- Edward, szeretlek, és veled akarom az örök boldogságot – mondtam ki gondolatban, és olyan volt, mintha villámcsapás ért volna.

- Mennem kell – mondtam, majd felugrottam a helyemről. Bár még elhallgattam volna a sámán történeteit, de valami legbelül indulásra késztetett. Olyan érzés lett úrrá rajtam, ami még soha. Ha nem látom, Edwardot hamarosan elpusztulok.

Az ajtót a szó szoros értelmében úgy téptem fel, ki is szakadt a helyéből. A másodperc tört része alatt visszafordultam, hogy megnézzem mi történt. Aztán újra az út felé emeltem a tekintetem. Szellő csapott az arcomba, és megéreztem Edward illatát. Oda kell mennem, oda, ahol ő van. Ott kell lennem, ahol ő van, mindig. A világ lelassult körülöttem. Nem hallottam mást, csak az egyre hangosabban zakatoló szívem zaját, ahogy majd’ szétrobban a mellkasomban, mintha nem férne el bennem. A karórámra pillantottam. Az idő megállt körülöttem, a mutatók mozdulatlanok voltak.  Számoltam a szívverésemet, és elindultam az illat irányába. 1-2-3, Edward hangját kutattam a fejemben, de még csak egy szófoszlány, egy sóhaj, egy jajkiáltás sem jött felőle. 40-41-42, rohantam keresztül a rezervátumon, csak egymás után kapkodtam a lábam, hogy minél előbb Edward mellett lehessek. 310-311-312, az illata egyre erőteljesebb. 322-323, a talaj a talpam alatt kusza és ingoványos. 338-339-340, mégis gond nélkül száguldok a gallyak a fák, és a gyökerek közt 360-361-362 – még mindig számolom a szívverésem, de már láttam Edwardot az avarban feküdni. 387-388-389- átléptem a határt. 395- Edward. 400.

Térdre rogytam mellé és megsimítottam a hideg homlokát. A karórámra néztem. Egy teljes perc telt el azóta, hogy eljöttem Jacobék házától. Az idő újra a megszokott iramban telt, a megszokott tempóban. Edward kinyitotta a szemét és én újra elvesztem a feketeségben. Most meg kellett volna, hogy rémítsen ez a baljós fekete csillogás, én mégis a legcsodásabb dolognak találtam a világon.

- Te vagy az életem – mondtam neki, azzal nem is törődve, hogy 400-at vert a szívem egy perc alatt, és hogy ez alatt az egy perc alatt átszáguldottam a fél erdőn, hogy mellette legyek.

- Már tudom, hogy szeretsz – válaszolta Edward. Még mindig a földön feküdt, én mellébújtam, és a vállára hajtottam a fejem. – Jól vagy?

- Az ott a határ másik oldalán nem az én világom, nem oda tartozom, és nem várhatják el tőlem, hogy odaköltözzem.

- Nem is kell, te maradj meg ilyennek amilyen vagy – Edward hangjából valami fájdalmas áradt, de még nem tudtam meg hogy micsoda. Azért annyira nem adta át magát az érzésnek, hogy eluralkodjon rajta, és én megtudjam, hogy mi nyomja ennyire a lelkét.

- Annyira jó lenne, ha megállna az idő, és nekünk nem kellene elválnunk soha többet – sóhajtottam fel.

- Az idő sosem áll meg – válaszolta Edward. Én már csak tudom, tette hozzá gondolatban elég gúnyos hangsúllyal. Igaza van, az idő kegyetlen, de akkor mégis mi történt az erdőben a határ másik oldalán? – De én örökké szeretni foglak, történjék bármi. A halott szívem a tiéd.

A tagjaim teljesen elgémberedtek, éreztem a testéből áradó hűs hideget. De nem zavart, sőt kifejezetten kellemes érzés volt, mivel minden porcikám izzott a forróságtól.

- Haza kellene mennünk. Adam már aggódik érted – állapította meg Edward, azzal felugrott a helyről, és a kezét nyújtva felém felsegített a földről. Lesöpörtem magamról a port és az apró leveleket. Edward pedig a hajamból szedegette ki a gallyakat és a leveleket.

- Az erdő lánya – jegyezte meg viccesen, majd még abban a pillanatban a hátára kapott és rohanni kezdett velem a ház felé. Olyan jó, hogy velem van. Mi lenne ha elhagyna? Pedig egyszer bekövetkezik majd. Mi nem lehetünk együtt boldogok, az csak mese, és a mesék gyerekeknek valók.

