A morgás hamarosan abbamaradt és egy kacaj váltotta fel. Edward nevetett, és utána meg már mindenki. Aztán az én gyomrom korgására lettünk figyelmesek.

- Hoppá. Azt hiszem, kajás vagyok – állapítottam meg, ahogy a gyomromra szorítottam a kezem. – Egy újabb szánalmas emberi szükséglet – tettem még hozzá.

- Mit nem adnák érte, ha ilyet érezhetnék – vigyorodott el Emmett. Rosalie felpattant a helyéről, és kiviharzott a szobából. Hallottam az üvöltő gondolatait. Hülye kis csitri, neki mindene megvan, és mégsem elégedett. Aztán már csak a garázs ajtajának hangját hallottuk, és a hatalmas gázzal elsüvítő piros BMW hangját.

- Valami rosszat mondtam? – kérdeztem, ahogy a többiekre néztem.

- Nem, csak mióta megjelentél az életünkben, Rosalie eléggé padlón van. Óriási érzelmi kicsapongásai vannak, néha lehetetlen mellette kibírni – mondta Jasper.

- De hisz mindene megvan. Boldog szerető család, örök szépség.

- Nem jól látod. Irigyel téged, amiért te szülhetsz gyereket. Hiába az örök élet, ha ez nem adathat meg neki – Emmett arcán egy fájdalmas fintor jelent meg.

- Sosem gondoltam arra, hogy kisbabám legyen, nem érzem magam alkalmasnak az anyaszerepre – a gyomrom újra korgott. – Ideje lenne mennem, valamit ennem kellene – azzal felálltam a helyemről. Edward is így tett, és jött utánam.

– Egyedül akarok hazamenni. – mondtam gondolatban.

- Nem akarok veszekedni veled, de nem hagyom, hogy egyedül légy otthon – mondta lehajtott fejjel. Miért nem néz a szemembe? Nem válaszoltam, csak fogtam a sisakom, és felültem a motorra, a kormányhoz, ő meg mögém telepedett. Lezártam az elmém, nem hagytam, hogy hallja, mit gondolok, és én sem hallom, amit ő gondol. Most magányra van szükségem. Megálltam a ház előtt Adam kocsija sehol sem volt. Már csak Edwardot kell lerázni valahogy. Végig a nyomomban volt. Az ajtóhoz léptem, kizártam, és benyitottam a házba.

- Figyelj, Edward, szeretnék egyedül lenni egy kicsit. Jobb lenne, ha most elmennél. – mondtam, és hallottam a saját hangomon a szomorúságot. Edwardra néztem és pont ugyan ezt az érzést láttam tükröződni a feketén izzó szemeiben.

- Hát… ha ezt akarod – hallottam a hangján hogy megsértődött. Basszuskulcs, ez most miért kellett?

- Igen, ezt akarom – a hangom kemény volt, de nem annak szántam. Érezhető volt benne a tüske, de miért érzem ezt? Miért viszonyulok hozzá így? Ezzel csak elmarom magamtól őt. A következő pillanatban, mikor a szemébe akartam nézni, már nem volt sehol. Na, tessék Josie, ez határozottan ügyes volt.

Beléptem a házba és kulcsra zártam magam mögött az ajtót. A kulcsot a földre dobtam, majd egyenesen a hálóba vettem az irányt. A szobám ajtaját is kulcsra zártam, hogy minek, nem tudom, mivel a szoba egyik fala csupa üveg. Ha valaki akar, bejön rajta, és az ajtó a valós gondjaimtól nem választ el. Egy másik ajtót kellene ahhoz bezárnom, de arra sosem leszek képes. Levetettem a ruhám javát, és elnyúltam az ágyamon. Hirtelen fáradság tört rám, azt vettem észre, hogy a csontjaimig hatol a fáradság. Mintha valaki álmot küldött volna rám. A szemhéjamra ólomsúly nehezedett. Az utolsó gondolat, amire még emlékszem az éberségből, hogy el kell mennem Jacobhoz, beszélni vele.

Arra ébredtem, hogy tisztára leizzadtam, és hogy a napsugarak az arcomat cirógatták. Napsugarak, itt Forksban. Nyújtóztam az ágyon. Hogy lehet, hogy egy pihepuha nagy baldachinos ágyban fekszem, selyem párnák közt, és még mindig süt a nap? Felkönyököltem, hogy körülnézhessek a szobában. Egy antik bútorokkal ízlésesen berendezett szoba volt, de nem ismertem fel. Még sosem jártam itt korábban. Az ággyal szembeni falom egy Monet-festmény lógott, a Vitorlásverseny Sainte-Adresse-ben.

