- Josie, nyugi, gyere be. Meg kell nyugodnod, addig úgy sem tűnnek el azok a vacakok a karodról – mondta Rosalie. A vállamra rakta a kezét, és beirányított a házba. Edward és én is elképedve néztünk egymásra. Mi lehet ez a nagy változás, amin Rosalie végigment?

- Amúgy neked nem iskolában lenne a helyed? – kérdeztem Rosalietől.

- De, mindenkinek ott lenne a helye, de mivel Edward nem ment, így mi mindannyian otthon maradtunk. Utána kell járni néhány dolognak veled kapcsolatban – mondta és egy hatalmas vigyorral az arcán a kanapéhoz lökött.

- Velem kapcsolatban? – kérdeztem vissza elképedve.

- Igen, veled. – lépett be a szobába a többi Cullen gyerek, élükön Alice-szel, aki egyenesen mellém ült és magához ölelt.

- Megjött a mi harcias félfarkasunk – mondta Emmett, és a dohányzó asztalra telepedett le.

- Helloka, mackóméz. – mondtam neki. De jó hogy nem haragszik rám! Edward a másik oldalamra ült, Jasper pedig az asztalon túlról figyelt minket. Egy pillanatra azt éreztem, hogy felsóhajt, és arra gondol, hogy ő egy kívülálló, egy kirekesztett. Egy vaskos könyvet szorongatott a kezében. Fájdalmas arckifejezés ült ki az arcán.

- Végeztünk egy kis nyomozást a múltadról. Az éjszaka New Yorkban jártam Jasperrel, és ott találtunk egy könyvet, a te családfádról. Ami meg van tűzdelve néhány mesés történettel, de van közte néhány, ami nem csak mese. – magyarázta Alice. Jasper a kezembe nyomta a könyvet, amit én azonnal megismertem.

- Ilyen nekünk is volt otthon.

- Onnan hoztuk el – mondta Jasper.

- Értem, de ugye Josephnek nem esett baja?

- Ugyan, dehogy. Ő sértetlen. Nem is volt otthon, és biztosan nem találja a nyomunkat – mondta Alice