- Sosem lehetsz vele boldog – hallottam az idegen férfi hangját, aki már napok óta egyetlen szót sem szólt. - Nem éred meg azt a napot – megfagyott bennem a vér, de nem hagyhatom, hogy Edward észrevegye ezt rajtam. Lassította a lépteit, majd azt vettem észre, hogy már a saját lábamon állok, és kéz a kézben sétálok ki vele az erdőből. Lassan lépdeltünk a házhoz.

- Kettesben vagyunk – jegyeztem meg. – Mi lenne, ha kihasználnánk a lehetőséget? – ajánlottam fel neki.

- Már nem sokáig – mondta és egy csókot nyomott a homlokomra. – Hallom, hogy jönnek a barátaid – mondta, én meg kérdőn néztem rá. – Azt hiszem, Ashley találkozott Adammel, és azt hiszem, most szemrehányást akar neked tenni, hogy eddig titkoltad előtte őt – magyarázta Edward. Szóval akkor találkoztak, és tetszett neki. – Mondd meg, miért akarod rászabadítani Adamre Ashleyt? Mit ártott neked az a szegény srác?

- Semmit, de kiheveri majd Asht, viszont teret kell hagyni Mikenak és Lucynak. Szerintem vonzódnak egymáshoz, de Ashley bezavar. Adam majd lefoglalja egy időre, és ő majd úgy adja elő a dolgokat, hogy Ashley szakít majd – magyaráztam Edwardnak a tervemet.

Már én is hallottam az érkezők gondolatait. Lucy azon rágódott, hogy tuti zavarni fognak, és hogy nem kellene csak úgy szó nélkül beállítani. Mike azon fortyogott, hogy Adam nem is olyan jó pasi. Ashley viszont a fellegekben szárnyalt. Odavolt Adamtól, a mosolyától, a testétől, a hangjától, a szemétől. Itt megálltam a hallgatózással, mert éreztem, hogy felfordul a gyomrom. A kocsit is hallani lehetett, ahogy lassított, és megállt a kaviccsal borított parkolóban. Három ajtó puffanása hallatszott, de mire arra gondolhattam volna, hogy az ajtó felé nézhessek, Edward már ott is volt, és még az előtt ajtót nyitott, hogy a vendégek csengethettek volna.

- Sziasztok, gyertek be – mondta, majd utat engedett az érkezőknek, akik nem bírtak magukhoz térni a sokktól, hogy Edward nálam van. Én meg ott álltam a nappali kellős közepén, és csak elkerekedett szemekkel bámultam rájuk. Próbáltam lezárni az elmém, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy szó tért vissza állandóan, a bál. Milyen bál? Ashleyt figyeltem, ahogy belibbent a nappaliba, és elterült a kanapén.

- Ugye nem gond, hogy átjöttünk? – kérdezte, de a válasz cseppet sem érdekelte. – Annyira aggódtunk érted, már napok óta semmi hír rólad, tisztára elvesztél – magyarázta Ashley.

- Csak kicsit megfáztam és a doki azt mondta, hogy ne menjek suliba.

- A saját bejáratú dokid? Vagy aki Edward apja?

- Carlisle. Adam akkor még nem volt itt.

- És mikor akartad nekünk bemutatni? – kérdezte szemrehányóan. Edward ott állt mellettem, a keze a derekamon pihent, és éreztem, hogy élvezi a helyzetet.

- De amúgy te hol találkoztál vele?

- Mi – javított ki Mike.

- Pontosan, ahogy Mike mondja. Voltunk ma bent a kórházban. Tudod, az idén mi csináljuk a bált, és felügyeletet voltunk szerezni.

- Felügyeletet szerezni? – értetlenkedtem.

- Igen, tudod, ez olyan sulibál, és oda mindig jönnek felnőttek, akik nem a tanáraink, ők vigyáznak ránk.

- New Yorkban is voltak ilyen bálok, utáltam őket – ezzel lezártnak tekintettem a bál témát.

- Hát nem hinném, hogy ennyivel megúszod. Te is jelölve vagy a bálkirálynő címre.

- Én?

- Igen, méghozzá Alice Cullen dobta be a neved – láttam Ashleyn, hogy az én jelölésem meglehetősen zavarja.