Szép volt, csodáltam meg oldalra hajtott fejjel. Ki tudja, mennyi ideje bámultam már a képet, mire újra feleszméltem, hogy nem tudom, hol vagyok. Kitakaróztam, majd kiültem az ágy szélére. A két függöny közötti részen beszűrődő fény egyre jobban zavart, jobban, mint a tény, hogy egy idegen helyen vagyok. Beleléptem a papucsba, ami az ágyam mellett volt elkészítve. Lassan indultam el az ablak felé, minden egyes lépésemtől felropogott az ódon fekete parkett a talpam alatt. Vaskos damaszt drapériák voltak, csak nehezen tudtam széthúzni őket, de ahogy szabad rálátásom volt az ablakon túlra, elállt a lélegzetem. Hol vagyok? Ez biztos nem Forks, és nem Washington állam. Sőt teljesen biztos, hogy nem vagyok Amerikában. Hogy kerülök ide, ahol most vagyok? Felvettem a pongyolámat, és úgy döntöttem, megtudom a kérdéseimre a válaszokat. A hatalmas ódon ajtóhoz léptem, és felmérve a helyzetet minden erőt belevittem az ajtónyitásba. Az ajtó akadozva és nyikorogva nyitódott ki. Kiléptem a folyosóra, ahol újabb remekbe szabott képek lógtak a falakon. A szoba, ahonnan kiléptem, a folyosó végén volt, így nem kellett sokat gondolkodnom, merre menjek. A lábaim mintha pontosan tudnák, merre kell menniük. Egyszer csak egy ajtóval szemben találtam magam. Egy újabb bazinagy vaskos ajtó. Kinyitottam és kiléptem a fénybe. Odakint voltam. És a látvány a szoba ablakából teljes mértékben eltörpült a mostani elém táruló látvány mellett. Egy ezeréves város látképe tárult elém. Rómában vagyok, az örök városban. Megfordultam, hogy megnézzem az épületet, amiből kiléptem. Egy körkupolás ház volt, magasan a város felett, ódon, mint a berendezése. Vajon csak a térben utaztam vagy az időben is? A mellvédhez léptem, hogy jobban szemügyre vehessem az elém táruló látványt. Odalent kocsik is közlekednek, bár nem olyanok, mint Amerikában, de négy kerekük van és gurulnak.

- Felébredtél? – hallottam a hangot a hátam mögül. Joseph hangja. Akkor ez mégsem egy álom. Ő most New Yorkban van, én meg Forksban. Vagy mégsem?

- Joseph – mondtam, és megfordultam. Joseph volt, teljes valójában. Pont úgy nézett ki, mint mikor elintézte a forksi sulit. Tökéletes angol úriember benyomását keltette. – Joseph, hol vagyok? – kérdeztem kitárt karokkal.

- Hol lennél: Pont ott, ahol már közel 16 éve. Rómában – mondta, meglepetten az arcom láttán. – 1971-et írunk és itt élünk, mióta a szüleid meghaltak – tette még hozzá az információkat.

- Tényleg, már emlékszem – mondtam, de felriadtam, mire tényleg az elmémbe kúszhattak volna a gondolatok. Fura csikorgó hangot hallottam, mind mikor az üvegen húzgálnak valamit. Újra Forksban voltam, a szobámban, és ahogy megszokta a szemem a fényt, már láttam is a hang forrását. Adam a kulcsával csikorgott az egyik ablakon. H csak fél perccel később jön, akkor tudtam volna, hogy miért voltam Rómában.

- Nem tudtál bejönni? – kérdeztem, ahogy kinyitottam neki a teraszajtót.

- Valamiért nem fordult el benne a kulcs – mondta, ahogy belépett a szobába. – Bocs, hogy felébresztettelek – kért elnézést.

- Semmi gond, úgyis van még egy kis elintéznivalóm – válaszoltam, majd a szekrényemhez léptem. Ruhák után kutattam benne. Valami olyan kell, ami jól áll, mégsem hivalkodó. Valami olyan, amiben gond nélkül megjelenhetek a rezervátumban. De hiszen ők is emberek. Mit számít minden, ami van? És ha igaz, akkor az ő vérük is csörgedezik az ereimben, miért ne mehetnék olyan cuccban, ami kényelmes, és amiben jól érzem magam. Így hát magamra öltöttem a kedvenc szakadt farmerom, meg egy jobb világot látott felsőt és beintettem Adamnek.