- Találtunk benne egy történetet egy lányról és egy fiúról, akik örök szerelmet esküdtek egymásnak. A lány indián volt, innen az Olimpic-félszigetről. A fiú pedig egy kékvérű család hatalmas vagyonának egyetlen örököse. 20 éves volt, és eléggé beteges, de a lány meggyógyította a testét, és örök életet adott a szívének. Öregen haltak meg, egyszerre, egymás karjában. Látták felnőni a dédunokáikat. Ha gondolod, elolvashatod. – mondta Jasper, majd a kezembe nyomta a könyvet. Csak megráztam a fejem, hogy nem akarom megfogni a könyvet. Még mindig rettegtem megérinteni. Joseph sosem engedte, hogy a kezembe vegyem. Bármit, bármikor elolvashattam, de ez az egyet sosem. Jasper megérezte a viszolygásom, és maga elé vette a könyvet, majd olvasni kezdett. Mindenki figyelte, ahogy a lágy dallamos hangja betölti a szobát. Éreztem, ahogy az érzékeim eltompulnak, és ahogy megjelenik előttem egy látomás. Először csak a tenger hangját hallottam, ahogy a finom homokot nyaldossák a fehér habok, még halkan hallottam Jasper hangját a tenger morajlásán túl. A következő pillanatban már csak a sós illat járta át a tüdőmet. Egy sziklaszirtet láttam magam előtt, ahogy egy lány ült. A haja hosszú volt és majdnem olyan sötét, mint az éjszaka. Búsan magához ölelte a térdeit és a tenger hullámaira ringatta a testét. Olyan volt, mint aki vár valakit, és mint aki addig nem is mozdul el onnan, míg az a valaki meg nem érkezik. Ott ült a sziklán és várt a jelre. A horizontot nézte, és meglátta azt, amire várt. Egy apró csónak közeledett a túlpart felől, a háborgó tengeren hánykolódva. A szél hatalmas volt, óriási hullámokat kavart a vízen, a kis csónakot szinte porrá zúzva. A lány felállt és a szirt szélére sétált. Mormolni kezdett a törzse ősi nyelvén, amit már csak a nagy szellemek ismertek. Behunyta a szemét, kitárta a karját, és hagyta, hogy eluralkodjon rajta a mámor. A csónak darabjai pont úgy táncoltak a tajtékokban, mint a lány haja a szélben. A tenyerét az ég felé fordította, majd lassan maga előtt összeérintette. Az emberi fülnek oly csodás dallamba kezdett énekelni, és ahogy énekelt a tenger megnyugodott. Mikor már csak a sima víztükör terült szét előtte a szikla legszéléhez lépett, majd a mélybe vetette magát. Nem esett nehezére a hideg víz érintése, sosem zavarta a hideg, sőt egyenesen élvezte, ahogy körülöleli a jeges víz a testét. Néhány karcsapással odaért a fuldokló fiúhoz, aki már az eszméletvesztés határán volt. Néhány esdeklő csapást tett, hogy megmentse az életét, de a fagyos víz már elérte a szívét és teljesen tehetetlen állapotba hozta, szinte megbénította. A lánynak semmi dolga nem volt, csak az álla alá tenni finom ujjait és a partra úszni vele. Gyorsan cselekedett, tudta, hogy csak pillanatok vannak hátra. Minden erejére szüksége volt, hogy a partra húzza. Ott fél pillanatra szusszant egyet és utána megnézte, hogy a fiú lélegzik e. Nem, nem lélegzik. Tudta, mit kell tennie. Előbb a szájára tapasztotta az ajkát és erőteljesen fújt a fiú tüdeébe, de az nem mozdult. Összekulcsolta a két kezét, majd a fiú mellkasára csapott. Hallotta, ahogy megreped a fiú bordája, de ezt a hangot egy másik hang is kísérte, a fiú keserves szívverése. Felköhögött és kiköpte a sós tengervizet. Résnyire nyitotta csak ki a szemét. Látta maga előtt a lányt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy „Angyal”, majd újra elájult. A lány lehajolt a fiúhoz és a fülébe suttogott:

- Szerelmem, ha tudnád, mióta várok rád - azzal a karjába emelte a fiú és egészen a rezervátumig sétált vele. Hatalmas erő és akarat volt benne, tudta, hogy nem adhatja fel, mert akkor elveszíti a férfit, akit annyira szeret és akit csak most kapott ajándékba. Már égett a tűz a tábor közepén és mindenki tudta, hogy a törzsfőnök lánya ma megtalálja a szerelmet, és hamarosan elhagyja majd a törzset. A fiút egy bundákkal bélelt emelvényre fektette. Az apjához lépett.

- A nagy istenek ma megajándékoztak a szerelemmel, és ez azt jelenti, hogy el kell hagynom a családom - a lány hangja halk volt, a dobok majdnem teljesen elnyomták a hangját. A törzsfőnök felállt, széttárta a karját, és csendre intett mindenkit.

- A lányom megtalálta a szerelmet és ezért hálásak vagyunk a nagy szellemeknek. Ő most elmegy, de egyszer, ha majd kitör a nagy háború az indiánok és a hidegek közt, a sarja visszatér majd mellénk, hogy minket támogasson a csatában - majd újra intett. Egy új egyre gyorsuló ritmust játszottak. A falu sámánja a fiú érzéketlen testéhez lépett, és ugyanazon az őszi nyelven szólalt meg, mint a lány a sziklaszirten, mintha egy átkot akarna levenni a fiúról. Az egyik pillanatban még szinte halott volt, a másikban meg már ült és az új világot bámulta ami körülvette őt. Angyal, suttogta megint. A lány csak rámosolygott, majd átadta magát a tánc adta élvezetnek. Egy ősi rítus volt, amit fehér ember még sosem látott. Ez volt a Quilete nők násztánca. A férfi megbabonázva figyelte, ahogy a lány kéjesem vonaglik az egyre gyorsuló dobok ütemére. Minden mozdulata tökéletes volt, érzéki és elvarázsolt. Apró lábai óriási porfelhőt kavartak maguk körül. Majd a vad szenvedély a tetőfokára hágott, a lány térdre rogyott a fiú lábánál, majd hanyatt vetette magát. Vadul kapkodott a levegő után, és néhány pillanatig csak pihent, hogy erőt gyűjtsön. A fiúnak elképzelése sem volt, mit kellene tennie, csak a szívére hallgatott. A kezét nyújtotta és a lány hasára csúsztatta. Lassan haladt felfelé, minden egyes pillanatát kihasználva az érintésnek, a nyakára kúszott, majd onnan a tarkójára. Megmarkolta a haját, majd magához húzta és megcsókolta.