- Te erről mit tudsz? – szegeztem Edwardnak a kérdést, ő meg csak egy vállrándítással elintézte a dolgot. Egy hatalmas önelégült mosoly jelent meg az arcán. – És mikor akartátok közölni velem? He? Erre fel kell készülnöm lelkileg. Nem akarok kiöltözni – éreztem, hogy kezdek kiborulni,már a remegés is jön. Oké, Josie, nyugi, pihi. Sőt, relax. Semmi szükség arra, hogy most történjen valami és lelepleződjek mindenki előtt.

- És akkor hogy több meglepetés ne érjen, Adam lesz az egyik felvigyázó. Remélem, nincs ellene kifogásod? – ugyan, ha lenne, sem számítana, fortyantam fel magamban. – Mi most megyünk – szökkent fel a helyéről, majd az udvartartásával együtt távozott. Nekem meg csak arra maradt időm, hogy pislogjak utánuk.

- Ez most mi volt? – kérdeztem Edwardtól.

- Ha beavattalak volna, nem mentél volna bele.

- Arra mérget vehetsz – válaszoltam.

- Jaj, nyugi, ez csak egy bál – ölelt át.

- Ezért még számolunk. Csak nem most. Telefonálnom kell.

- Elmenjek?

- Eszedbe ne jusson – mondtam neki, miközben a mobilom után kutattam a zsebemben. – Milyen színű a szmokingod?

- Milyen lenne? Hát fekete – mondta Edward.

- Pfff, fekete. Kösz, sokat segítettél – azzal már a fülemhez is tapasztottam a telefont, és vártam hogy a vonal másik végén megszólaljon a jól ismert férfi hangja.

- Halló, Joseph vagyok.

- Szia, Joseph. Bocs, hogy most hívlak, de szükségem lenne egy finom darabra a régi estélyi ruhák közül. Valami egyszerű és dögös kellene.

- A fehér hosszú jó lesz? – kérdezte.

- Pontosan. Te mindig tudod, mire van szükségem. Köszönöm.

- Ugyan, kisasszony, ez a dolgom. Holnap meg is kapja a ruhát – még elbúcsúztunk egymástól, majd bontottam a vonalat. Edwardra emeltem a tekintetem.

- Nos, kíváncsian várom a magyarázatod a történtekre.

- Az egész Alice ötlete volt, én mondtam neki hogy ne tegye. Hogy neked nem fog tetszeni az ötlet.

- Szóval Alice. De akkor mindenkinek kötelező a megjelenés – jelentettem ki határozottan.

- Nem hiszem. Ez a te bálod, az ő életükben már rengetek ilyen volt. Viszont Alice kicsit elkedvetlenedik, ha nem adhat tanácsot a ruháddal kapcsolatban.

- Akkor az egészet azért találta ki, hogy kicsit süröghessen-foroghasson körülöttem.

- Nehogy megródd őt ezért – figyelmeztetett Edward. – Imádja ezt csinálni, és hihetetlen érzéke van hozzá.

- Gondolod, hogy megbántódik, ha a saját ruhámat veszem fel?

- Nem hiszem, ha hagyod, hogy ő sminkeljen, meg a hajadat ő csinálja.

- Ha őt ez boldoggá teszi – mondtam egy vállrándítás kíséretében. – Holnap megyünk együtt a suliba? – tereltem a témát.

- Szerinted jó ötlet? – kérdezett vissza Edward.

- Nem élhetek bezárva életem végéig. Eddig sem történt baj, csak lesz valahogy – épp arra készültem, hogy egy szenvedélyes csókcsatába kezdek Edwarddal, de mire az ajkunk összeforrt volna, kivágódott a bejárati ajtó, és Adam lépett be rajta.

- Hello, megjöttem – vigyorodott el, mikor meglátta, hogy úgy rebbentünk szét, mint a riadt galambok.

- Azt látom. Mint a tatárok – jegyeztem meg keserűen.

- Ugyan, gyerekek, miattam ne zavartassátok magatokat. Mintha itt sem lennék.

- Ja, persze, te egyáltalán nem vagy itt. De veled is számolok még. Mi az, hogy belemész ebbe a bálos vacakba?

- Josie, nyugalom. Én csak ápolom a kapcsolatokat és annak az Ashley nevű csajnak nem lehet nemet mondani.

- Én most megyek – jelentette be Edward, nekem meg ellenkezni sem volt időm. – Holnap megállok érted és akkor együtt is mehetünk – és már ott sem volt.