- Nem kell megvárnod, nem tudom, mikor jövök. Ha baj van, jelentkezem – fojtottam belé a szót. Tudtam, hogy mit akar mondani, hallottam. Magamhoz vettem a Sebring kulcsát, és útra keltem. Pont arra, amerre Edwarddal, mikor motorral mentünk. Nem siettem, hiszen magam sem tudom, hogy miért megyek oda. Semmi értelme, bár az elmúlt néhány napnak eddig tényleg semmi értelme nem volt. Mégis itt vagyok, fél tucat vámpírral meg ki tudja mennyi farkassal, arról nem is beszélve, hogy bennem mennyi minden változott meg. A testi változások annyira nem is fontosak, mint a lelkiek. Szerelmes vagyok egy fiúba, aki nem is ember, aki egy angyal, és aki viszontszeret. Most mégis úgy érzem, hogy amit teszek, az ő akarta ellenére való, és hogy ezzel megbántom őt. De meg kell értenie, tudnom kell, hogy mi történik velem és főleg, hogy miért. Azt sem tudtam, hova tartok, csak az ösztöneimre hallgattam és egyenesen előre haladtam a 110-esen, a part felé. Washingtonhoz viszonyítva szép idő volt. Kicsit leengedtem a kocsi ablakát, és éreztem, ahogy a szellő a sós illattal táncol be a nyíláson. A szívem egyre hangosabban kalapált a mellkasomban, éreztem, hogy közeledünk. Kisebb csoportosulást láttam magam előtt, lassítottam, majd megálltam.

- Hello – köszöntem, ahogy odaértem hozzájuk. – Bocs, egy Jacob Black nevű srácot keresek – mondtam nekik, akik egy autó körül sokasodtak. Egy puffanást hallottam, pont olyat, mint mikor valaki beveri a fejét. Mindenki engem néz, és senki sem szól hozzám. Egy pillanattal később már tudtam, hogy miért. A keresett fiú épp a kocsi alatt volt, és beverte a homlokát, mikor meghallotta a hangom. Kimászott a kocsi alól, az olajos kezével megdörzsölte a homlokát.

- Végre hazajöttél – mondta, pont olyan átéléssel, mint az első találkozásunkkor. – A vérszopód elengedett?

- Nem kellett engedélyt kérnem. Ne hívd így. El is mehetek – mondtam határozottan, majd megfordultam.

- Ne! – mondta a srác, és már előttem is termett, hogy megállítson. A kezét törölgette egy olajos rongyban. – Hemakshi Ananyia – mondta és rám mosolygott.

- Kinek szólítottál? – kérdeztem.

- Ez a neved – válaszolta röviden, és láttam a szemében, hogy élvezi, hogy nem vágom a dolgokat.

- Engem Josephine-nek hívnak – erősködtem.

- Én sem mondtam mást. A neved pont ez jelenti a törzsünk nyelvén. Aranyszemű Hemakshi Josephine. Mindegy, ugyanaz. Te! – a hangja megint át volt fűtve érzelemmel, a mellkasa vadul lüktetett. – Gyere! – kezébe kapta az enyémet és vonszolni kezdett. A többiek csak a tekintetükkel követtek. Mindenki rólam sugdosott, vagy rám gondolt. Mindenki boldogan nyugtázta, hogy végre megérkezett a lány, akinek itt a helye.

- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor egy lepukkant kocsi felé tartottunk.

- A faluba, ott várnak az öregek. Tudták, hogy eljössz, csak idő kérdése volt – magyarázta.

- Rendesen törzsfőnökkel, meg sámánnal? – kérdeztem. Éreztem, ahogy a fiú lelkesedése is átragad rám.

- Persze. Attól, hogy van villany meg internet, még hűek vagyunk a régi időkhöz – vigyorogva nézett rám, közben kinyitotta a kopott Chevrolet ajtaját. – Apa nagyon fog neked örülni – villantotta meg a mosolyát és az oly tökéletes fogsorát, miközben beindította a kocsit. Alig tíz perc zötykölődés után megérkeztünk egy kis házhoz. A térdem megremegett, ahogy kiszálltam a kocsiból. Két lépésnyire követtem Jacobot a ház felé.

