélektelen szívemhez. Nem tehetem ezt veled, önző lépés lenne. Így vagyok én egy test, mely mozog, de nem él. Lassan lehull a bilincs, a szerető és a hű, szabaddá téve a szerelmet, ami örök életű. Így leszel te szabad, én meg halott szívű.

- Edward, engem nem érdekel az élet, amit nélküled kell élnem. Az nem élet, az csak sínylődés, egy fodrozódó víztükörből visszaverődő látomás. A megélt évek nélküled semmit nem jelentettek, az én szívem eddig volt holt. Most kezdek igazán élni, és remélni, az én szívem most még dobog kettőnk helyett. Aztán ha itt lesz az idő, akkor már a halott halhatatlanában élünk együtt a világok végéig – az utolsó szavakat már csak suttogva mondtam ki, mert éreztem, hogy alig jön ki hang a torkomon. Annyira megbabonáz Edward közelsége, hogy az már fájdalmas. Hogy is mondta Carlisle? Hiába küzdök majd ellene, nincs menekvés. Már nem is akarok menekülni.

- Mi a napi program? – kérdezte Edward, és a hangja újra visszarántott ebbe az angyalporral hintett jelenbe, ahol lenni akartam.

- Nem tudom, el kellene intézni, hogy összedobjanak egy fészert a ház mellett, ahova beparkolhatom a két új járgányt.

- Minek vettél még két autót?

- Hát az egyiket mindenképp Adamnek szántam, a másikat meg magamnak hogy legyen egy hétköznapi autóm is, olyan kevésbé felvágós, olyan, mint neked a Volvo. Meg persze hozzá akartam járulni az amerikai piac fejlődéséhez, ha ti már csak az európaiakat részesítitek előnyben.

- Tévedsz, Emmettnek egy Jeep Wrangler van a tulajdonában.

- Anyám, az egy mekkora gép! Imádom azt az autót. Tudtad, hogy az amerikaiak a hadsereg számára fejlesztették ki a második világháborúra? De, mint mindig, elszaladt velünk a ló és most már minden második gigantomániás ilyen autóval futkos.

- Az elsők meg Hummerrel.

- Pontosan – vágtam rá helyeselve.

- Csak ezt meg ne említsd Emmettnek, mert Rosetól kapta ajándékba, és Rosaline szent és sérthetetlen a számára.

- Oké, ezt megpróbálom észben tartani – és arra a bizonyos incidensre gondoltam, mikor sikeresen ellöktem magamtól a lányt, aki a falnak csapódott. Olyan érzésem volt, mintha már legalább száz éve történt volna.

- Mi a baj? – kérdezte Edward, és megsimította a hátam.

- Semmi, csak megbolondulok itt a négy fal között. Valamit csináljunk.

- Mit? – láttam, hogy az arcán egy kaján vigyor terül szét.

- Menjünk motorozni. Elviszlek egy körre.

- De az veszélyes. Nem ülök mögéd, ha olyan hajmeresztő mutatványokat csinálsz, mint mikor kikezdtél Rosaline-nal. Tudod, mennyi energiájába került Jaspernek, hogy lenyugtassa?

- Sajnálom. Tudom, hogy az hülyeség volt, de nem lehetett kihagyni. Ígérem, hogy többször nem lesz ilyen. Meg amúgy is túl sok figyelő, aggódó szempár vesz körül.

- Akkor sem hagyom, hogy motorozz.

- Csak nem félsz tőlem? – kacérkodtam vele.

- Én? Ugyan, ne viccelj, már hol félnék?

- Akkor menjünk - azzal megragadtam a kezét, és a garázshoz vonszoltam. Mind a ketten felpattantunk a motorra, ő szigorúan mögém, és elindultunk hogy magunkba szívjuk az erdő és a táj illatát. Dél felé hajtottam a 101-esen , aztán nyugat felé fordultam közvetlenül a város után. A tengert akartam látni. Még nem voltam a parton, mióta itt vagyok. Edward mögöttem ült, és a derekamra fonta a karját, de abban a pillanatban, mikor eldöntöttem, hogy a partra megyünk, elengedte a derekam, és elkapta a kormányt, majd megállította a motort.

- Nem mehetünk a partra – mondta, miután lehúzódtunk az út szélére.

- Miért nem? Ne gyere azzal, hogy nekem nem szabad.

- Nem neked nem, hanem nekem. Mi, Cullenek, egy szerződés miatt ki vagyunk tiltva arról a területről.

- De hisz szabad országban élünk! Miért ne mehetnél oda, ahova neked tetszik? – éreztem a remegést, újra, de ez nem az a vágytól átitatott remegés, ez telve van fájdalommal.