- Azt hiszem, hogy egy angyalt szeretek. – Aztán persze a szerelmük még aznap éjjel beteljesedett, és a lány már állapotos volt, mikor a fiú elvitte a lányt New Yorkba.

Újra visszatértem a jelenbe. Legelőször Jasper fátyolos hangját hallottam, aztán az arcok is kirajzolódtak előttem. Alice az egyik oldalamon ült, Edward meg a másikon. Emmett még mindig a dohányzóasztalon, Rosaline a háta mögött állt, a keze a fiú vállán pihent. Az egyetlen ember, aki fel alá járkált a szobában, az Jasper volt, a kanapén túl. A hangja elhalkult, majd mindenki egyszerre nézett rám.

- Most mi van? – kérdeztem tőlük

- Te erről semmit sem tudtál – szólalt meg Alice.

- Most hallom ezt a történetet először – válaszoltam félvállról.

- Van még itt egy tucat mese a családod hőstetteiről. Az utolsó bejegyzés egy lányról, akit Taylornak hívtak, akinek angyali szépsége volt, és aki démonian magába bolondította az apádat – mondta, miközben a lapok tucatját pörgette át az ujjai közt. – Megszületett Josephine Sanders – olvasta fel Jasper az utolsó lap utolsó szavait. Éreztem, ahogy végigszalad a testemen a hideg.

- Akkor azért mondta az indián srác, hogy testvérek vagyunk. Szerintetek meg kellene ismerkednem vele? – kérdzetem a körülöttem ülőket.

- Ha tényleg Quilete vagy, akkor ésszerű lenne beszélni velük, megtudni, hogy mivel jár az átváltozás – válaszolta Edward egy fancsali grimasz kíséretében

- Átváltozás? – ismételtem meg Edward utolsó szavát.

- Mi nem sokat tudunk ezekről a dolgokról – kezdte magyarázni Emmett.

- Csak hogy azok az indiánok egy régi legendás lények leszármazottai – Rosalie hangján hallani lehetett, hogy ez a tény egyáltalán nem tölti el csodálattal. – Ők képesek felvenni egy…egy farkas alakját. Nem tudjuk, pontosan hányan vannak, csak azt, hogy egy falka, egy alpha hímmel. Aki történetesen az a kis bolhás korcs Jacob. – oké, ezt vágom. De miért utálják ennyire őket? És ez majd hogy befolyásolja az én viszonyomat velük?

- A családunk egy szerződést kötött velük, sok évvel ezelőtt. Ez egyfajta békekötés volt, ami magában foglalta, hogy megpróbálunk egymás mellett élni, békességben – magyarázta Jasper.

- Mi ketten akkor még nem voltunk a család tagja, de ahogy csatlakoztunk, önként vállaltuk a vegetáriánus életmóddal járó minden egyes fogadalmat – tette hozzá Alice. Az egyetlen ember, aki egész idő alatt hallgatott, az Edward volt. Megfeszült testtel ült mellettem, és csak bambán bámult maga elé. Próbáltam kifürkészni a gondolatait, de valamiért egyetlen hangot sem hallottam a fejemben. Csend volt, áldott csend, de most talán jobban örültem volna annak, ha hallom Edward őrjöngését, vagy könyörgését, vagy bármit. De csak csend volt. Biztos a sok infó miatt van az egész, és az én drága kis agyam nem bírja feldolgozni a hallottakat.

- El kell menned. Miattunk van az egész. Azért változik a tested, mert genetikailag kódolva van benned, hogy mi vagyunk a veszély a számodra. Nálad ez egy védekező mechanizmus, mint a hétköznapi ember immunrendszere – zúdította ki végül a gondolatait Edward.