- Gyere. Nem kell félni, nem ők azok, akik bántani akarnak. – mondta. A mosolya épp olyan megnyerő volt és határozott, mint Edwardé, de mégsem olyan földöntúli, olyan távoli. Ő itt volt velem, és élt, lélegzett. Jacob a kilincsre rakta a kezét majd egy gyors mozdulattal benyitott a házba.

- Fiam, te vagy az? – jött bentről egy kérdés.

- Igen apa, én vagyok. És hoztam neked egy meglepetést – azzal maga elé tessékelt. Szó szerint úgy lökött be a küszöbön, aminek majdnem egy hatásos hasra esés lett a vége.

- Josephine Hemakshi, újra köztünk vagy – jött elém egy férfi, de nem a saját lábán, hanem kerekesszéken. – Üdvözöllek itthon – mondta a férfi és a kezét nyújtotta felém. – Billy Black vagyok – tette hozzá.

- Én is örülök, hogy itt lehetek – nem tudtam mit mondhatnék, hiszen a nevem is tudják, és több mint valószínű, hogy sokkal többet is tudnak rólam, mint én magam.

- A kérdések, amik a lelkedben sokasodnak, hamarosan válaszra lelnek, és akkor megbékél az életed, és boldog leszel, bárki is legyen a választottad – jött ki a szobából egy másik férfi. – Nem számít, kit szeret a szíved, egyszer megtalálja a boldogságot. És ne törődj ezekkel a fiatal eszemet farkaskölykökkel, te megérdemled, hogy boldog légy – mondta, miközben Jacob felé bökött a fejével. A határozottság ott csengett a hangjában, és az elszántság pedig a szemében.

- Hát te? – kérdezte Emmett Edwardtól, mikor szembetalálkozott vele a ház előtt. – Azt hittem, hogy reggelig nem is látunk.

- Most mégis itt vagyok – válaszolta morcosan Edward.

- Oké, bocs, hogy kérdeztem – tartotta fel a kezeit Emmett megadóan.

- Rosalie hazajött már? – kérdezte Edward.

- Még nem. Jót tesz neki, ha kicsit kiszellőzteti a fejét – mondta Emmett

- Ez is az én hibám. Minden az én hibám – fakadt ki Edward.

- Azt hiszem, most igazából Jasper társaságára vágysz a legjobban. Nem maradhatsz ilyen állapotban. Carlisle és Esme nem élnék túl, ha látnának szenvedni – mondta Emmett. Ő nem volt a szavak és az érzelmek embere, most mégis igaza volt. Edward egyik része esdeklett Jasper képességéért, hogy könnyítsen a fájdalmán. Viszont a másik élvezte a szenvedést. A szörny a szíve mélyén imádta, mikor Edward ostorozza magát.

- Ő téged szeret, történjék bármi, ő élete végéig téged szeret majd – lépett oda hozzá Alice, és finoman megsimította Edward arcát.

- Az élete végéig, pont ez az. Nem kérhetem tőle, hogy adjon fel miattam mindent. Nem tehetem ki ennek az életnek, amit mi élünk. És ő egy farkas leszármazottja, ő nem is lehet egy közülünk. Belehalna a méregbe, ami belőlem árad. – még csak be sem ment a házba, sarkon fordult és berohant az erdőbe. A határvonalig rohant, és feltett szándéka volt átlépni, és Josie után rohanni. De aztán a szeme elé villant Carlisle lesújtó tekintete. Nem teheti meg ezt az apjával, nem okozhat neki csalódást. Hirtelen megállt a képzeletbeli határvonaltól alig néhány centire. Magatehetetlenül mászkált fel-alá, pont, mint az éhes oroszlán a ketrece rácsai mögött. Megtorpant, kitárta a karját, és mélyet szippantott a levegőből. Érezte Josie illatát odaátról. Mégis elment, hogy megtudja, ki is ő valójában

- Miért? Miéééért? – üvöltött fel fájdalmasan. – Miért így, és miért ő? – rogyott térdre az avarban. Hanyatt feküdt az avarban és némaságba burkolódva várta, hogy jöjjön valami jel, jöjjön a megváltás.

- Edward szeretlek, és veled akarom az örök boldogságot – ez volt a jel. Josie gondolata a távolból, valahonnan Billy és Jacob gondolatai mellől. Még Jacob mellett is rám gondol, futott át az agyán, és boldogság kúszott be a szívébe.