- Szabad ország egy embernek, de én nem vagyok ember. És nem vagyok szabad, valaki elrabolta a holt szívem. – mondta, és egy csókot nyomott az ajkamra. Hát nem édes? Még élvezném is, ha nem lenne ez a rohadt remegés. Könyörgöm, csak most ne. Abban a pillanatban egy alak jelent meg az erdő szélén.

- Még nem léptük át a határt – mondta mérgesen Edward.

- Nem is azért jöttem, vérszívó – a srác végig engem bámult. Anyám, hogy lehet valaki ekkora? Aztán eszembe jutott Emmett, de ő nem ember. Viszont ez az indián fiú itt velem szemben, ő kézzel fogható, és mindenképp emberi lény. – Végre beteljesült a legenda és te visszatértél hozzánk – mondta nekem a srác. Milyen legenda? Mi az, hogy hozzájuk? Most látom őt életemben először. – Jacob vagyok, a testvéred, és már régóta várjuk az érkezésed - lépett elém, közben a kezét nyújtotta, hogy üdvözöljön.

- Josephine Sanders, ő Jacob Black, a kutyák vezetője. – mondta fancsali képpel Edward.

- Fogd be, vámpír – szólt rá a Jacob nevű fiú, aki mindvégig engem bámult. – A jövendölés elmondta, hogy eljössz majd, és hogy együtt harcolunk majd az átkozottak ellen – Jacob olyan ijesztő átéléssel beszélt, hogy remegésem egyre csak fokozódott.

- Ideje lenne menni – hallottam Edward hangját, de olyan távoli volt, olyan, mintha egy fal lenne kettőnk közt, vagy mintha a fél világ választana el tőle.

- Pontosan. Ideje lenne, ha mennél – bökte oda neki Jacob.

- ÁÁÁ – hagyta el a torkom egy kontrolálatlan üvöltés. Mind a ketten rám néztek, és én is a kezemet bámultam. Megint kiserkent a vér a kezemből, és megjelentek a pengék.

- A te hibád – mondta a két fiú egymásnak. Amint kint voltak a pengeszerű nyúlványok a kezemből, a remegés és a fájdalom is elmúlt.

- Oké, fiúk ideje lenne, ha elmondanátok, hogy mi van.

- Ez az egész átkozott átváltozás a vámpírok miatt van. Az ő hibájuk, hogy előhozzák belőlünk a farkast – magyarázta Jacob. Én Edwardot figyeltem, hogy cáfolja a dolgot, de csak a talajt bámulta, nem mert rám nézni. – Te egy vagy közülünk, és itt a helyed mellettem, a testvérem vagy.

- Én nem vagyok a testvéred.

- Nem a szó szoros értelmében. De te is az én törzsemből származol, az én ősömtől. Te is Quilete vagy, hiába is küzdesz ellene – a hangja tele volt büszkeséggel. 

- Bocs, de most nem vagyok vevő a vicceidre. Edward, kérlek, vigyél haza – mondtam, azzal hátat fordítottam a fiúnak.

- De neked itt van az otthonod – kapta el a kezem Jacob, és újra szemtől szemben álltam vele. Edward torkát egy erőteljes morgás hagyta el, én meg kikaptam a kezem a szorításából.

- Nem, Jacob Black a Quilete törzsből. Nekem ott az otthonom, ahol a szívem, és a szívem Edwardé. Egyszer még találkozunk – mondtam, majd otthagytuk őt az erdő szélén. Hazafelé Edward vezette a motort, mert a karmok még mindig nem húzódtak vissza. Elég rendesen elkóboroltak a gondolataim, mert csak azt vettem észre, hogy elsuhan mellettünk a táj és nem az én házam előtt állunk, hanem a Cullen rezidencia előtt.

- Miért jöttünk ide? – kérdeztem, miután lekászálódtam a motorról.

- Nem maradhatsz egyedül otthon.

- De hisz Adam ott van.

- Igen, de ő csak egy ember, mit kezdene egy falka felbőszült kutyával.

- Mi van már megint a bolhazsákokkal? – ezzel a kérdéssel lépett ki az ajtón Rosalie. Féltem az viszontlátástól, azóta nem is találkoztunk, mióta az a bizonyos incidens történt. – Szia, Josie, jó hogy újra köztünk – anyám, ezt most tényleg Rosalie mondta? Ez elég furcsa nekem. Ő nem az a nagy barátkozós típus, most mégis úgy üdvözöl mintha már a homokozó óta ismernénk egymást. – Találkoztatok a kutyákkal?

- Csak Jake-kel, a part felé vezető úton.

- Edward, te átlépted a határt?

- Nem, dehogy, időben megálltunk.

- Figyi, skacok, én is itt vagyok. És egészen elviselném, ha elmesélnétek, hogy mi a frász ez az egész – szóltam közbe, mert már egészen idegesített, hogy csak úgy semmibe vesznek.