- Akkor este a bálon látlak – erre eszméltem. Adam épp menni készült. Ahogy ő kilépett az ajtón, Alice épp érkezett.

- Szia – üdvözölt, és közben megölelt. – Nagyon el vagy merengve.

- Valahogy eltűnt néhány nap az életemből – magyaráztam, és nem értettem, hogy mi történt, de biztosan azért, mert nem is történt semmi.

Megjött a ruhám, Alice tisztára be volt zsongva, minden szabad percet kihasznált arra, hogy a hajammal bíbelődjön. Állandóan arról csacsogott, hogy mi mindent fog velem csinálni. És elérkezett a pokoli báléjszaka.

- Nem lesz olyan szörnyű – jelentette ki Alice. Én meg csak egy fancsali képpel nyugtáztam, hogy ő legalább jól érzi magát.

- Mesélsz nekem magadról közben? – kértem őt. Az arca elkomorodott, az a vidám kis mosoly egy pillanatra elsiklott az ajkáról.

- Nem nagyon tudok mit mesélni neked. Nem emlékszem semmire az emberi életemből. Bár azt mondják a többiek, hogy nekik is nagyon homályosak az emlékeik, de nekem egyáltalán nincsenek képek a fejemben a múltamról. Ironikus kicsit, hogy a jövőmet látom, de a múltam elveszett.

- Nem is akartad felkutatni, hogy ki is voltál, míg emberként éltél?

- Nem számít, hogy ki voltál a múltban. Csak a tettek számítanak, és a jelen, meg a jövő. Majd ha te is egy leszel közülünk, tudni fogod, hogy ezek mind apróságok.

- Látod a jövőm? – kérdeztem tőle, mert a saját jövőmet nem volt merszem kifürkészni.

- Látom, de annyira homályos, és képlékeny. Örökké változik, nem szeretem nézni – mondta, miközben már a hajamat fésülte.

- Nagy gáz?

- Nem, csak annyira egyértelmű volt az elején, hogy te meg Edward…Most meg már Edwardot sem látom. Mintha kiúsznátok a látókörömből, mintha felhők takarnák el a holdat. Olyan megfoghatatlan az egész, de valahol legbelül érzem, hogy boldogok lesztek – ez kicsit megnyugtatott. Ha Alice azt érzi, hogy boldogok leszünk, akkor biztos úgy is lesz. A hajam lassan készült, a ruhám is rajtam volt, és már csak a smink hiányzott. Mikor Alice azzal is végzett, csak elcsodálkozva néztem magam a tükörben.

- Gyönyörű vagy – jegyezte meg Alice.

- Kösz, de ez mind neked köszönhető – válaszoltam, és közben megöleltem őt.

- Jönnek – suttogta, és már én is láttam a látó szeme előtt, ahogy Jasper és Edward ráfordulnak a kis útra a ház felé. – Már csak a cipő kell. Ti fogtok nyeri, mert gyönyörűek vagytok együtt, ez a sorsotok – biztatott Alice.

Én még bámultam magam egy kicsit a tükörben. Ő meg az ajtóhoz libbent és még azelőtt kinyitotta, hogy Jasper csengetett volna. Alice rögtön Jasperhez bújt, és csak mosolyogva nézte Edwardot. Tudtam, hogy a fejében kutakodik, mert már nem bír magával, és azt várja, hogyan nézek ki. Alice csak kuncogott, mikor látta Edward fancsali képét. Ennyi év alatt már csak heccből néha hazug, hamis gondolatokat küldött Edward felé, hogy bosszantsa őt. Most is így volt, mert azt akarta látni, hogy milyen, mikor szemtől szemben lát meg engem.

Lassan, minden lépésemet kétszer átgondolva indultam el az ajtóhoz. Még mielőtt szemben állhattam volna a többiekkel, vettem egy mély levegőt, majd az ajtóhoz léptem. Edward lélegzete egyre szaporább lett, ahogy lassan közeledtem felé. Egy öreg emberi ösztön. Ha lenne szívverése, az is felgyorsult volna, ha el tudna pirulni, most biztos elöntené a forróság. Ha ember lenne, most biztosan remegne. De nem ember, és mégis hatalmas vágyat érez, hogy velem lehessen. Carlisle-nak teljesen igaza volt. Mi ketten egymásnak vagyunk teremtve, ez a sorsunk.