- Azt gondolod, hogy miattatok van? – kérdeztem tőle, közben meg a szemét kerestem, de sehogy sem tudtam belenézni.

- Te nem tudhatod, de mi vagyunk az oka. Hallottam a fiúk gondolatait, ahogy minket okolnak. Veszélyesek vagyunk a törzsükre, és a mi megjelenésünk indította be a folyamatot.

- Akkor sem értem, hogy miért kellene, hogy elmenjek. Megtanulom kezelni a helyzetet és utána már nem lesznek ezek az undorító karmok. Ígérem, de kérlek, ne hagyj el. Megteszek mindent, csak ne hagyj el – a hangom esdeklő volt. Könyörögtem neki, hogy bocsássa meg, ami vagyok.

- Josephine, nem te tehetsz róla. Erről csak mi tehetünk – mondta Edward, és mire befejezte a mondatot, már csak ketten voltunk a szobában. A többiek kioldalogtak, bár szinte biztos voltam benne, hogy a vámpírhallásuk lehetővé teszi számukra hogy minden egyes szót halljanak. – Kettőnk közül nem te vagy az átkozott, hanem én, és nem tudnám elviselni, hogy miattam szenvedj. Szeretlek, bármi áron, de azt nem akarom, hogy miattam élj úgy, ahogy a többi Farkas. El kell menned innen.

- Én nem megyek sehova, nem vagyok hajlandó elhagyni téged, és nem engedem, hogy elmenjetek. Azt meg hadd döntsem el én, hogy nekem mi a legjobb – mondtam felhúzott orral. A remegés megint rám tört, de azt hiszem, már tudom kezelni. – Egyezzünk meg, amint veszélyes leszek rád vagy bárkire a családban, azonnal és végérvényesen elmegyek – adtam ultimátumot Edwardnak. Ő pedig egyáltalán nem ellenkezett.

- Úgysem tudnák nélküled élni – mondta ki hangosan a gondolatait. Elégedetten nyugtáztam a tényt, hogy nem tud nélkülem élni, és nem is elég erős ahhoz hogy ezt megpróbálja. De mi van, ha egyszer tényleg veszélyes leszek rá nézve, és tényleg el kell mennem. Ezen még ráérünk gondolkozni. Most csak mi vagyunk, és esetleg megpróbálhatnánk örülni annak, ami most van: egymásnak.

- Srácok, minden okés, ha gondoljátok visszajöhettek – mondtam, miközben felpattantam a helyemről, és az ajtókeretbe kapaszkodva kihajoltam az ajtón. Rosaline épp Emmettel volt elfoglalva, sőt hogy pontos legyek, azt hiszem, Emmett nyelvével. Alice csillogó szemeit Jasper arcára függesztette, és finom, apró, oly törékenynek tűnő ujjaival a fiú sebhelyeit simogatta. Annyira mások voltak, de mégis látszott rajtuk, hogy odaadóan, végérvényesen és visszavonhatatlanul szeretik egymást. Az ő szemükben mi Edwarddal is ilyenek lehetünk. Vagy a mi kötelékünk még nem ilyen szoros?

- Srácok, most egy kis ideig ne vegyetek levegőt, ha nem gond – mondtam nekik, ők meg csak bólogattak. Erősen koncentráltam, és megpróbáltam végleg lenyugtatni magam. A kezemet néztem. Tűnjetek el, mondogattam magamban, és a karmok lassan visszahúzódtak a helyükre. Kis vér serkent ki a sebekből, de ugyanabban a pillanatban el is tűnt, teljesen nyomtalanul hegedt össze. A jobb kezemen a mutató és a középső ujjam közt maradt egy nagyobb vércsepp, amit egyszerűen a számhoz emeltem és lenyaltam.

- Nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ezt most Edward szívesen megcsinálta volna helyetted – mondta Emmett, azzal a kaján vigyorral az arcán. Edward torkát egy halk morgás hagyta el. Jasper és én is bevetettük a különleges képességünket, és hirtelen mindenki feszélyezettsége szertefoszlott, és önfeledt nevetésben törtünk ki.